„Ez a fiú tudja, amit csak nagyon kevesen: hogy amit nem lehet megmutatni, azt nem is kell.” – hangzik el az egyik szereplő szájából Mundruczó Kornél Frankenstein-terv című előadásában, és ennél jobban aligha lehetne összefoglalni a Saul fiát. Nemes Jeles László két lábbal tapossa a holokauszt-filmek kanonikus ábrázolásának módszereit, és egyedi megközelítésével a sokat látott, már-már érzéketlenné vált nézőt is pillanatok alatt behúzza a sonderkommandósként utolsó napjait töltő Saul világába.
A náci népirtás borzalmainak annyi különböző adaptációjával találkoztunk az elmúlt fél évszázadban, hogy a nézők jelentős része már csak legyint, mikor újabb mozi érkezik a témában. Legtöbbször azon csúsznak el az alkotók, hogy egy másik korszak, máshogy szocializálódott nézőjére igyekeznek ráerőszakolni az iskolai tankönyvek megfilmesített bekezdéseit, de a korhű kosztümök, és történelmi hitelesség ellenére ezek az alkotások nem tudnak igazán emberközelivé válni, ezáltal megérinteni vagy sokkolni sem. Nemes Jeles is felismerte ezt, és könyörtelen naturalizmussal megmutatott mészárlás helyett a közönség fantáziájába komponálta a háttérben zajló pusztítást. Ismeretlen, de mégis pontosan beazonosítható helyekre követjük végig Sault, aki egy fiának vélt fiatal áldozatnak próbálja konokul megadni a végtisztességet. Miközben ő fáradhatatlanul kutat egy rabbi után, társainak is szüksége van a segítségére szökésük előkészítéséhez, így az egyéni és a közösségi érdek közötti feszültség növeli a történet tétjét.
A film tűpontosan kitervelt hatásmechanizmusa már az első képkockáknál működésbe lép, mikor a teljes homályból egyszer csak kiélesedik a főszereplő: karizmatikus, de meggyötört férfi, akiről nehéz levenni a szemünket. Nem is kell, mert ezután végig vele, mellette maradunk az útján. Erdély Mátyás operatőr kézi kamerája szinte a teljes játékidő alatt együtt mozdul Saullal, a beszűkült, 4:3 arányú képen folyamatosan őt és a mikrokörnyezetét dokumentálja. Közvetlen közelről tapasztaljuk meg a főszereplőt érő hatásokat, a kiszámíthatatlan, új helyzetek éppen olyan váratlanul érik a nézőt is, mint őt. Mint a Sonderkommando tagja, a „titkok tudója”, Saul tisztában van vele, hogyan fogja végezni és hogy innen nincs menekvés, ezért rezignáltan hajtja végre a rá kiszabott feladatokat. Ebben a közegben a túlélés egyetlen módja, ha az ember érzéketlenné válik, így a homályban tartott részletek szépen rímelnek a józan eszéhez ragaszkodó ember kísérleteire, hogy figyelmen kívül hagyja az őt körülvevő káoszt. A vizuális hézagokat azonban pótolják a zajok, az eldördülő fegyverek, és a gázkamrában jajveszékelő tömegek hangjának forrását talán nem láthatjuk, de pontosan el tudjuk képzelni, és így még erősebb hatást gyakorolnak ránk.
Gyakran előfordul, hogy az agyondíjazott alkotásokról végül kiderült, hogy nagyobb volt a füstjük, mint láng, ám ezúttal tényleg egy kiemelkedő darabról beszélünk. A számos kitüntetés és szinte egyöntetűen pozitív kritikai visszhang mellett Nemes Jeles László elérte azt, ami csak kevés hazai rendezőnek sikerült az utóbbi évtizedben. A számos teltházzal lezajlott premier előtti előadás után emberek tömegei állnak kígyózó sorokban a mozi pénztáraknál, és sorra érkeznek az elismerő gratulációk a legkülönfélébb korú, vallású, és nemzetiségű nézőktől. Hogy valóban korszakos alkotás-e a Saul fia, azt majd az idő eldönti, de a filmet körülvevő felhajtás mindenképp jelzi, hogy most olyasvalami történt a vásznon, amire az egész világ felkapta a fejét.
Szerző: Bajnóczi Mónika
