Egy jó történelmi film hitelesen beszél az ábrázolt kor és a szereplők dilemmáiról, szembesít győzelmekkel és kudarcokkal, tanulságai pedig a modern korban is érvényesek, gondolatébresztőek. Lehet, hogy a következő években érkezni fog olyan alkotás, ami minden felsorolt elvárásnak megfelel – bármelyik politikai irányból, bármilyen identitással közelíti majd meg a néző, igazságot fog találni benne. Erre tett próbát egy hónapja Fabricius Gábor filmje, a 80-as évek nyomasztó oldalát feldolgozó Eltörölni Frankot (kritikánk itt).
A Magyar Passió, Eperjes Károly első filmrendezése lehetett volna hiteles zászlóvivő, de a demagóg tálalás, a kétdimenziós karakterek és a háromfős írócsapat (Eperjes Károly, Horváth Áron, Petrik András) papírízű forgatókönyve nem teszi lehetővé a szereplőkkel való azonosulást, és csak súlytalan prédikálás marad a történelmünk egyik súlyos bűntettéről.
1950. júniusában a kommunista hatalom tisztjei több ezer szerzetest és apácát hajtottak át a kolostorokból börtönökbe, és majdnem az összes szerzetesrendet betiltották. Leopold atyát, a ferences rendi szerzetest is bezárják koholt vádak alapján, de a férfi minden kényszerítés ellenére hajthatatlan, nem írja alá a kitalált bűnöket tartalmazó listát. Kínzótisztje nem más, mint egykori diákja, Keller (Telekes Péter), akit annak idején egy igazságtalan döntés miatt kirúgtak az internátusból, és emiatt tudatosan hátat fordított a kereszténységnek. Évekkel később, a rendszer buzgó főhadnagyaként kerül szembe egykori mentorával. Párharcuk idővel a kommunizmusba vetett hitét állítja próba elé.
A köztudottan mélyen vallásos író-rendező-főszereplő számára egyértelműen a hite volt a legerősebb hajtóerő a Magyar Passió készítésekor, saját elmondása szerint öt évet várt rá, hogy megvalósíthassa a tervét. A film Várnai Péter címzetes prépost Krisztus inge című történelmi színművének adaptációja, fikciós mű, amit valós események ihlettek. Eperjes Károly és írótársainak munkáján érezni a színházi hátteret: az eredetileg tévébe készült film javarészt rövidebb epizódokból áll össze, ha nem a börtönben vagyunk Leopold atya egy-egy sikertelen kínvallatásán, akkor Keller szemén (sokszor a fényképezőgépén) keresztül végignézzük a tisztek fosztogató hadjáratát, a kolostorok kiürítését, a szerzetesek megalázását, illetve a kommunisták egyéb simlis ügyeibe, például benzinlopási kísérletekbe is belelátunk.
Vezetőjük, Fjodorov őrnagy (Gál Tamás) mindenáron meg akarja kaparintani magának a ferencesekhez visszajuttatott kegytárgyakat. Minden, amit képvisel, egyet jelent a kénköves pokollal: velejéig romlott, mérhetetlenül kapzsi, erkölcstelen, sebhelyesarcú és még gonoszan is nevet – a főgonoszok mintapéldánya, szemben Leopold atyával, aki a makulátlan, abszolút pozitív hős. A Magyar Passió legnagyobb problémája, hogy egyetlen karakterének sincs mélysége, elejétől a végéig benne marad abban a skatulyában, ahová a film elején elhelyezték őket. Leopold atya személyisége a vallásában, Fjodorové pedig a kapzsiságában teljesedik ki, csak a saját hitével hadilábon álló Keller mutat egy kicsit többet magából, viszont későn érkezik a drámai katarzis nála egy villámgyorsan lezavart, kapkodó fináléban.
A karakterek mellett a film szerkezete is kidolgozatlan. Keller látogatásai a börtön falain kívül a kor kiszolgáltatott hangulatát, a kommunista tisztek garázdaságait hivatottak bemutatni, visszatérve pedig újra és újra ugyanaz a feladat várja: bemenni a nagyfőnökhöz, aki egyre hangosabban kiabálja az arcába, hogy “a csuhást meg kell törni!”, majd lemenni a pincébe, és egyre drasztikusabb eszközökkel szóra bírni a rossz állapotban lévő szerzetest. Aztán kezdődik minden elölről. Az ismétlődő szerkezetet időnként egy-egy flashback töri meg a szerzetesek múltjából, ami pedig az ő összetartásukat és hitüket hangsúlyozza, kontrasztba állítva a jelen rideg képeivel.
Személyiség híján nehezen lehet a színészek játékát elemezni, de az kétségtelen, hogy Eperjes Károly valóban erre a szerepre született. Sajátos színészi eszköztárával kelti életre Leopold atyát (hátborzongató visszanézni mellé az Eldorádó híres autós jelenetét, amiben fröcsögve szidja az Istent), ezzel az összes üldözött kereszténynek emléket állít, bizonyos motívumokban lényegében Krisztus szerepét ölti magára. A többiek viszont mind a közhelyes tabló egy-egy darabkái maradnak, és így nehéz kiemelkedőt nyújtani. A Magyar Passió érezhetően szerelemprojekt az író-rendező számára, csak éppen kiütközik rajta az írásban és rendezésben való tapasztalatlanság, a biztos kéz hiánya.
És hogy megérte-e moziba küldeni az eredetileg tévéfilmnek szánt filmet? Erről a számok beszéljenek: a bemutatója utáni első héten 4483-an váltottak rá jegyet. Egy ilyen sűrű ősz folyamán, amikor tíznél is több magyar filmnek kell a mozikban megküzdenie a nézőkért, okosabb lett volna, ha a Magyar Passió inkább a tévében marad, mert egyel biztosabban megtalálhatta volna a saját közönségét.
