Ehhez képest a megváltozott vezetés új arculatot adott az idei fesztiválnak. A kontemplatív, elemző vagy feltáró igényű filmek helyét átvették az akciódús, lendületes, abszurd de mindenekelőtt szórakoztató filmek. Ez a célkitűzés értelmezhető válaszként a covid következtében kialakult gazdasági és társadalmi krízisre. A fesztivál kevésbé tűnik érdekeltnek abban, hogy a bemutatott filmeken keresztül komoly nemzetközi diskurzust idézzen elő, ehelyett inkább a lokális közönség felé nyit, feltételezett igényeiket kielégítve.
Vetítés a fesztiválon / Fotó: A Locarnói Filmfesztivál Facebook-oldala
A fesztivál nyitófilmje, a Beckett sok kérdést sűrít magába, amelyek megfogalmazása már önmagában beszédes a fesztivál átalakulását illetően. Sokakban erős ellenérzést váltott ki az egyébként netflixes, tehát könnyen hozzáférhető film további népszerűsítése egy ilyen kitüntetett pozícióval. Ez a választás világosan megmutatta, hogyan képzeli el az új vezetés a fesztivál új szerepét; az egyes filmeknek biztosított nyilvánosság mellett a közönség visszacsábítására helyezi a hangsúlyt. Már a látszatát sem kell fenntartani annak, hogy a filmek érdekesebbek, mint a bevételi és látogatottsági statisztikák.
Talán megváltoztatná az összképet, ha a Beckett egy különösen figyelemre méltó film lenne. Csakhogy amellett, hogy Luca Guadagnino volt a producere, és hogy a rendező, Ferdinando Cito Filomarino többnyire magabiztosan használja a paranoiathriller műfaji fogásait, nem sok érdekességet lehet kiemelni a filmből. A politikai szálból minél többet értünk meg, annál kevésbé izgalmas, a kapcsolatok részletezése üres klisékre egyszerűsödik, a címszereplő pedig ahelyett, hogy egyszerű szerelmes fiúként küzdene meg az ellene dolgozó erőkkel, inkább gyorsan amerikai szuperhőssé válik. Ennek ellenére John David Washington fenntartja a figyelmet, az akciójelenetek és a csodával határos megmenekülések lehengerlőek. A Beckett nem rossz film, de nem is különösebben érdekes, és ezzel nagyjából összegzi is a fesztivál programjának összbenyomását.
Beckett / Fotó: Netflix
Ez persze nem jelenti azt, hogy az idei programban ne találhattunk volna igazán meglepő vagy valamilyen szempontból kiemelkedő filmeket. A nagyobb nevek sem maradtak el teljesen, Gaspar Noé és Abel Ferrara filmjére is nagy volt az érdeklődés, emellett pedig a Svájci Filmarchívummal együttműködésben a fesztivál gazdag életművekre tekintett vissza.
Enyém a bosszú, mindenki más fizethet
A fesztivál mögött felsejlő ötlet, az akció, vér és szex előtérbe helyezése az első napokban óriási felelőtlenségnek tűnt. A közhangulatot váratlanul, elementáris erővel rázta fel Edwin, a fesztiválok visszatérő indonéz rendezőjének új filmje, a Vengeance Is Mine, All Others Pay Cash. A macsó cím két kíméletlen, de főleg nagyon vagány utcai harcos, Ajo Kawir és Iteung szerelméről mesél. A baj csak az, hogy Ajo Kawir impotens. A film különleges hangulatát a látványos verekedések és a romantikus pillanatok végletei közötti feszültség adja, a merevedési zavar áthallásos problémájával gazdagítva a történet szintjeit. Innen nézve a kilencvenes évek közege nem csak a film vizuális világát teszi a kortárs divatipari trendek szerint vonzóvá, hanem ugyanennek az időszaknak az indonéz politikai és társadalmi feszültségeit is intenzíven magában hordozza. A fesztivál új arculatába talán leginkább illeszkedő, de azt mindenképpen legtöbb érzéssel, tartalommal és erővel megtöltő filmje joggal nyerte el az Arany Leopárdot.
Abel Ferrara, a legjobb rendező
Az önpusztító karaktereiről ismert Abel Ferrara, A mocskos zsaru és a Pasolini című filmek rendezője a Zeros and Ones című munkájáért kapta a legjobb rendezőnek járó díjat. A Zeros and Ones Ethan Hawke-kal a főszerepben egy kaotikus, néhol szinte követhetetlen történetet mond el egy Rómában rekedt amerikai katonáról, a koronavírusról, az amerikai értékek válságáról. A cselekmény tulajdonképpen teljesen értelmezhetetlen lenne, ha a színész egy videóban nem mondaná el a film előtt, hogy mit fogunk látni, a film után pedig, hogy mit-hogyan kell értenünk. Ez a két rövid videó sokakat teljesen eltávolított a filmtől, és valóban nagyon nehéz jó érveket találni ezen rendezői döntés mellett.
Zeros and Ones
Emellett Ethan Hawke színészi játéka bántóan elüt a rendező által diktált ritmustól. A súlyosan drámai monológok tónusa nem illik a rendező kemény és kritikus hangjához. Ferrara karakterközpontú történeteit rendre a főszereplő vezeti, ebben az esetben a színész viszont egyre csak megakasztotta a film lendületét. A Zeros and Ones című filmnek a klasszikus ferrarai húzását Sean Price Williams operatőri munkája adta. A lassan hömpölygő noir ritmusát az éjszaka sötétjében szinte avatgárd kavargás, a furcsa effektek és a digitális képernyők közti átmenetek diktálták, amiből végül egy magával ragadó és meglepően egységes vizuális világ rajzolódott ki.
Visszatekintés az olasz-svájci filmtörténetben
Bár egy fesztiválon mindig előtérbe kerülnek a kortárs filmek, az elkötelezett cinefilek számára legalább olyan izgalmasak a retrospektív vetítések, főleg, ha olyan gazdag életműveket fedezhetnek fel, mint amilyen Alberto Lattuada olasz filmrendezőé. A vetítések során egy ellentmondásokkal teli pálya bontakozik ki az ártatlanság elvesztéséről, politikai, társadalmi és személyes kiábrándulásról, legyen vígjáték, kamaradráma vagy történelmi eposz. Lattuada leghíresebb filmjei, mint A maffia parancsára vagy a Federico Fellinivel közösen jegyzett A varieté fényei mellett olyan mesterműveken keresztül is közelebb kerülhettünk az alkotóhoz, mint a Szélvihar vagy a Malom a Pó partján.
Mafioso
Emellett Henry Brandt svájci filmrendező három különleges munkáját is bemutatták, például Jean Rouch által is sokra tartott afrikai etnografikus filmet, a Nomads of the Sunt és egy svájci iskola hétköznapjait bemutató, egyszerre poétikus és megfigyelő drámát, a When We Were Childrent. Bár Brandt Switzerland Ponders című munkája eredetileg installáció formájában volt látható, most ez a film is a vásznon került bemutatásra. Egyszerre katalogizálja Svájc fellendülésének kliséit és illeti kritikával a társadalmat és a környezetvédelmet, vagy éppen a nőket újfajta kihívások elé állító kapitalista technikákat.
Ezen kívül olyan filmtörténeti klasszikusok fértek meg egymás mellett, mint Godard szintén Svájcban játszódó Lear királya és John Landis nagy sikerű filmjei, például a Party zóna vagy a Harapós nő. A fesztivál életműdíját a giallo nagymestere, Dario Argento kapta, akit többek között a Mélyvörös, Sóhajok és a Pokol című filmjei tettek a filmtörténet meghatározó alakjává.
Kietlen világok neonfényei
Dario Argento emellett színészként is feltűnik a filmfesztiválon, Gaspar Noé Vortex című filmjében. A rendező provokatív hangvételénél visszafogottabban, korábbi filmjeihez képest váratlan gyengédséggel mutatja be egy idős pár szembesülését a magánnyal, közeledését a halál felé. A Noé-filmek hideg érzékiségéhez, pszichedelikus vizuális világához, hivalkodó villogásához és mindent átható cinizmusához képest ez a film valóban visszafogottabb, nem csak témájában, de megközelítésében is eltér a rendező korábbi munkáitól. A pulzáló stílus rajongóit azonban bőven kompenzálta a fesztivál programja, amiben helyt kaptak olyan munkák, mint Bertrand Mandico After Blue című filmje. A neonfények és a stroboszkóphatás egy posztapokaliptikus világot rajzolnak fel, ami egyszerre használja a western és a sci-fi műfaji fogásait és tükrözi vissza a tündérmesék kegyetlenségét.
After Blue
Hangvételében talán még izgalmasabb, történetvezetésében még megrázóbb volt Chema García Ibarra The Sacred Spirit című filmje. Egy kislány eltűnéséről tudósít a helyi televízió, ikertestvére bemutatásával igyekeznek megkönnyíteni a nyomozást. A lányok nagybátyja minden héten ufológiai találkozókon vesz részt. A nagymama súlyosan leépült, félrebeszél, és csak foszlányokat ért meg a körülötte lévő világból. A filmbeli karakterek kapcsolatait idővel egyre tisztábban látjuk, a film témáiban a könnyed vígjátéktól a legsötétebb horrorig terjed, mindezt ugyanazon az egyszerre derűs és hátborzongató hangon. Eleinte sajnálkozva nevetünk a hülyéken, akik UFO-találkozókra járnak, a tévés tudósítókon, akik szaftos sztorit gyártanak mások drámájából, aztán a súlytalan, gúnyos és könnyen átélhető társadalomkritika egyre gyakrabban átcsap a hit és a felelősség kapcsolatának éles problematizálásába.
Régi és új
A programból világosan kiolvasható műfaji érdeklődés, az extrém és abszurd látványosságok felé húzó válogatás ellenére is akadtak olyan filmek, amik bizonyos szempontból jobban hasonlítottak a fesztivál eddigi fókuszára. Axelle Ropert egy házasság felbomlása közepén mutatja be egy fiatal lány felnőtté érését a franciás, beszédes, klasszikus melodrámákat idéző Petite Solange című filmben. Joaquim Pinto és Nuno Leonel közös filmje, a Pathos Ethos Logos szintén megőrzött valamit Locarno eddigi hangulatából. A három részes, összesen több, mint tízórás filmet a versenyprogramon kívül, egymást követő napokon vetítették.
The Sacred Spirit
A fesztivál a portugál filmművészet mellett már korábban is figyelemmel kísérte a távol-keleti kortárs filmeket is, idén a kritikusok díját Qiu Jiongjiong A New Old Play című munkája kapta. A Kína történelmét egy operatársulat életén keresztül újraértelmező alkotásban a politikai emlékezet új irányainak keresése mellett talán a film díszletei is igazán figyelemre méltóak. A kínai tájképfestészet és a klasszikus kínai színház díszletelemei egyszerre eredményeznek letisztult, frontális, ugyanakkor részletgazdag és játékos vizuális világot.
A 74. Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál nagy csalódásairól, a számos középszerű vagy annál is gyengébb filmről alig esett szó. Az írás felelősség, minden film megemlítése választás, kiemelés, az összes többi, meg nem említett film kizárása. Ennél persze sokkal nagyobb felelősséggel jár egy fesztivál programjának az összeállítása. A kisebb alkotók megmutatása kockázatvállalás, a már kultikus rendezők nevének forgatása kényelmes taktika. Lavírozni a filmkultúra és a filmipar érdekei között nem egyszerű feladat. De a nehézségek vállalásának csak akkor van értelme, ha a cél valóban az egyes művek megmutatása, megismerése és megvitatása, ebben az évben viszont fontosabbnak tűnt az új arculat kialakítása, mint a fesztiválon bemutatott filmek.
