A hőségtől hullámzó autópálya csomópontok, ahol az eszement hajszákban ripityára törik a kocsikat a szuperhekusok, a kisbüfék, ahol bűnvadász hőseink ismeretlen ismerősként bunyóznak rosszfiúkkal, kaszinók és fogadóirodák, ahol nagytermészetű emberek hatalmas szivarokat szívnak és ráharapnak a tipikus amerikai szendvicset összetartó fogpiszkálókra. A közösen készített Bud & Terence opuszokban a képlet mindig ugyanaz: nem színészként fungálnak, hanem kiszámítható „karakterként” – és nem eljátszanak, átélnek valamit. Mindig ugyanazt a „típust” személyesítik meg, kisebb módosításokkal, és a sztorik vonalvezetése is egyirányba mutat. A hamiskás mosolyú, gyakorta viciózus, csínytevő, extrovertált Terence hozza a csajozós figurát, a nem túl kommunikatív (szemében a résnyire szűrt valóság), behemót Bud pedig a nyugodt erőt: bumfordi test, mely érző szívet takar. Útjaik a filmek elején valahogyan keresztezik egymást és onnantól kezdve jóban-rosszban vállvetve együtt küzdenek a Nagyok, a Gonoszak, a Rosszak ellen. Gyarló közemberként osztják az igazságot a Gyengék, a Rászorulók, az Elesettek védelmében. Persze rendre ők is egy kicsit póruljárnak, de a tanulsággal együtt mindig meglesz a jutalmuk. Tökéletes ellenpontjaik egymásnak, de ahogy a párosok nagy könyvében meg van írva: az ellentétek - Stan és Pan, Riggs és Murtaugh, Bud és Terence - vonzzák és kiegészítik egymást..
A csalás és hazugság lesz a sztori kenőanyagává |
A film a testvéri szeretet és együttműködés szép allegóriáját adja, nemcsak a tartalmát tekintve, hanem a közreműködőket: páratlan páros-tandem a stábban is akad. A fülbemászó, lazázó zenét komponáló Oliver Onions együttes, azaz a Di Angelis-testvérek (Guido & Maurizio) – akik rendesen otthagyták kézjegyüket a 70-es évek filmzenéit tekintve: Sandokan, Piranha-filmek, Alain Delon Zorrója, Keoma, stb. -, és a filmet jegyző Corbucci-fivérek családi összefogásuk révén puszta véletlenből is hitelesítik a film mondanivalóját.
Filmforgalmazói és fordítói összeesküvés, hogy sokan egymás folytatásaként ismerik a Különben dühbe jövünk (1973) meg az És megint dühbe jövünk (1978) c. filmeket. Nyilván promóció szempontjából célszerű volt összekapcsolni őket, de semmi közük egymáshoz, csak hogy mindkettőben Bud és Terence osztja az eszet és a pofonokat, a rosszfiúkat pedig a csetlő-botló, remek karakter- és manírkészlettel felvonuló szokásos epizodisták adják. A Különben dühbe jövünk jóval gyengébb az És megint…-nél, fésületlen és sületlen, nyakló nélkül tobzódik a ripacsériában; arra jó, hogy megágyaz a Sergio Corbucci mesterművének, az És megint…-nek. Remek forgatókönyvből (Bruno Corbucci is besegített) ügyes színészvezetéssel alkotott csupaszív, feledhetetlen akcióvígjátékot: a mázlifaktor bejött, itt mindenki megtalálja, ami a fogára való. Évődő szerelmi szál, jól koreografált, mulatságos bunyók, zseniális párbeszédek, párhuzamos és egymást keresztező történetszálak, csavaros happyend.
Bunkó vagy, Bugsy! Bud Spencer és Claudio Ruffini |
A film sztorija – van olyan, ki nem ismeri?! – dióhéjban: az eminens és rátermett tisztet (Terence Hill alias Johnny Firpo hadnagy), aki leginkább Art Garfunkel-fizimiskáját idézi, megbízzák egy szerencsejáték-maffiahálózat lebuktatásával, s a sors szándékosan mellérendeli a melák kamionost, aki anno megcsömörlött a fogadásoktól (Bud Spencer – alias Charlie Firpo). Az egykori – ma már visszavonult – szupersztár szerencsejátékos kénytelen tétet emelni, kelletlenül még egyszer alászáll a bukik világába, hogy tapasztalatával és határozott fellépésével segítsen testvérének és hogy előteremtse a pénzt Papikájuk drága szemműtétére. A Firpo-fivérek tönkreverik a játékbarlangokat, mindenki megkapja megérdemelt jussát. A nagy csalafintaság nemcsak ott rejtőzik, hogy minden figurát tudjuk szeretni (még a „gonoszak” is szimpatikusak és esendőek – vö. Casino), hanem hogy a filmben a csalás, színlelés és hazugság lesz a sztori szervezőelemévé és kenőanyagává, az átverés és trükközés katalizálja szemfényvesztő módon az eseményeket, s a cél szentesíti az eszközt alapon egy pillanatig sem kérdéses, hogy ami történik, az erkölcsös és megengedhető.
Ha ebben a fénytörésben néznénk a filmet, akkor ez egy arcátlanul rút dráma, számos durva epizóddal: a gyengéket megalázzák (Bob falatozója), bárminek az elfuserálásért verés jár, a csecsemőt ki akarják hajítani az ablakon, Johnny szétszivatja az önzetlen, hiszékeny Charlie-t a fagyiskocsijában, holott az előbb lopatta el a kamionját, gonosz színjáték keretében a vakot játszó Papi citrommal fröcsköli tele a szemét, a kezét pedig leforrázza.
Simán elfogadom a tejszínhabos tortába nyomott fejet is Nimfasz - Sal Borgese |
Ez az akcióvígjáték kiemelkedik a kaptafa filmekből. Közhely, de ez esetben helytálló: minden jelenet nagyon el van találva, igazán vicces momentumokkal, remek koreográfiákkal, helyzet- és jellemkomikummal van könnyedén teleszőve, nincsenek üresjáratok, nincs limonádé poénkodás. A legjobb közös filmje a polgári nevén Mario Girotti és Carlo Pedersoli párosnak az 1969-től 1985-ig tartó időszakot tekintve: olyan magas színvonalú, mint szólóban az első Piedone-film vagy Terence Szuperzsaruja (és ott még nyakába kapta Ernest Borgnine-t is!). Az És megint dühbe jövünk a vicces bűnügyi filmek mintadarabja, a Miami-opuszok legkedveltebbje: a talján filmes szindikátus ekkortájt Mekkaként funkcionáló floridai központban rengeteg hasonszőrű mozi készült, de az És megint…-hez egyik sem fogható.
A felejthetetlen pillanatokat a remek magyar változatnak is köszönhetjük: Nynfasból Nimfászt, Parapolisból Paraguliszt csinált Schéry András parádés szövegeit sokan kívülről idézgetik – hálisten, nemcsak sirályul tudott -, számos beszédfordulat beépült a köznyelvbe („Bunkó vagy, Bugsy!”; „Csak ki ne spórold a pisztáciát!”, „Nemcsak Travoltát hívják Johnnynak.”„ zsugabubus", stb.), baráti társaságok Bud-Terence filmes délutánjaikat hagymásbab-partival ünneplik. A rajongóknak a mai napig ad munkát Schéry a sok apró, rejtett poénnal és alig hallható foszlány-párbeszédekkel („Vedd ki a könyöködet a vesémből!”). Áldhatjuk a zseniális szinkront is: itt egyszerre darál kommentátorként Vas István Zoltán és Vitár Róbert, egy mondat erejéig meghalljuk a még pályakezdő Rudolf Pétert, de a prímet Csákányi László Papija, Újréti „Terence” László és Bujtor „Bud” István viszi, Gáti Oszkárral és a Nimfasz Korporésön további tagjaival. |
És megint... klasszikusok: „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét.” „Te, Bugsy, te bunkó vagy, kitömnivaló barom vagy és akkor még finoman fogalmaztam!” „- Adj már nekem is egy tölcsért ! |
Mindenki mástól vérciki lenne a rulettba repülő metszőfog Paragulisz - Luciano Catenacci |
Kicsit paródiának is érezhetnénk, ha nem lenne anakronisztikus: így jut el a Mennyasszony Billhez Tarantinónál, így kapcsolja le Starling ügynök Buffalo Billt – hogy a Billeknél maradjunk – A bárányok hallgatnak-ban. A nagy találkozás, a nagy szembenézés, a mindent eldöntő pókerparti precízen kidolgozott, ráérős leszámolássá fajul az úszó kaszinóban, vérbeli slapstick-haccacárét láthatunk bőlére eresztve, visszanyesett agresszióval.
Dolgozik az effektosztály a kiklopfolt húsokkal, falhoz csapott vizesrongyokkal, csattognak a tonnás pofonok. Mindenki mástól vérciki lenne a hózentrógerből kilőtt vodkásüveg, vagy a rulettba repülő metszőfog; tőlük simán elfogadom még a tejszínhabos tortába nyomott fejet is. A spagetti-western patternjei és tipikus beállításai, valamint a némafilmek egyetemes, mindenütt érthető mozgás- és gesztusvariációi köszönnek vissza a kocsmai bunyókban, csak éppen a 70-es évekre hangolva.
Itt még gyakorta egy-az-egybe, pusztakézzel intézik el a dolgokat (emlékezzünk a betoncipős Joe DeMiróra), a kedves zsebmaffiózók sajátos lovagiasságával; pisztoly csak egyszer kerül elő. Jelentéktelen epizódisták lesznek szó szerint és a filmtörténetben is halhatatlanok a Bud-Terence filmekben, ugyanaz a gárda kolbászol a legtöbb filmjükben körülöttük. |
És megint... klasszikusok: „- Mindjárt itt van Bob falatozója, ott föltankolok. - Van friss halad? „Marhák, be ne dőljetek, csak dákó van nála!” „Tíz narancslé 5 centért?! Nagy koponya vagy, Bob.” „- Idefigyelj te búbánatos aszottmajom, mi az, hogy nem akarod beállítani ebbe a tetűfészekbe a mi játék-automatánkat? „ - Nem láttál egy olajos képű fickót overállban? - Te, téged ismerlek. Te szállítottad ide a hajómat, nem? - Mi ez? Hagymásbab? |