„A mozi a kísértés művészete: arról szól, hogy kísértenek, vagy kísértesz másokat. A szellemekhez és a hozzájuk fűződő gyermeki viszonyunkhoz van köze. Árva gyerek a vászon előtt – folyton ehhez a képhez térek vissza.”
(Leos Carax, 2021)
Manapság minden héten találhat magának valakit az ember, aki elgyászolja neki a mozi intézményét, és megrendülten számol be arról, hogy csak „öten voltak” a legutóbbi vetítésen. Ezek a filmrajongók nagy érzésekkel mesélnek vagy örömmel hallanak az egykoron csurig tömött termekről, s úgy gondolják, hogy az az igazi moziélmény, amikor a csillárról is lógnak a nézők, s amikor egy hatalmas tömeg együtt lélegzik a filmmel. Szerintük a mozi: a közös szívdobbanás, az együttérzés eksztázisa, és az a hely, ahol százával nyílnak meg könnycsatornák, egyszerre esnek le az állak, s a nézők egyként hazafiasan dülledő kebellel tapsolják meg az amerikai stáblistákon feltűnő Erdély Mátyás nevét – s hogy mindez valóban nagyszerű lehet, abban igazuk is van.
De van valami, ami még egy dugig tömött mozinál is sokkal csodálatosabb: ez pedig egy majdnem teljesen üres mozi. Ne higgy a nézőszámokon nyavalygó rendezőknek, és azoknak, akik szerint egy ilyen vetítés szégyenteli alkalom, talán ők sem azért gondolják ezt, mert kudarcnak látják az érdeklődés hiányát, hanem szimplán azért, mert egyedül érzik magukat a sötétben. A győztesek, az egyetértők, az egyszerre érzők között akarnak lenni, s nem a világ másik oldalán, az otthagyottak, az eltévedtek között. De a félelmük megakadályozza, hogy felismerjék a kongó termek szépségét. Nem látják, hogy a majdnem üres moziban vetített film a nagyvonalúság dicsőséges pillanata, az a gyönyörű helyzet, amikor a világ megengedheti magának, hogy pocsékoljon, s üres székeknek mutassa a filmeket. S nem tudják, hogy az egyedül maradó néző különös uralmi viszonyba kerülhet a filmmel, s a film is különös erővel uralkodhat fölötte, vagy hogy ebben a helyzetben kivételesen erotikus és delejes lehet a magány.
Ezt világítja meg a tajvani Tsai Ming-liang remekműve, a Viszlát, Sárkány fogadó. A rendező egyik legjámborabb műdarabja első blikkre afféle édesbús elégia a kimúló filmszínházakhoz, az utolsó mozielőadás szívtépő krónikája egy esőverte városban, ahol a dicsőséges múlt hősei – két elfelejtett, elaggott sztár – jegyet váltanak egykori filmjükre (King Hu: Sárkány fogadó), hogy végleg elköszönjenek valahai önmaguktól és velük együtt mi is könnyes búcsút inthetünk a moziba járásnak. De Tsai filmjének múlhatatlan sármja pont abban áll, hogy nem adja át magát a kirohadt mozik feletti kollektív kesergésnek, hanem nagyjából ennek az ellenkezőjét teszi: azt mutatja meg, hogy egy majdnem teljesen üres, bezárás előtt álló moziban milyen lehengerlően érzéki és delejezően misztikus élmény végigélni egy filmet. A Viszlát, Sárkány fogadó biztosan meg tud győzni róla, hogy az igazán autentikus mozitapasztalat nem a kollektív ujjongás, a cannes-i vastaps és a közös eufória – hanem az, amikor egyedül beülsz néhány ismeretlen zombi közé, amikor árnyékok keringenek a sötétben, és amikor különös kémia születik képek, hangok és a vászon előtt ragadt néhány ember között.
Tsai ming-liang patinás mozijában az utolsó vetítésre betévedt lidércek valami egészen vonzó rítust adnak elő. A tajpeji Fu-Ho majd’ ezer fős nagytermében alig tucatnyi lény lézeng: csak a két valahai színész – és egyikük unokája – marad a fináléig, de közben alkalmi kapcsolatot keres egy japán turista, pisztáciát eszik egy titokzatos nő, és néhány középkorú férfi lomha bolygóként kering a székek, terek és folyosók között. Kétségtelen, hogy egyikük sem éli át a közös szívdobbanások eufóriáját – ám ennek a különös táncnak, ennek a bávatag szertartásnak épp az adja a költői szépségét és lefegyverző nevetségességét, hogy nagyjából kihalt térben történik meg.Az üres székek százai között csoszogó zombi végül pont a másik élőhalott mellé telepedik le, a kongó teremben visszhangzó pisztáciaharapás a másik néző füle mögött harsan föl a semmiből, s a tágas budi sarkában egymás mellé álló férfiak valószínűtlen ideig markolják a hímtagjukat a piszoárjuk előtt. Tsai hol a testek közelségének szociális normáit provokálja, hol adott cselekvések időtartamát nyújtja túl az illendőség vagy a józan ész határán túlig, de a legjobb jelenetekben egyszerre teszi mindkettőt, elég neki egy lassan elforduló fej, egy kongó lépéshang, vagy egy túlságosan lassú hamupöckölés, és rögvest lélegzetállító feszültséget teremt a tágas terekbe vetett testek abnormális mozgatása: a túlvilágian kába mise-en-scéne révén.
De az igazán nagy bravúr, hogy az abnormális viselkedés egyszerre szolgálja a humort és a metafizikát. Amikor a moziba tévedt japán portyázó közel hajol az üres teremben mellette ülőhöz, és hosszan bámulja a fülét, az nem csak komikus határsértés a társkeresés jegyében – hiszen a helyzet szabályaira és a mozinézők létmódjára vonatkozó kérdés is tükröződik benne. Vajon azért nem reagál a másik férfi, mert így jelzi, hogy benne van a játékban, netán azért nem, mert ismeretlen törvényt követ, sőt: azért, mert nem is létezik?
„Ebben a moziban kísértetek járnak”– hangzik el az első mondat valahol a negyvenedik perc táján, s így joggal hihetjük, hogy a vásznon önmaguk fiatal mását fürkésző figurák maguk is szellemszerű, túlvilági lények – ez pedig metafizikai szintre emeli a kapcsolódás reménytelenségét Tsai Ming-liang transzcendens mozijában. Ebben a vágyteljes alvilágban a sánta jegyszedő a fensőbb régiókban megbúvó gépészre sóvárog, a japán turista az emberi érintést vagy a kapcsolatot kívánja, a rég letűnt korszak filmsztárjai pedig arra áhítoznak, hogy visszanyerjék az időt és visszapereljék az elveszett dicsőséget – s persze reményeik egyként hiábavalók, s hiábavalóságukat csak fokozza, hogy a vágyuk tárgya kísértet, alighanem ők maguk is azok.
Ez a reménytelen vágyakozás definiálja a mozi médiumát Tsai Ming-liang szerint. A Viszlát, Sárkány fogadó káprázatosan érzéki erővel érvel amellett, hogy ezek a fehér vásznat rejtő kripták, ezek az egykoron dicsőséges épületek nem empátiagépek (Ebert), nem is ideológiai apparátusok (Baudry), de nem is olcsó látványparkok (Adorno), hanem a kielégíthetetlen sóvárgás titokzatos üzemei. A mozi nem a közösség élményéről szól, hanem a közösség vágyáról, nem arról, hogy kiszabadulunk a testünkből, hanem ennek kísérletéről, s nem az együtt dobbanó szívekről, hanem annak hiú reményéről, hogy valamikor ugyanazt érezzük majd, jóllehet mindig mást érzünk, hiszen a moziban (ahogy azt Pedros Costa hangsúlyozza) akkor is egyedül vagyunk, ha nem vagyunk egyedül.
A pornómozik vagy a homoszexuális randevúhellyé züllött filmszínházak nem az intézmény aberrációi, hanem annak esszenciális tulajdonságát fedik föl, mert a nézőtéren és a vécékben folytatott aktusok csupán kiterjesztik azt a vágyakozást, amely jószerével automatikusan létrejön a vetítőgép, a vászon és a nézők elrendezéséből. Ez az apparátus ugyanis megfoghatatlan testeket, jelenvaló, mégis távoli létezőket, ezzel pedig fokozhatatlan vágyat teremt – az azonosulásra, az érintésre, a megfogható testre, a feloldódásra.
Ennek a vágyteremtő gépezetnek mágikus hatalma van Tsai Ming-liang szerint, s ezt a hatalmat demonstrálja ez a kivételes filmje. A digitális átállás idején készült Viszlát, sárkány fogadó tényként kezeli a(z analóg) mozi kimúlását, de a haldokló mozikat is eleven helyként láttatja – hiszen önmagában a vetítés aktusa sajátos gazdagságot kölcsönöz az egyre inkább kiürülő, szellemjárta Fu-Honak. Tsainál a tér, a hangfalak és a berregő projektor együtt intenzív gerjedelmet keltenek félig alvó férfiak között, árnyakat teremtenek a vásznon és a nézőtéren, s minden további nélkül átlelkesítenek döglött auditóriumokat, rideg raktárakat is.
Ahányszor ezt a filmet mozikban vetítik, rendre mereven visszanéz a nézőjére, s megmutatja neki helyzete költészetét, de egyúttal két épület között is titokzatos dialógust indít: egymásra tükrözi és egymásban folytatja őket. Ezért ha mozigépész lennék (ami a Viszlát… szerint afféle isteni szerepkör), akkor záróra után is folyvást vetíteném Tsai Ming-liang művét, hogy visszhangosak legyenek tőle a folyosók, összenézhessenek az üres székek az üres székekkel, s az egész mozi egy másik mozi szellemévé válhasson – mert nincs kétségem afelől, hogy minden idők egyik legszebb filmjéhez nem kellenek nézők: akár nélkülük is képes volna kísérteteket és vágyat ébreszteni.
A CineKorda vetítését március 8-án tartják a Corvinban.
