A következő évi Oscar-gálán olyan típusú produkciók vitték el a legfontosabb díjak jelentős részét, amelyek néhány évvel korábban erről nem is álmodhattak volna, sőt, talán el sem készülhettek volna. A Francia kapcsolatban Gene Hackman monomániás hevülettel, félőrült zsaruként rója New York utcáit, megváltás nincs, csak hideg, kilátástalanság és a munkába való egyre görcsösebb beletemetkezés. Az eredmény öt Oscar-díj, köztük a legjobb filmmé.
.jpg)
Philip D'Antoni, Gene Hackman, Jane Fonda és William Friedkin a 44. Osccar-gálán
Jane Fonda korát megelőző empátiával, a sztereotípikus ábrázolás és az ítélkezés gyanúját messze elkerülve játszott el egy múltjától csak nehezen szabaduló szexmunkást. A legjobb színésznőnek járó Oscart kapta érte. Az utolsó mozielőadás, amely lírai módon vett búcsút az amerikai nyugat ideájától, két díjat sepert be, a film sikere a legkeresettebb rendezők közé katapultálta a nemrég elhunyt Peter Bogdanovichot.
Persze nem szabad Amerikánál és az Oscarnál leragadni, nem is követük el ezt a hibát a lista megalkotásakor. Több cannes-i díjazott (Makk Károly mellett Luchino Visconti, Elio Petri és King Hu) alkotásáról állapítottuk meg örömmel, hogy remekművek. A vizsgálódást a megjelenésük idején sokszor alábecsült zsánerfilmekkel folytattuk, majd a kísérleti film területén is találtunk kiemelkedő alkotásokat. És persze így is van sok olyan nagyszerű ‘71-es film, amely nem fért fel (az eredetileg tervezett 25 helyett 33-ra bővült a lista), amelyről elfeledkeztünk vagy nem tudtunk a létezéséről. Kíváncsian várjuk az olvasók ajánlásait is ebből az évből.
Törőcsik Mari, Makk Károly és Darvas Lili a 24. cannes-i fesztiválon
A lista szerzőiként azt valljuk, hogy csak egy kis felfedezőkedv és nyitottság kell, és 1971-ben a legkülönbözőbb ízlésű filmszerető emberek is örömüket fogják lelni. A toplistát Babos Anna, Gyöngyösi Lilla, Huber Zoltán, Kránicz Bence, Lichter Péter, Nagy V. Gergő, Pozsonyi Janka és Varga Dénes állította össze.
33. Evdokia (r.: Aléxisz Damianósz)
Íme, az amour fou görög verziójának mozgóképes foglalata: egy kiabálásba merevedett katona és egy hisztérikus prostituált reménytelen románca a sivatagos hellén alkonyatban. A részeges Lee Marvin-hasonmás és a mélyszegény Liz Taylor-klón kavicsos partokon, lerobbant lakásokban, tenyérrel és ököllel, szóval és tettel kínozza egymást – hogy végül aztán a szokatlanságuktól viszolygó társadalom tegye tönkre őket. A görög filmművészet brutálrealista klasszikusában a szerelmesek zabolátlansága a formanyelvet is gyönyörűen szétzilálja: nehezen illeszkedő, idegbeteg vágások fűzik össze a szűkös-kopár képeket, és ordítóan mesterséges zörejezés emeli ki az ütések, trappolások vagy csattanások hangjait. De amikor hirtelen vége szakad a zajnak, és a friss házasok autójában hosszú, néma csend lesz, akkor leesik az áll, és a torokban marad a szusz. (NVG)
32. A Touch of Zen (r.: King Hu)
A wuxiák, vagyis a távol-keleti harcművészeti filmek Volt egyszer egy Vadnyugatának is nevezett A Touch of Zen arra használja fel a három órás játékidőt, hogy szemet gyönyörködtetően grandiózus és misztikus magasságokba felérő eposszá dagassza a kezdetben egy álmos kisvárosra és egy tétova, az anyja által nyüstölt művész hétköznapjaira korlátozott történetet. Az első óra akciók nélkül telik el, sötétben ólálkodó gyanús alakok és egy lánykérés lehetősége köti le a figyelmünk, hogy aztán hirtelen megvillanjanak a kardok, és az ámulattól még sok ideig tátva maradjon a szánk. Festői tájakon és növényekkel sűrűn benőtt díszletek között felvett, légiesen elegáns és akrobatikus harcok követik egymást – mintha tökélyre fejlesztett táncot látnánk, amely egy transzcendens élményben kulminálódik. A zent nem lehet megmagyarázni, csak megtapasztalni – tudta meg egy buddhista embertől a rendező, aki a zen fogalmát akarta a film nyelvére lefordítani. Olyan, mint a cukor, aminek az édességét nem lehet elmagyarázni annak, aki korábban nem ízlelte. Egy rendkívüli ízzel gazdagodhat az, aki elmerül A Touch of Zen világában. (VD)
31. Facing a Family (r.: Valie Export)
Az osztrák neoavantgárd feminista nagyasszonya legforróbb alkotói korszakában készített egy 5 perces tévéfilmet a hideg médiumról, amellyel kíméletlen tükröt tart egykori nézőinek: a televízió kasznijára bámuló befogadót egy kasznira bámuló család fixírozza a kispolgári ebéd közben. A cigiző fater, a gyereket fegyelmező anya, és a csendre intett gyerekek egymás iránti apátiában, bután és fásultan néznek vissza azokra a családokra, amelyek az ORF adásán belefutottak ebbe a perverz "TV-akcióba" – s ezzel Valie Export gyönyörűen problematizálta befogadó és médium viszonyát.. A Facing a Family pazar mozgóképes concept art: a háború utáni világ meghatározó cselekvésének egyszerűségében is komplex portréja, amely mai szemmel is megkapó hatással mutatja meg, hogy miként zárta ketrecbe az embert a technológia, s hogy a tévé elé rogyott nukleáris családok milyen debil, üres közönyben töltötték el a huszadik század jelentős részét. (NVG)
30. Healthy People For Fun (Zdravi ljudi za razonodu, r.: Karpo Godina)
Karpo Godina filmje August Sander fényképeire emlékeztető komoly, egyszerű, frontális kompozíciókba keretezett néprajzi látlelet és dinamikus, sodró erejű musical. Egy vajdasági falu lakói sorakoznak fel házaik előtt, ruszinok, horvátok, magyarok, szlovákok, románok, cigányok. Feszengve, nevetgélve, pózolva, kissé értetlenül téblábolva várakoznak, a portréfotózásokat megelőző természetellenes pillanatot idézve. A helyzet képtelenséget tovább fokozza a film diszharmonikus zeneisége, a szikrázó napsütésben felzengő, a Vajdaságot és népeit éltető dicshimnusz, a sármos udvariatlansággal betolakodó, tájidegen rockdal. A statikus képek gyönyörű színeket, népviseleteket, egymással incselkedő barátokat és rokonokat, a több évszázados multietnikus együttélés gazdagságát és a hetvenes évek jellegzetes, avant-garde folklórját örökítik meg. (BA)
29. Sweet Sweetback's Baadasssss Song (r.: Melvin Van Peebles)
Az összes blaxploitation film keresztapja és az akkoriban izmosodó fekete öntudat öntörvényű lenyomata a mai napig pimaszul pofán csapja a sokat tapasztalt nézőket is. Az úttörő Melvin Van Peebles uzsonnapénzből és mindenféle gerillamódszerekkel forgatott filmje egy csóró fekete férfi bolyongását követi Los Angeles bordélyházaitól a szutykos mexikói határig. Az író-rendező által játszott Sweetback kizárólag a bőrszíne miatt kerül a rendőrség célkeresztjébe és bár nincs semmije, felülmúlhatatlan szexuális teljesítménye mindig kihúzza a csávából. Van Peebles a kamera előtt és mögött és is folyamatosan improvizál, szabálytalanul vág és erősen szürreális képi világot teremt. A gospeles-jazzes kísérőzene gyakran narrációként is szolgál, a pszichedelikus hangulatot pedig az öntudatos-vagány meghökkentések ellenpontozzák. (HZ)
28. From the Notebook of… (r.: Robert Beavers)
Fiatal, meleg férfi egy firenzei ablakban, előtte egy füzet – ez az alaphelyzete Robert Beavers szépséges kísérleti filmjének, a lírai avantgárd és a személyes mozgókép örökbecsű klasszikusának. A From the Notebook of... erről az egyszeri, sűrű pillanatról rajzol érzéki portrét: a galambok kuruttyolásából, a spaletta nyikorgásából meg a papír suhogásából komponál költői képfolyamot és sűrű atmoszférát – méghozzá Leonardo Da Vinci jegyzetei és Paul Valéry vonatkozó esszéje alapján. A huszonegy éves Robert Beavers műve valószínűtlenül nagy bravúrt hajt végre: azt élhetjük át a maga közvetlenségében, ahogy egy emberi élethelyzet művészetté alakul. Ez a film a gondolat születésének és megvalósulásának tapasztalatát ragadja meg, magán a gondolkodás adott anyagán keresztül: az írott szóban, a tollsercegésben, a lapozás hangjában, a csendben és a fényben. (NVG)
27. Halál Velencében (Morte a Venezia, r.: Luchino Visconti)
Visconti filmjét könnyű camp túlzásnak, túláradó, visszataszító giccsnek bélyegezni, de akkor ugyanezt mondhatjuk Thomas Mann elbeszélésére is. Az idősödő olasz rendező ugyanis pontosan tudta, mit csinál, érezte és értette Mann önéletrajziságtól sem mentes, kisszerű tragédiáját, sőt, még azt a réteget is átemelte filmjébe, hogy a "világ legszebb kisfiúja" Hermész megtestesülése. Hermész, aki a határon mozog és átsegíti az embereket a túlvilágra. Velencében, ebben a dekadens városban pedig jó meghalni. A film címe nem árul zsákbamacskát: a dögletes csatornák, a sötét sikátorok és a szomorú Lido halálba hívogatnak - Aschenbach (Dirk Bogarde) pedig képtelen ellenállni a csábitásának. A Halál Velencében egyszerre mocskos, letargikus, szánalmat ébresztő és az antikvitás lebegő elemeltségét idéző mű - talán kissé túl sok, mégis feledhetetlen. (GYL)
26. Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (Confessione di un commissario di polizia al procuratore della repubblica, r.: Damiano Damiani)
Damiani az életműve jelentős részét annak a célnak szentelte, hogy az olasz közállapotok tarthatatlanságával szembesítse a közönséget. Mindezt műfaji keretek közt, de a lehető legkevesebb kompromisszummal – ennek a filmnek is legalább olyan szövevényes a történetvezetése, mint amilyennek a címe alapján gondolnánk. Eltelt fél évszázad, egy másik országban játszódik, de a bemutatott korrupciós ügyletek és az abban részt vevő politikai és gazdasági elit érinthetetlensége fájdalmasan ismerős a hazai híradásokból is. Kortalan, jogos dühét a nézőre is átragasztó, ráadásul emocionálisan is megrázó bűnügyi dráma, amelyben a kétségbeesésében törvénytelen eszközhöz nyúló rendőrfelügyelő (Martin Balsam) és a még idealista, a törvény betűjéhez ragaszkodó államügyész (Franco Nero) gyakran szikrákat vető szellemi párbaja sikeresen helyettesíti az olasz zsánerfilmekre amúgy jellemző adrenalinpumpáló akciójeleneteket. (VD)
25. Félelemben élni (Wake in Fright, r.: Ted Kotcheff)
Sört ilyen brutális mennyiségben tuti nem döntöttek le filmen, de a tengerhez és barátnőjéhez igyekvő, végül egy fullasztó bányavárosban ragadó tanárember megzuhanása korántsem emiatt emlékezetes. Az outback negyvenöt fokos átlaghőmérsékletét és a mindent beterítő port a helyiek vedeléssel és verekedéssel kompenzálják, ami kezdetben kifejezetten taszítja hősünket. A vasalt ingen azonban gyorsan megjelennek a hónaljfoltok, a kívülálló felsőbbrendű mosolya pedig állatias vicsorrá torzul. A tanárt elkapja a gépszíj és egyre mélyebbre száll ebben a pokolban. Az olcsó sörbe, csípős izzadságba és kenguruvérbe áztatott kálváriája egyszerre nézhető az ördögi kísértés természetrajzaként, kőkemény egzisztencialista példázatként vagy a mindenkiben ott szunnyadó ösztönlény pusztító elszabadulásaként. Ted Kotcheff filmje az ember arcába mászik, cserébe viszont olyan élménnyel gazdagít, ami tényleg megismételhetetlen. (HZ)
24. Quick Billy (r.: Bruce Baillie)
Bruce Baillie volt az amerikai lírai film úttörője: leghíresebb munkáit, mint a Castro Street vagy a All my Life című etűdöket a hatvanas években készítette és általában egyszerű témák, javarészt a kaliforniai hétköznapok banalitása foglalkoztatták. De Baillie dokumentarizmust és absztrakciót vegyítő filmjei olyan manierista kézművességgel készültek, mint a mozgóképes ékszerek: általában áttűnéssel, az absztrakcióig feszített egymásra fényképezéssel és prizmákkal felvett kompozíciókkal kísérletezett. Ennek az érzéki formalizmusnak volt a betetőzése a Quick Billy egyórás képfolyama, amit a legtöbb kísérleti filmhez hasonlóan lehetetlen röviden összefoglalni. Tengerparti fövenyek, lovak és természeti hangok keverednek intim pillanatokkal, mintha egy délutáni alvás után, félálomban feküdnénk egy terebélyes fa alatt és hallgatnánk a természet sistergését: Baillie könnyedén képes megragadni a hétköznapi világ verbalizálhatatlan érzékiségét. (LP)
23. Minnie és Moskowitz (Minnie and Moskowitz, r.: John Cassavetes)
Cassavetes és Gena Rowlands együttműködéséből olyan páratlan drámák születtek, mint az Egy hatás alatt álló nő vagy az Arcok. Bár filmjeik visszatérő témái, mint az abuzív kapcsolatok vagy az öregedéssel való szembenézés nehézsége a Minnie és Moskowitzban talán kevésbé fajsúlyosan jelennek meg, a film viszonylagos könnyedsége nem vesz el Cassavetes rendkívüli intenzitásából. Neurózis, önzés, feszültség és nonkonformista indulatok Minnie-t és Moskowitzot is épp úgy terhelik, mint Cassavetes más filmjeinek karaktereit. Mindössze ők szerencsésebbek voltak, mérgező kapcsolataik tragédiák nélkül fejeződnek be, osztályellentéteik felengednek, a kínos pillanatokat humorba fordítják. Szerencséjük oka talán az, hogy a rendezőt ezúttal nem a leépüléshez, hanem a felemelkedéshez vezető találkozások, a szerelem irracionalitásában rejlő szabadság foglalkoztatta. (BA)
22. Sátáni ötlet (Max et les ferrailleurs, r.: Claude Sautet)
Rideg, kék árnyalatú képeken rezzenéstelen arccal és hűvös eleganciával beszélgetnek egymással a rendőrök – a Sátáni ötlet első ránézésre Jean-Pierre Melville nyomdokain haladó, tipikus francia zsarufilmnek (policier) tűnik. Max felügyelő (Michel Piccoli) azonban nem egy Delon vagy Belmondo: egy frusztrált és szürke ember, aki képtelen elkapni a nagy halakat, és szánalmat keltő megszállottsága arra készteti, hogy maga idézzen elő egy bűntényt, csak hogy elkaphasson egy piti, roncstelepen dolgozó bandát. Ördögi tervében fontos láncszem a mit sem sejtő Lily, akibe viszont – a tervtől eltérve – beleszeret. A szexmunkást alakító Romy Schneider – nyújtózzon el akár az ágyon piros ruhában, vagy mosolyogva csapja ki a frissen szerzett pénzt a pultra, és hívjon meg mindenkit pezsgőre a kedvenc bárjában – varázsa sosem törik meg, és önfeledt pillanatai csak még jobban kiemelik a felügyelő életuntságát. Sautet a bűnügyi film felől indult, hogy aztán a francia középosztályt vizsgáló melodrámára váltson pályája második felében: a Sátáni ötlet jelenti az izgalmas átmenetet, a film noir fatalizmusa keveredik későbbi munkái és érzelmes árnyalt karakter- és közegábrázolásával. Végső soron három eleve kudarcra ítélt vállalkozás – bankrablás, szerelem és a férfi rendőri pályája – kisszerűségében is megrendítő történetét álmodta meg. (VD)
21. Szerelmi vérszomj (Lo strano vizio della signora Wardh, r.: Sergio Martino)
Ahogy a spagettiwesterneket sem szabad csak Sergio Leonével azonosítani, úgy a giallók esetében is hiba lenne leragadni Dario Argentónál. Sergio Martino első kalandozása a jellegzetesen olasz thriller területén rögtön sikerrel egyesítette magában a zsánerre jellemző összes jegyet: szinte minden pillanatát a szexualitás fűti, hedonizmus és cinizmustól csöpögő amoralitás mozgatja a legtöbb szereplőt, a gyilkosságokat brutális aprólékossággal mutatja be és tobzódik a hátborzongatóan stílusos beállításokban. Ráadásul a giallók királynője, az érzéki szépségű Edwige Fenech is szerepel benne, aki a pipogya férjét (Alberto de Mendoza) otthagyva és a szadista exe (Ivan Rassimov) elől menekülve a playboyt alakító George Hilton karjaiban köt ki. A flashbackek legalább olyan felejthetetlenek, mint a vágyaink és félelmeink által tüzelt rémálmaink, Bécs pedig csak nagyon ritkán tud annyira vészjósló és ördögien izgalmas lenni, mint ebben a filmben. Lehet, hogy a toplista többi helyezettje tartalmasabb a Szerelmi vérszomjnál, viszont csak nagyon kevésről mondható el, hogy élvezetesebb. (VD)
20. Egy marék dinamit (Giú la testa, r.: Sergio Leone)
Leone leginkább megosztó westernje is természetesen magán viseli a rendezőzseni szerzői jegyeit, már csak ezek miatt is vérpezsdítő élmény – villámokat szóró, vad tekintetek, cinikus humor, Ennio Morricone zenéjével maximumra pörgetett dráma, töredezett flashbackben feltáruló tragikus múlt –, igazán emlékezetessé azonban az újításai teszik. Végre nem archetipikus, gránitból faragott karakterek, hanem változásra képes emberek a főhősök: az aranylázban égő, a külvilágra fittyet hányó bankrabló (Rod Steiger) és a forradalmi eszmében csalódott ír bombaszakértó (James Coburn) vérben és erőszakban fogant barátsága érzelmi mélységet, a film politikus, 1968 forradalmi optimizmusával nyíltan kritikus hangvétele pedig új színt visz Leone életművébe. A nagyszabású tömegjelenetekkel és akciószekvenciákkal újraálmodott mexikói forradalom valójában csak egy látványos álca – a XX. század európai történelmét és keserű tanulságait kapjuk meg sűrítve. (VD)
19. A munkásosztály a paradicsomba megy (La classe operaia va in paradiso, r.: Elio Petri)
Lulùnak (Gian Maria Volonté) a hetvenes évek Olaszországának rémálomszerű valóságában a gyár gépeinek kattogása, a hangosbeszélőbe üvöltő egyetemisták és az otthonokban folyamatosan bekapcsolt televíziókészülék keltette elviselhetetlen zajban kell megfogalmaznia azt, hogy mit akar. Keze és bőre érdessé válik a gépolajtól sikamlós vastól meg a durva, ipari gőztől, személyiségéből pedig kiölik az intimitás és a közelség igényét. Természetes vágyaival, az emberhez méltó élet és a szeretetteljes család ideáival egyre kevésbé tud mit kezdeni, elsajátítja azonban a munkajogot követelő baloldali egyetemisták szellemi radikalizmusát. Elsöprő haragjával még a szakszervezet sem tud mit kezdeni, a valós változásoktól mindenki ódzkodik, miközben családja szinte észrevétlenül esik szét. Elio Petri hajlíthatatlan igazságérzete nemcsak az olyan remekművekben mutatkozott meg, mint A munkásosztály a paradicsomba megy, hanem politikai szerepvállalásaiban is, amelyben épp a magyar forradalom jelentett fordulópontot. Kommunista meggyőződése mellett kitartott, de az Olasz Kommunista Párttal minden kapcsolatot megszakított a forradalom vérbefojtása és a párt tétlensége miatt. (BA)
18. Out 1 (r.: Jacques Rivette)
Balzac Emberi Színjátékából A tizenhármak történetét használta fel Jacques Rivette, hogy filmre vigye kora és közege utópiáit, és a falig tolja saját kísérleteit, formanyelvi keresetlenségét, a performansz és a színpadi spektákulum fetisizálását, az alkotócsoportok belső viszonyának elemzését. A különböző társulatok és a velük olykor kapcsolatba lévő kívülállók nem egyszerűen eljátsszák a forradalomra készülő művészek lélektani állapotát, az önfeladó reményteljesség és az elnyomhatatlan bizalmatlanság ellentmondásának terhét, a társulásokon belüli barátság és elkötelezédés szépségét fenyegető szektásodás veszélyét, hisz zömmel maguk is átélték mindezt. Az Out 1 nem csak szellemiségében, hanem a számos kulcsfigurát felsoroló szereplőgárdájával is a francia újhullám és 1968 történetének esszenciális elemévé vált. (BA)
17. Öld meg Cartert! (Get Carter, r.: Mike Hodges)
Kőkemény bosszúsztorinak álcázott realista gengszterfilmnek álcázott egzisztencialista dráma arról, hogy a magunk köré szőtt sors láthatatlan hálóként tekeredik ránk, a menekülés lehetősége pedig csalóka illúzió. A londoni maffia bérgyilkosa az északi Newcastle lepukkant végébe érkezik, hogy megtalálja a testvére gyilkosát. Az új ragadozó feltűnése rögtön megborítja a helyi bioszféra kényes egyensúlyát, a kérdéseknek meg nyilván senki sem örül. Jack Carter jéghideg antihős, aki rémisztő elszántsággal gázol át a helyi erőkön. Michael Caine eszelős tekinteténél csak a pornóba áztatott munkáskörnyék atmoszférája nyomasztóbb. Mike Hodges filmje nagy hatással volt a brit gengszterfilm műfajára, és a mai napig kultikus rajongás övezi. Többek között Guy Ritchie is rendkívül sokat köszönhet neki. (HZ)
16. Párbaj (Duel, r.: Steven Spielberg)
Steven Spielberg fél évszázada határozza meg a popkultúra tájképét, mint valami hatalmas tölgyfa, aminek lombozata közelről megvizsgálva jóval összetettebb és izgalmasabb képet mutat, mint azt az első ránézésre gondolnánk. Spielberget nem szokták a kifinomult formaérzékű rendezők listájára helyezni, pedig az ő igazi művészi tehetsége ebben rejlik: már egészen fiatalon, az első filmjeiben olyan magabiztossággal és virtuozitással mozgatta a kamerát vagy komponált jelenetet, amire a legtöbb veterán hollywoodi rendező még akkor se lenne képes, ha revolvert tartanának a fejükhöz. A Párbaj tulajdonképpen ennek a „filmérzéknek” volt az első ékes bizonyítéka: az üldözős thriller cselekménye talán még egy olcsó országúti étkezde szalvétájára is ráférne, de az az elegáns stílus, amivel Spielberg mesél (és hatása alá vonja a nézőt), egyszerűen páratlan. Hosszú beállítások és képregényesen expresszív kompozíciók váltják egymást, a feszültség pedig egy percre sem ül le: olyan érzésünk van, mintha egy száguldó kocsi röghárítójára szíjaztak volna minket. (LP)
15. Szerelem (r.: Makk Károly)
Az egyik legszebb filmünk egy vizuális költemény, melynek modern filmnyelve és drámai története nem csak kiállta az idő próbáját, de minden megnézéssel különlegesebbé válik. A bebörtönzött férjét hazaváró fiatal asszony és gyengélkedő anyósának csipkelődő, szeretetteljes kapcsolatát a bevillanó emlék- és álomképek, képi asszociációk mélyítik el (Tóth János operatőr és Sívó György vágó zseniális együttműködése): nem csak kiszínezik, de folyamatosan meg is kérdőjelezik a múltat és jelent, a vágyakat és a valóságot. Az újra és újra elmesélt családi anekdoták, a férfi rongyossá olvasott levelei és az elhallgatott igazságok miatt sosem egyértelmű, hogy valójában melyik nőnek van nagyobb szüksége a másikra. Darvas Lilit, Darvas Ivánt, és főleg az év elején elhunyt Törőcsik Mari jelenlétét, csavarodó kontyát, cipőjének kopogását, az ajtónak dőlő sírását nem lehet elfelejteni. (PJ)
14. Az utolsó mozielőadás (The Last Picture Show, r.: Peter Bogdanovich)
A mozikra már ötven éve is a bezárás réme vetült, igaz Peter Bogdanovich coming-of-age klasszikusában egy Texas perifériáján tengődő teljes városka haldoklik. A nyomasztó helyszín szó szerint is porfészek, amire a lassú és biztos elmúlás vár. Bogdanovich ebben a fekete-fehérben filmezett szellemvárosban követi két barát sorsdöntő évét, tele nagyratörő álmokkal, elvágyódással és jó adag melankóliával. A filmrajongó kritikusból lett rendező a mélyen emberi pillanatokat találja meg ebben a halálra ítélt közösségben, miközben westernes utalásokkal is jól megszórja a filmet. Lírai búcsú ez az összetartó kisközösségekre épülő amerikai nyugat ideájától, az itt debütáló Cybill Shepherd, a szemtelenül fiatal Jeff Bridges és a veterán Ben Johnson remekeléseivel. (HZ)
13. Piszkos Harry (Dirty Harry, r.: Don Siegel)
A politikai korrektséget hallásból sem ismerő, sajátos eszközökkel dolgozó, önfejű nyomozó egy háztetőkről lövöldöző pszichopata nyomába ered a bűnös San Franciscóban, de a legnagyobb harcot mégsem Skorpióval, hanem a bűnözőket felmentő, igazságosztó rendszerrel vívja, amiért végül súlyos árat fizet. Don Siegel klasszikusának minden mondata, felhúzott szemöldöke és a 44-es Magnum összes elsütött (és el nem sütött) tölténye ma már filmtörténelem – rendőr- és bűnfilmek alfája és omegája. Clint Eastwood ikonikus karaktere még négy folytatást megélt, de a rendszerből kiábrándult Harry már itt, ezeknél a szavaknál halhatatlanná vált: “You've gotta ask yourself one question: ’Do I feel lucky?’ Well, do ya, punk?’ (PJ)
12. The Act of Seeing with One's Own Eyes (r.: Stan Brakhage)
Stan Brakhage olyan a kísérleti film történetében, mint Jean-Luc Godard a modern szerzői filmben: fellépése felforgatta az addig megszokott kereteket, hatása pedig gyakorlatilag felmérhetetlen. Habár a legtöbb kísérleti filmeshez hasonlóan Brakhage soha nem vált igazán széleskörűen ismertté, radikálisan lírai formanyelve olyan alkotókra hatott, mint Terrence Malick vagy Harmony Korine. Brakhage érett (és egyben legismertebb) korszakában, vagyis a hatvanas évek után készült alkotásai elsősorban absztrakt filmek voltak, amiket többnyire a nyersanyag közvetlen megmunkálásával alkotott (pl.: The Dante Quartet), mégis, az egyik legismertebb munkája, a The Act of Seeing with One's Own Eyes a nyers dokumentarizmusával hat. A félórás munka a hatvanas évek végén megkezdett „Pittsburgh-trilógia” záródarabja. A rendező e három filmje a város intézményeit dokumentálta, persze a maga elemelt, absztrakt módján: Brakhage például soha nem használt rögzített vagy utólag kevert hangot, filmjei mindig teljesen némák. A csendes megfigyelés patológiai hidegsége jellemzi a filmet, amiben egyszerre van meg a nyers félelem és valamiféle horrorisztikus fenségesség. (LP)
11. Mechanikus narancs (Clockwork Orange, r.: Stanley Kubrick)
A film, ami örökre véres foltot ejtett Beethoven 9. szimfóniáján, eltorzította az Ének az esőben bájos betétdalát, de még a tejivási szokásokra is hatással volt. Kubrick disztópikus látomásában a világ romokban hever, a rend helyét a káosz, szexuális aberrációk és fékezhetetlenül tomboló ultra-erőszak veszi át. A fiatal zenerajongó huligánt 15 év börtön helyett egy tudományos kísérlettel próbálják meg elrettenteni bűnösnek ítélt életmódjától. Kubrick alkotását nézve mi is sokszor érezhetjük azt, hogy a főhőshöz hasonlóan kipeckelt szemmel kell szembenéznünk az elénk tárt szörnyűségekkel, akkor is, ha nem akarjuk. A rendező színes pompába öltözteti Anthony Burgess rémálmát, és egy olyan agymosott embert tesz szimpatikussá, aki korábban a legaljasabb gonoszságokat követte el. Kegyetlen szatírájában darabokra szedi az emberi természetet, szexualitást, a politikát és a vallást, minden pillanata modern és bűnösen szórakoztató. (PJ)
10. Szindbád (r.: Huszárik Zoltán)
Vannak a magyar filmek, és van a Szindbád, egy szecessziós műremek, a túláradó szépség és nosztalgia keserédességének filmje, páratlan utazás a megélt és vágyott múltba, az emberi psziché mélyébe és elhagyatott temetőkbe, kisvárosi szobácskákba, befagyott tavakhoz. A Szindbád 1971-ben, a szocializmus szürkeségében egy irigyelt életérzés megtestesülése és egyben annak ironikus kritikája is, 2021-ben pedig még több réteg rakódik rá. A történet ideje, Krúdy ideje, Huszárik ideje és a mi időnk összjátéka hat a mai nézőre, a kavargó hangulatok, benyomások, érzelmek, tragédiák, tréfák, titkok és lelepleződések pedig páratlanul gazdag kincsestárrá teszik Szindbád életét, azaz útját a haláltól a halálig. A Szindbád minden érzékünkre hat; a filmet nem lehet megízlelni, megtapintani, megszagolni, Sára Sándor kamerája mégis eléri, hogy magukhoz öleljenek a képek. Latinovits Zoltán alázatos átlényegülése pedig hús-vér figurává szilárdítja a mesebeli hajóst. (GYL)
9. Száguldás a semmibe (Vanishing Point, r.: Richard C. Sarafian)
A legvagányabb road movie megtisztelő címére nyilván rengeteg jelölt akad, az ikonikus fehér Dodge Challengerrel Denverből San Franciscóba tartó Kowalski száguldása azonban vitathatatlanul minimum dobogós. Ritka együttállás ugyanis, hogy egyszerre tud lenni látványos üldözésekkel és menő zenékkel tömött feszes akciófilm, illetve költői búcsú a hatvanas évek nagy álmaitól. Az öntörvényű Kowalski azért nyomja megszállottan tövig a gázt, mert a nagybetűs szabadságot hajszolja. A példája pedig ragadós és robbanékony, a rendszer ezért minden eszközzel útját akarja állni. A hetvenes évek nagy kiábrándulásának utánozhatatlan filmes lenyomata hibátlan benzinpornó, szűnni nem akaró kultuszát pedig jól jelzi, hogy többek között a Guns N’ Roses, a Primal Scream és Tarantino is vaskosan hivatkozott rá. (HZ)
8. Ördögök (The Devils, r.: Ken Russell)
2021-ben a Benedettán botránkoznak meg az erre érzékenyek, pedig Ken Russell már ötven évvel korábban hevesebben polgárpukkasztott a lehető legtöbb egyházi tabut megdöntő Ördögökkel - a film annyira kíméletlenül explicit, hogy a világ legtöbb országában sosem mutatták be a teljesen cenzúrázatlan változatot. A szatirikusan induló, aztán egyre szörnyűbbé és kegyetlenebbé váló Ördögökben tombol a pestis, a szexuális vágy és az igazságtalanság. A 17. századi történet mintha a hasonló térben és időben játszódó Három testőr antitézise lenne: míg a népszerű kalandtörténetben diadalmaskodik a furfang, a vitézség és a becsület, az Ördögökben csak egyre mélyebbre süllyedünk a torz lelkű (és testű) apácák, papok és egyéb elöljárók machinációiban a vallási értelemben szintén bűnös, de tisztességes Urbain Grandier (Oliver Reed) ellen. A klausztrofób, expresszionista díszletek, Vanessa Redgrave hidegrázós játéka és az eszkalálódó erőszak, hisztéria és orgia feledhetetlenné teszik az Ördögöket, amely a megélhetetlen vágyak és a bezártság béklyója miatt karanténfilmnek sem utolsó. (GYL)
7. Kétsávos országút (Two-Lane Blacktop, r.: Monte Hellman)
Vannak filmek, amelyek a bennük tátongó űr mélységével vonzanak magukhoz – és ritkán látni vonzóbb szakadékot annál, mint ami a Kétsávos országútban nyílik meg ember és ember között. Új-Hollywood legkopárabb remekműve a nyugati parttól Washingtonig ívelő illegális autóversenyről mesél, de Monte Hellman a feszült üldözések helyett inkább a mellékes ügyeket részletezi: lomha tankolások, méla szerelések és útmenti ebédek sorából áll össze a dünnyögő hippik becketti tragédiája. A Kétsávos országút mai szemmel nézve is döbbenetesen radikális mozi: Hellman az ellenkultúra vagány hőseit zombiszerű Sziszüphoszokká avatja, a választott zsáner rendjét romokig rombolja, s egyúttal az amerikai progresszió mítoszát, a fejlődés és a nevelődés meséjét is ízzé-porrá zúzza: mintha a fordista kapitalizmus rémületes kudarcát ismerné fel az elidegenedett sofőrök meddő küzdelmében. A fenyegető motormorajlás a magány és az üresség hangja: a jólét berregő gépei a Semmi felé haladnak. (NVG)
6. Pénzes asszony kerestetik (A New Leaf, r.: Elaine May)
A rezignált, sármos, de igazán ütőképes kártyáit már kijátszó Henry (Walter Matthau) kénytelen olyan feleségjelöltet találni magának, aki pénzével kihúzza őt a pácból. A gyanútlan és kétbalkezes botanikus, Henrietta – akit maga May alakít – végül besétál a csapdába. May eredeti szándéka szerint a Pénzes asszony kerestetik még direktebb és sötétebb képet festett volna a nőgyűlöletről, azonban a két főszereplő viszonyának bonyolultsága és kölcsönösen manipulatív jellemük így is meghatározzák a film pszichológiáját. A boldog befejezés abszurd, nehézkesen illeszkedő, és több szinten is dokumentálja azt a dominanciát, ami a cselekmény témája és a film végzete lett. May hangos, esetlen, tör-zúz, Matthau úriember módjára küzd meg ingerlékenységével. A Pénzes asszony kerestetik nyomasztó, felszabadító, nevetséges, alpári és intellektuális – egyedülálló darab még az öntörvényű filmek virágkorából is. (BA)
5. Vándorrege (Walkabout, r.: Nicholas Roeg)
Roeg neves operatőrből lett filmrendező, a szemkápráztató vizualitás pedig második rendezésének is sajátja. A Vándorrege azonban jóval több gyarmatositó szemszögű "természetfilmnél", erről a kizökkentő hatású vágásai, izgalmas képzettársításai azonnal meggyőznek. Hol húsbavágóan realista, hol szellemesen ironikus, hol mítikusan elemelt. Az ausztrál őslakosság filmes főszerepbe helyezése egészen az utóbbi évekig ritkaság volt, Roeg viszont magától értetődő természetességgel, gyermeki szemszöggel közeliti meg a felnőtté válás küldetését járó bennszülött fiú és a tragikus okokból a vadonban rekedt fehér testvérpár közös kalandját. A Vándorrege mindhárom hőse számára coming-of-age történet: míg a rendező fia, Luc Roeg által alakított kisfiú számára a kisgyermekkorba beszűrődő dráma feldolgozásának folyamata, addig nővére (Jenny Agutter) és az aboriginal kamasz (a nemrég elhunyt, az ausztrál film monolitjává váló David Gulpilil) már a gyermeki ártatlanság és az ébredező szexualitás határán mozog. A Vándorrege könnyen lehetett volna didaktikus tanmese az egymás mellett élő civilizációkról vagy a fehér leleményességről, de korántsem az. Helyette egy balladisztikusan szűkszavú, mégis mély érzelmeket ébresztő, gyönyörű történet egy életre szóló kalandról, amiről nem beszélünk. (GYL)
4. Francia kapcsolat (The French Connection, r.: William Friedkin)
A Francia kapcsolat megjelenésekor forradalmi alkotás volt, és ezt az új hangot ráadásul nem értetlenkedve fogadták, hanem özönlöttek rá a nézők és elhalmozták Oscarokkal. Friedkin addig sohasem látott durvasággal és hihetetlenül energikusan mutatta meg a New York-i zsaruk életét, akiknek az a lehetetlen és lélekölő munka jutott, hogy tartsák tisztán a várost a drogoktól. Gene Hackman egy monomániás, agresszív félőrültté lényegül át, akit valójában csak a jelvénye különböztet meg a bűnözőktől. A film titka, hogy ellenáll a rendőri munka romanticizálásának, és dokumentarista, szenvtelen stílusban, egy visszatetsző, az intenzitása miatt mégis lebilincselő antihőst a középpontba helyezve egy kilőtt golyó makacsságával halad a nihilizmusba átcsapó végkifejlet felé. Friedkin a filmtörténet egyik legmellbevágóbb befejezése mellett az egyik legemlékezetesebb autós üldözését is megalkotta, valamint újraírta a zsarufilmek szabálykönyvét. Ennek a mocskos műremeknek a hatása a mai napig nyilvánvaló a zsáner autentikusságra törekvő darabjain. (VD)
3. Klute (r.: Alan J. Pakula)
A kezdeti bizalmatlanság után az érzelmeit mélyre eltemető, vidéki nyomozó és a saját életét színészi performansszá redukáló nagyvárosi szexmunkás között vonzalom alakul ki, miközben egy rejtélyes sorozatgyilkos zaklatja kéjes állhatatossággal a nőt. A Hollywoodi Reneszánsz talán legerősebb atmoszférával bíró thrillerjében Gordon Willis képei tapintható közelségbe hozzák azt a mentális és fizikai síkon is értelmezhető sötétséget, amely Bree-t fenyegeti. Az operatőri munka mellett a fétistárgyként használt hanglejátszó vagy a rejtegetett szexuális vágyak vizsgálata miatt joggal nevezhetjük amerikai giallónak, a hely szellemének megragadása, a korabeli New York kulcsszerepe miatt akár városfilmként is nézhetjük, mégis, akkor járunk a legközelebb a Klute lényegéhez, ha szerelmes filmként tekintünk rá. Ezt az értelmezést erősíti a merevséget, és a rajta keletkező repedéseket izgalmasan megjelenítő Donald Sutherland és a pszichológiai hitelessége folytán megrendítően őszintének ható Jane Fonda felejthetetlen kettőse. Nagyon nehéz átadni magunkat a szerelemnek, elköteleződni a másik mellett, mintha egy fenyegetően morajló örvénybe kellene beleugranunk. (VD)
2. Harold és Maude (Harold and Maude, r.: Hal Ashby)
A kamasz fiú a halál megszállottja, a 80 éves nő pedig kacagva habzsolja az életet – ők a filmtörténet egyik legkülönlegesebb szerelmespárja. Bár az öngyilkosság és a halál kulcsfontosságú eleme, Hal Ashby fekete komédiája nagyon is életigenlő film, egy megható felnövéstörténet. A korkülönbség és a temetések iránti vonzalmuk ellenére Harold és Maude kapcsolatában valójában semmi bizarr nincsen, a szorongó, szeretethiányos fiúnak pont egy olyan nőre van szüksége a férfikor hajnalán, mint amilyen az életet és halált egyaránt ünneplő Maude. A két szeretnivaló különc egymásra találása közben (és Cat Stevens dalainak kíséretében) a saját félelmeink és vágyaink köszönnek vissza: a rosszabb napokon Haroldként sóvárgunk a kötődésre, valaki figyelmére, máskor pedig Maude örök optimizmusával igyekszünk minden erővel a boldogságra törekedni. (PJ)
1. McCabe és Mrs. Miller (McCabe & Mrs. Miller r.: Robert Altman)
Robert Altman korszakalkotó antiwesternjét lehetetlen röviden (és pláne frappánsan) szavakba önteni, erre talán csak egy Leonard Cohen-szintű költő lenne csak képes. (Milyen szerencse, hogy Cohen több dala is felcsendül a filmben, így tudott egyáltalán felmerülni bennem a kezdő mondat kissé ügyetlen asszociációja.) A McCabe és Mrs. Miller olyasvalamire képes, amire csak nagyon kevés film: túl tud áradni a saját keretein. Mintha nem is egy westernt néznénk, hanem egy hiperrealista vadnyugati szimulációba csöppentünk volna: minden részlet, még az utolsó szálkás asztallap is olyan érzéki közvetlenséggel hat, hogy szinte érezzük a fogadók lencsefőzelékszagát és a jeges huzatban pislákoló gyertyák viaszillatát. Ehhez persze Altman rendezői zsenialitásán túl kellett egy mesteri operatőr, Zsigmond Vilmos, aki képes volt a naturalizmust festőiséggel vegyíteni. A McCabe és Mrs. Miller megnézése után nem a történet fordulatai (amiből amúgy nincs túl sok), hanem a hosszan tartó érzéki impressziók maradnak meg. (LP)
A toplistát Babos Anna, Gyöngyösi Lilla, Huber Zoltán, Kránicz Bence, Lichter Péter, Nagy V. Gergő, Pozsonyi Janka és Varga Dénes állította össze.
