Persze a farkasok valóságban is messze vannak a szelíd bárányoktól (kivéve persze, ha éppen kedvük támad elragadni egyet) mégsem szolgáltak rá sokkal többel a rossz hírükre, mint bármely más vadállat, ami az ember közelében kénytelen élni. Kifejezetten kerülik a velünk való a találkozást, éjszakai életmódra is azért váltottak, mert többet foglaltunk el a vadászterületeikből. Mindezt azért fontos észben tartani, hogy megértsük, a Wolfwalkers hogyan azonosítja a farkasok elleni gyűlöletet azzal a korlátozottsággal, amivel sokszor egymáshoz is viszonyulunk, és aminek leküzdéséről mesél.
Oliver Cromwell uralkodása idején egy angol katona kislányával az írországi Kilkenny-be érkezik, hogy a régens parancsára megtisztítsa a környező erdőséget az elszaporodott farkasoktól. Robyn minden vágya, hogy ebben segítsen apjának, de a szigorú törvények szerint nem kísérheti el őt az erdőbe, ehelyett a palota konyháján vár rá a cselédmunka.
A lány viszont nagyon szeretne apja nyomdokaiba lépni, és a kalodát megkockáztatva, a tiltás ellenére kiszökik a rengetegbe. Egy négylábú leterítése helyett azonban összeakad egy cserfes erdei kislánnyal, Mhabbal, akiről kiderül, hogy nemcsak a farkasoknak tud parancsolni, hanem néha maga is azzá változik át – ő az utolsó “Wolfwalkerek” egyike, akikről a helyiek csak legendaként suttognak. Hatalmas vörös bozontja és vadócsága Mhab rögtön belopja magát az ember szívébe, ráadásul tökéletes ellentéte a kötött társadalmi szabályok szerint élő Robynnak. A vad lány ösztöneire hallgat, és nem is érti, mások hogyan bírják ki a bűzlő városban.
Kevés meglepetést okoz, hogy a kettőjük között hamar barátság szövődik, ami nagy változást hoz a főhős életébe és világképébe – Tom Moore és Ross Stewart filmje ezt viszont érett módon, megingásokkal és izgalmas kalandokkal teli folyamatként adja elő. Ebben fontos szerepet játszik a történelmi háttér is: a 17. század elején Írországot leigázták az angolok, rájuk erőltetve a puritanizmus eszméjét.
A zsarnoki akaratnak a lány lelkiismeretes apja is hűen engedelmeskedik, de miközben a széltől is óvja, megakadályozza, hogy Robyn önmaga lehessen. A szeretetükkel béklyózó szülők hasonló mesefilmekben könnyen idegesítővé tudnak válni, de itt az alkotók kezdettől fogva egyértelművé teszik, hogy a vadász miért félti ennyire lányát, és ennek is megtalálják a leghatásosabb, a mesevilágból nem kizökkentő feloldását.
A fanatikus Cromwellről mintázott régens mindent ki akar irtani, ami nézetei szerint nem felel meg ‘’az Úr akaratának”, de legfőképp az erdő szúrja a szemét. Egysíkúan negatív figura, de az sem különb nála, amit ábrázol: a féktelen hatalomvágyat, ami nem elégszik meg azzal, hogy bebetonozza a hagyományos társadalmi szerepeket, erőfitogtásból a természetet is rabigába kell hajtania, a sajátjától eltérő életformákat pedig nem tűri meg.
A Cartoon Saloon védjegye a kelta mitológiából és népművészetből táplálkozó, gazdag vizuális világ. Ennek megvalósításában ezúttal ugyan most nem a Kecskeméti Stúdió volt a segítségére, mint az Oscar-jelölt Kells titka esetében, de így is szemkápráztató eredményt ért el. A Wolfwalkers minden képkockáján látszik, hogy alkotói mekkora örömmel játszadoznak el tradicionális animáció lehetőségeivel, a minimalista, mégis expresszív figurák még a segédvonalakat sem rejtik véka alá. A két ellentétes beállítottságú világ éles kontrasztjában is kidomborodik az írek rendkívüli stílusérzéke: a szigorú rendben élő város tudor-stílusú épületei geometrikus, áthatolhatatlan phalanxot alkotnak a magas falakon belül, a perspektíva legfeljebb csak középkori módon érvényesül köztük.
Ezzel szemben a színpompás, mitikus rengetegben gömbölyded fák uralkodnak, meg van engedve a varázslat, és még a farkasok falkája is organikus formákban örvényli körül a szereplőket. A Wolfwalkers fordolulatai ismerősen csenghetnek, de közben csodás és egyedi kivitelezéssel ünnepli a szabadságvágyat és az elfogadást. Nem erőlteti túl üzenetét, mégis hatásosan fogalmaz. Ha mi is el bolyongunk ebben a mesebeli rengetegben, akkor az év eddigi legkellemesebb animációs élményében lesz részünk. Az ír animációs stúdió pedig ezzel az alkotásával tényleg kiérdemelte a helyet a legnagyobbak, a Pixar és a Ghibli között.
