Lee a jelölt személyek egyöntetűen fehér bőrszínét elnézve háborodott fel, és hasonlóan nemtetszését fejezte ki abban az évben Jada Pinkett Smith, és a Straight Outta Campton producere, Will Packer is. Az akadémiát érintő heves diskurzus természetesen nem új keletű. Brent Staples, a New York Times újságírója 2012-es véleménycikkében már nem csak a fekete jelöltek alacsony számát, de a díjazottak szerepeit és ezáltal a díjazás mikéntjét is kifogásolta. Problémásnak találta ugyanis, hogy a feketék rendre (kosztümös) rabszolga-szerepeikkel keltik fel a bizottság figyelmét.
Shaka King és LaKeith Stanfield a Júdás és a Fekete Messiás című film forgatásán
A pár év alatt lezajló átrendeződés láttán azt mondhatjuk, hogy a filmakadémia a probléma felét nagyrészt megoldotta; nevezetesen a jelöltek és díjazottak sokszínűségének kérdését. Habár a The Hollywood Reporter a 2021-es Oscar-jelölések kapcsán írt cikkének optimizmusán túl – csupa rekorddöntögetésről számol be a szerző a diverzitás és gender kérdésének szempontjából, illetve kiemeli a Júdás és a Fekete Messiás hat jelölését és szinte teljesen színes bőrű stábját –, a számadatok a korábban ettől nagyrészt eltérő szellemiségben zajló, közel száz évnyi Oscar-történelem hiányosságait és elmaradását is jelzik. A fennmaradó probléma (a másik fél) azonban más természetű: nem elsősorban a stábra és az alkotók identitására, hanem filmjeik és azok formája kapcsán merülhet fel.
A kérdés az, érdemes-e az újra és újra fellendülő fekete filmnek azt a konvenció-halmazt elsajátítania, amelyet az őket korábban masszívan figyelmen kívül hagyó akadémia (kisebb kilengésekkel, de továbbra is) megkövetel? Az elnyomás ugyanis nem csak (nemi, származásbeli stb.) identitásra, de kifejezésmódra, elbeszélő- és stilisztikai stratégiákra is irányulhat; ezt a gyakorlatát pedig a szervezők és a zsűri nem bírálta felül. A tavalyi Júdás és a Fekete Messiás éppen e probléma szempontjából lehet érdekes.
Shaka King a 60-as évek végi „fekete párduc” polgárjogi mozgalmat vezető Fred Hampton (Daniel Kaluuya) elárulását feldolgozó életrajzi drámája tragikus, megindító és aktuális is egyben, de formai, illetve stilisztikai bravúrt aligha tud felmutatni. Az amerikai fesztiválfilmek klasszikus és könnyed akadémizmusát alkalmazza a történet elmesélésére, továbbá – ahogy az a címből is sejthető – a nyugati közönség számára jól érthető keresztény példázat segítségével teszi mindezt.
Daniel Kaluuya (fent) és LaKeith Stanfield (lent) a Júdás és a Fekete Messiás című filmben
Azt viszont meg kell hagyni, a film elején és végén felvonultatott archív, illetve ál-archív felvételek összeillesztése még formailag és a médiumra való tekintettel is izgalmas. Ebből az aspektusból nézve illeszkedik más kortárs fekete filmek tendenciáihoz, melyek hiteles kordokumentumokkal, az afroamerikai emberek elnyomásának valamilyen fellelhető rögzített formájával szembesítik a közönséget, eltolva az alkotást az esszéfilmek irányába.
A Júdásban a szembesítés új dimenziót kap azáltal, hogy a Hamptont besúgó William O’Neill későbbi (1989-es) interjújának eredetijét – ami után a férfi nem sokkal öngyilkos lett – és a színésszel (Lakeith Stanfield) újraforgatott változatát is integrálták a filmbe. Fikció és „valóság” érdekes találkoztatásának lehetünk tanúi, mely részben önreflektív, részben az esszé- és manifesztum-jelleghez kapcsolható gesztus.
Nem lehet elmenni szó nélkül a pazar színészi alakítások mellett sem: Stanfield és időnként Jesse Plemons karakterének belső vívódása rendkívül átérezhető, Kaluuya és Dominique Fishback románcának visszafogott és kimért ábrázolása bájos és szívderítő; a finálé pedig annál megrendítőbb. Azonban a film ezen erősségei egyszerre annak gyengeségeit is jelenthetik.
A rendező uralkodó paradigmákat követő, a jól átélhetőség szolgálatában álló törekvései (melyek kétségkívül hatásosak) több, a filmhez szorosan köthető körülmény (vagy előzmény) miatt is problémásak. Az a késő 60-as és kora 70-es évek időszaka, melyben a történet játszódik – és amelyet a jelmez- és díszlettervezők, illetve art directorok maradéktalanul megvalósítottak – épp a forma megújításának, a filmes konvenciók megkérdőjelezésének és kijátszásának korszaka volt; a feketék ekkoriban induló blaxploitation filmjeinek stilisztikai radikalizmusa sok esetben a hollywoodi reneszánsz mintadarabjait is túlszárnyalta.
A zsáner nyitófilmjét, a Melvin Van Peebles által rendezett Sweet Sweetback’s Badasssss Songot (ami már címében is felforgató) a fekete párducok egyik alapító tagja, Huey P. Newton maga is az „első igazán forradalmi fekete filmnek” nevezte, John Singleton, az ismert (és sajnálatos módon két éve elhunyt) fekete rendező pedig bevallottan ebből a filmcsoportból merített inspirációt kölyökkorában. Kifejező, és úgy tűnik ma is beszédes Peebles reklámszövege, melyet a Sweetbackhez csatolt: „Ez a film X besorolást kapott egy teljes mértékben fehér bizottságtól.”
Bár a blaxploitation irányzat több ponton támadható – többek közt feminista szemszögből a nők időnkénti szexista ábrázolása miatt –, ezek a filmek még mai mércével is formabontónak számítanak. Gyorsmontázs, egymásra exponált, illetve invertált képek, rázkódó kézi kamera, szokatlan beállítások, sajátos, kísérleti filmeket idéző 2D animációk, valamint kizökkentő, az atmoszférától erősen elütő funky és soul zenei műfajok felvonultatása jellemzi az alkotásokat, melyek aligha férnek bele az akadémiai ízlésvilág keretébe, de éppen ez kölcsönzi felfrissítő és inspiratív erejüket.
A korábban feltett kérdésemet, miszerint helyénvaló-e az Oscar-féle akadémizmus követése az ismertetett kontextusban, természetesen nyitva hagyom, eldöntése ugyanis az olvasóra, de mindenekelőtt az amerikai fekete közösségekre tartozó feladat. Mindenesetre beszédes, hogy Spike Lee a blaxploitation törekvéseihez visszanyúló, helyenként szubverzív Csuklyások – BlacKkKlansman című filmje nem nyerhetett a hasonló témájú, de sokkal konvencionálisabb (és valljuk be, a fehér közönséget is kevésbé felpiszkáló) Zöld könyvvel szemben. Míg a fekete identitás a jelölt színes bőrűek nagyobb száma folytán látszólag győzött, az ízig-vérig felforgató múlttal rendelkező fekete filmes hagyomány – és ezzel a közönség is – pillanatnyilag vesztésre áll.
