Államcsíny zenei aláfestéssel (r.: Johan Grimonprez)
1960 szeptemberében tizenhat újonnan függetlenné váló afrikai országot vesznek fel az ENSZ tagjai közé, köztük a korábban belga fennhatóság alatt működő Kongói Demokratikus Köztársaságot is, ezzel az afro-ázsiai régió jelentős szavazati többségbe kerül a korábban gyarmatosító hatalmakkal szemben. Hat hónappal később, 1961 februárjában, Abbey Lincoln jazz énekesnő és Max Roach dobos megzavarják az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülését, hogy ezzel tiltakozzanak Patrice Lumumba, a független Kongó (Léopoldville) első megválasztott miniszterelnökének meggyilkolása ellen. Mi történt a kettő között, kik a felelősek Lumumba haláláért, és mi köze ennek az egésznek a jazzhez?
-min.jpg)
A belga Johan Grimonprez egészen rendkívüli választ ad a kérdésekre. Frissen Oscar-jelölt, 150 perces alkotása eklektikus, gondolatébresztő és páratlanul pontosan megszerkesztett esszéfilm, amiben a politikai történéseket asszociatív képsorokkal és az amerikai jazz szcéna ikonikus zenészeivel helyezi párhuzamba. Az afrikai államok közül Kongó kiemelkedően fontos volt az Egyesült Államoknak és Belgiumnak is – gazdag természeti erőforrásai közül is legfontosabb kincse az urán, az atombomba egyik kulcs összetevője. A belga király félve, hogy elveszti a gazdasági uralmat Kongó felett, szövetségesre lel a Szovjetunióval hidegháborúban álló Eisenhower kormányzatában. Az amerikai eszmék népszerűsítésére a külügyminisztérium jazz-nagyköveteket küld szerte a világba, így érkezik trójai falóként Kongóba Louis Armstrong is, anélkül, hogy tisztában lenne vele, hogy eszközként használják őt Afrika első posztkoloniális puccsához.
Grimonprez filmje energikus és melankólikus, tűpontosan megszerkesztett és kiszámíthatatlan, pont mint a jazz. Kontinenseken átívelő politikai, gazdasági és művészi tablóját aprólékos archív munkával, írott idézetekkel, dalszövegekkel, regény- és interjúrészletekkel, és ironikusan elhelyezett reklámokkal rajzolja fel, Nyikita Hruscsovtól Nina Simone-ig, Malcolm X-től Fidel Castroig, Patrice Lumumbától René Magritte-ig szerteágazó a hálózata. A ránk zúdított információáradat akár megterhelő is lehetne, de a film ritmusa, az energiája, és a thrillerbe hajló története 150 percen át fenntartja a figyelmet, aprólékos világa magába szippant. Az Államcsíny zenei aláfestéssel a sok érdeme mellett arra is ráébreszt, milyen keveset tudunk, és milyen sokat kell még tanulnunk Afrika történelméről és világpolitikai helyzetéről. A 2024-es Sundance Filmfesztivál zsűri nagydíja után jó esélyekkel száll versenybe a legjobb dokumentumfilmes Oscarért is. (PJ)
A filmet január 29-én, 18:30-tól és január 30-án 18:30-tól vetítik a fesztiválon.
Köddé váltak (r.: Andreas Hartmann és Arata Mori)
Japán nyugati szemmel a különös társadalmi jelenségek szinte kifogyhatatlan tárházának tűnik. Ezek közé tartozik az eltűntként nyilvántartottak azon népes szegmense, akikről feltételezhető, önként döntöttek úgy, hogy egyik napról a másikra hátra hagyják korábbi életüket és valahol teljesen másként kezdik újra azt. Olyannyira gyakori dologról van szó, hogy a szigetország lakói külön elnevezéssel hivatkoznak rájuk, - Johatsu, azaz köddé váltak - a totális feszívodásban pedig egy egész dedikált (és többnyire legális) iparág segíti őket. Andreas Hartmann és Arata Mori dokumentumfilmje persze nem csak tátott szájjal csodálkozik rá erre, hanem megpróbál minél közelebb kerülni és saját szavaik alapján megérteni azokat, akik családjukat, gyerekeiket, lényegében az egész korábbi egzisztenciájukat feladva próbálják előröl kezdeni az életüket.
Több párhuzamos szállat követve megismerünk olyan férfiakat és nőket, akik bántalmazó kapcsolatból, hitelezőik, pszichopata főnökük, a Yakuza vagy épp saját paranoid képzelgéseik elől menekülnek. Elkísérünk útján egy magánnyomozót, egy anya megbízásából próbálja megtalálni több évvel ezelőtt eltűnt fiát, akiről úgy sejtik, hogy direkt szakította meg a kapcsolatot családjával. A legérdekesebb szereplő viszont egyértelműen Saita, az “éjszakai költöztető”, aki teljes körű szolgáltatás nyújt bajba jutott klienseinek: megszökteti őket, diszkréten kipakolja a lakásukat, új otthon és munkát keres nekik valahol jó messze azoktól, akiktől meg akarnak szabadulni.
A középkorú nő kamaszkora óta folytatja ezt a vállalkozást, és saját maga is keresztül ment hasonlókon, mint az ügyfelei. Az alkotók nem csak a zárkózott eltüntető-szakembert, hanem azokat is megnyitják, akik adott esetben évek vagy évtizedek óta vannak ebben a különös élethelyzetben, és nem nagyon volt még alkalmuk senki másnak őszintén beszélni róla, hogy mi játszódik le a fejükben. Kiderül, hogyan próbál meg valaki közel negyven év után, és az is, mihez kezd az, akire időközben mégis ráakadtak a szerettei. A modern, tiszta és rendezett Japán sztereotip képét pedig tovább árnyalja, hogy eljutunk egy olyan kisvárosba, amit főleg csavargók és köddé váltak népesítenek be. (HB)
A filmet január 26-án 19:45-től, január 27-én 20:00-tól, január 30-án 19:30-tól és január 31-én 17:45-től vetítik a fesztiválon.
Egy újfajta vadon (r.: Silje Evensmo Jacobsen)
Egy angol fiú és egy fiatal, elvált norvég anyuka egymásba szerettek. Családot alapítottak, született még három gyerekük, és közben megteremtették a saját kis paradicsomukat. A norvég erdőben lévő kis farmon a Payne család a világtól elszigetelt életet élt, vadon és szabadon. Állatokat tartottak, növényeket termesztettek, amennyire a természet engedte, önfenntartóak voltak, és a gyerekeket otthon tanították, harmóniában éltek a természettel. Ebből az idillből azonban nem sokat látunk, mert az anya már a film első perceiben kihullik a családból, egy daganatos betegség következtében örökre elvesztik. Mégis Máriáról szól ez a film, az ő hiányáról.
A hiány és a gyász nem látványos, nehéz izgalmas filmet készíteni róla, de Silje Evensmo Jacobsen alkotásának minden másodperce magával ragadó. Izgalommal nézzük, hogy mi történik ezzel az árván maradt öt emberrel, akik először csak azt veszítették el, aki összekötötte őket, majd a hiányával mindent, amit eddig magukénak gondoltak. Az apa hamar rájön, hogy ez az életforma nem tartható egyedülálló szülőként, mi pedig végigkísérjük az úton, amiben szépen lassan engedi el azokat dolgokat, amik nem csak neki, de feleségének is fontosak voltak - mindezt ráadásul távol a saját hazájától, egy idegen országban. Megismerjük a legidősebb lány gyászát, aki az anyja halála után légüres térbe kerül, és azt érzi, hogy már nem része a Payne-tanya világnak, illetve a második lány, a kiskamasz Freja küzdelmét is, akinek meg kell találnia a helyét a külvilágban is.
Silje Evensmo Jacobsen, aki az elmúlt másfél évtizedben több díjnyertes dokumentumfilmet alkotott, most a gyászt mutatja meg. Az Egy újfajta vadon mégsem depressziós alkotás, mert a gyönyörű képek és a pontos dramaturgia segítségével szinte mi is részesei leszünk ennek a családnak, velük éljük meg a kezetekben inkább több mélységet és később az egyre több magasságot. A Sundance Fesztiválon a zsűri nagydíjjával kitüntetett filmnek érdekes kiegészítője, hogy a mai napig elérhető a fotográfusként is dolgozó anya blogja WILD + FREE néven és az Instagram oldala is. (MJA)
A BIDF-en: február 1., 13:15 és február 2., 11:00
Egy gyilkos szülei (r.: Jenseits von Schuld)
Katharina Köster és Katrin Nemec true crime dokumentumfilmje bátran megy szembe a manapság félelmetesen népszerű alműfaj tipikus megoldásaival. A különféle bűnesetekről, elsősorban gyilkosságokról szóló sorozatok már nemcsak a tévében (nálunk főképp az ID Discovery csatornán) mennek nagyot, de a streamingplatformok kínálatába is beférkőztek. A gyomorforgató, félelmetes és kegyetlen bűneseteket feldolgozó, azokat sokszor kizsákmányoló, futószalagon gyártott doku-fikciók jól bejáratott panelek mentén igyekeznek kifacsarni a drámát a tragédiákból, ami morálisan megkérdőjelezhető, félelmetesen addiktív, a bulvárra hajazó tartalmat eredményez.
Ezzel szemben az Egy gyilkos szülei egy pillanatra sem mutatja Niels Högelt, aki ápolóként bizonyítottan legalább 85 betegével végzett úgy, hogy halálos injekciót adott be nekik, majd, hogy a kollégái előtt fitogtassa tehetségét, megpróbálta újraéleszteni őket. Többnyire sikertelenül. A rendezőket nem az események rekonstrukciója, az oknyomozás és a sokkolás érdekli, sokkal inkább az, hogy mi történik a sorozatgyilkos szüleivel, akik nap mint nap végighallgatják a híradásokban, hogy a fiuk egy szörnyeteg, egy nárcisztikus, kényszeres hazudozó, akinek emberéletek száradnak a lelkén. Bűnösnek érzik-e magukat? Egyáltalán, megváltozik-e a fiukhoz fűződő viszonyuk? Hogyan tudnak megbirkózni egy ekkora traumával?
Az Egy gyilkos szülei Ulla és Didi Högel szinte eseménytelen mindennapjain keresztül érzékelteti a házaspár számára kifordult világ bizarr dermedtségét, amit úgy tűnik, hogy a főszereplők egész jól megtanultak kezelni. Aztán szép lassan feltárulnak előttünk Ulla és Didi sebei: a nő például eleinte az alkoholizmusba menekült, majd a hosszú terápiás kezelések ellenére az évekig húzódó per és a tragédia árnyéka kitörölhetetlenül jelen maradt a pár hétköznapjaiban. A rendezőpáros előtt őszintén megnyílnak a főszereplők, a film pedig elegánsan viszi be a kegyelemdöfést a kizsákmányoló true crime-alkotásoknak, amikor Ulla és Didi a fiukról szóló sorozat kapcsán arról beszélgetnek, hogy a szándékosan túldramatizált feldolgozás csak abban érdekelt, hogy odaszegezze a nézőt a képernyő elé. Az Egy gyilkos szülei viszont épp attól lebilincselő, hogy benéz a súlyos, nagy port kavart bűnügy kulisszái mögé és megmutatja az ott rejtőző hétköznapi drámát is. (PVÁ)
A BIDF-en: január 26. 18:45 és január 28. 20:15
A 2025-ös Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilmfesztivál január 25. és február 2. között folyik a Cinema City Mammutban. Jegyek már kaphatók a fesztivál oldalán.
