|
| Erős ellentételezésekkel akar sokkolni |
Persze a tamáskodó könnyen összeköti a film hibáit a filmzene hiányosságaival: az a le nem tisztázott viszony, ami a valóság és a mesei-mítoszi világ között számos gondot okoz a filmben (ilyen például a Sergi Lopez által alakított figura eltúlzott gonoszsága, hiteltelensége, vagy a próbák tétvesztése, mivel hamar sejthető, hogy egy kislány pszichés működésének kivetülése lenne a racionális magyarázat a történtekre, s egyáltalán, hol a tét, ha a fantasy elveszi a valóság erejét?) nyilván nem segített a filmzenének sem. De míg a látvány - a főleg a tényleg remek maszkmesteri munkának köszönhetően - még sokszor megmenti a történet bukdácsolásait, a zene ilyen téren semmi eredetit nem mutat fel. S hasonlít a filmhez abban is, hogy mindketten fokozni kényszerülnek - a látvány a brutalitást, s ezáltal a karakterek szélsőségességét, a zene pedig a fortissimókat küldi harcba, s erős ellentételezésekkel akar sokkolni.
Holott maga Navarrete mutatja meg, hogy merre is lehetett volna a kiút: például a Not Human utolsó 20 másodpercének komor dob-nagybőgős lüktetése erős, épp az eszköztelensége, alulstilizáltsága miatt, avagy megemlíthetnénk a The Book of Blood végén megjelenő halovány atonális zongorafutamot. De csak pillanatok vannak sajnos, amikor ez az érdektelen, kiszámítható és cukormázba fulladó zene feléled egy kicsit. Amúgy csak hosszú, egyenes, végeláthatatlan labirintus.
