Mekkora szerepe volt abban a filmnek, vagy a mozinak, hogy színész lett?

A mai Karinthy Színház helyén volt a Haladás mozi, a „kis büdös”, és nem messze tőle, a Móricz Zsigmond körtéren a Bartók, nagy szélesvászonnal, színes filmekkel, ahol még artista műsorok is voltak. Akkoriban délelőtt tíztől kezdődtek a vetítések, én meg a közeli Kaffkába jártam, a mai Szent Margit Gimnáziumba, és hát sok időt töltöttem a moziban. Vagyis lógtam. A mai napig érzem a szégyent, ami a film után fogott el (nem előtte), hogy nem mentem iskolába. Emlékszem, dunsztosüvegeket lopkodtunk a padlásról, visszaváltottuk őket, és abból vettünk mozijegyet, mindig az első sorba. Két forintba került. Öten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Egyszer apám karácsonykor elvitt a Haladás moziba, hogy a Jézuska nyugodtan díszíthesse a karácsonyfát, ahol aznap éppen a Hruscsov Magyarországon című színes dokumentumfilmet vetítették. Nagyon untam, főleg apám, de legalább színes film volt…

Szóval Eisensteinen nőttem fel, A jégmezők lovagján például, régi operafilmeken, nagy klasszikusokon, mint az Emberi sors, és ezek annyira belém ívódtak, akkora élményt jelentettek, hogy az a színészi munkámban is jócskán meglátszott. Sok orosz és magyar film ment akkoriban, rengeteget tanultam belőlük. Később jött Fellini, Visconti meg Antonioni, Godard és Truffaut és sorolhatnám. A Liliomfit vagy százszor láttam, később Darvas Ivánnal együtt játszottunk a Vígszínházban. Soha nem felejtem el, egy délelőtti előadáson láttam a Szegénylegényeket, letaglózva jöttem ki. Sok mindent nem értettem, de hogy öt filmet csinálok majd Jancsóval, azt nem gondoltam volna! A tekintetek, a mozdulatok, a hosszú beállítások nagyon nagy hatással voltak rám.

Gálffi László / fotó: Baski Sándor

Például a Makrancos hölgyet is a moziban láttam először, aztán elért a színpadon is, de nem gondoltam volna, hogy egyszer Richard Burtonnel fogok játszani (a Tony Palmer rendezte Wagner-sorozatban II. Lajos bajor király szerepében – a szerk.). Ahogy Visconti Ludwigjáról sem gondoltam volna soha, hogy eljátszom, méghozzá ugyanabban a várban, Neuschwansteinben forgatok majd. Bár tizenötéves koromtól már játszottam a Pinceszínházban, de tulajdonképpen a mozi alakította a színészetemet, a mozin nőttem fel.

És aztán fiatalon filmsztár lett A kenguruval.

A legnagyobb dolog az volt a számomra, hogy esténként beengedtek a Bartók moziba – ahová régen belógtam –, amikor A kenguru ment, és beleszagolhattam a közönségbe. Egyébként ez volt az egyetlen munkás-szerepem, pedig egyszerű családból származom, a szüleim mesteremberek voltak. Egész életemben hálás maradok Zsombolyai Jánosnak, hogy bízott bennem, és hogy megismerkedhettem vele. Csodálatos nyaralás volt az a nyár, az a forgatás! Be ugyan nem skatulyáztak a film miatt, de jó pár évig nem kaptam szerepet, mert mindenki a Kengurut látta bennem. Még a színházi előadásokon is sikongattak a nézők, „jaj a Kenguru”, főleg a kosztümös előadásokon.

Úgy tudom, hogy akkoriban Super 8-as kamerával forgatott a barátaival.

Hogyne! És később, amikor már volt pénzem, rengeteget fotóztam is! Jancsó Miklós Csend és kiáltása, különösen annak képi világa volt olyan hatással rám, hogy azonnal filmet akartam csinálni. Nagy snittekben gondolkodtam, meg szélfútta házfalakban. Évekig ábrándoztam arról, hogyan lehetne a 8 milliméteres kamerát úgy tologatni, hogy rászereljük mondjuk egy targoncára. Persze nem lehet.

Viszont Lénárd Sándorról dokumentumfilmet forgatott Brazíliában, A láthatatlan háznak ráadásul ön volt az operatőre is.

Azt tudja, hogy operatőrnek készültem? Bárki megkérdezte, hogy mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy operatőr. Szerettem képekben gondolkodni. A színházban is nagyon adok erre. A képzőművészet iránti rajongásom is nyilván ebből fakad. Képes vagyok távoli városokba elutazni, hogy közelről megnézhessek egy festményt.

A láthatatlan ház esetében pedig botcsinálta operatőr lettem, eredetileg nem én lettem volna. Jó nagy kamerát vittem be a vállamon Brazíliába, engedély nélkül. Senki nem mert szólni. A forgatáson próbáltam komponálni, de közben én voltam a hangmérnök is, a riporter, és negyven fokos meleg volt, kilencven százalékos páratartalommal. Volt, hogy a diákjaimnak levetítettem a filmet, a legutóbb Pannonhalmán, az Arcus Temporum-on láthatta a közönség.

Hogyan dönt egy filmes szerep mellett? Például most, Klein doktor szerepe mellett, a Semmelweis-filmben?

Mostanában nem kapom meg a forgatókönyveket, ez egy új szokás, így hát a fő szempont az, hogy engem érdekel-e a szerep, van-e valamilyen közöm hozzá. Természetesen a rendező személye is rendkívül fontos, ahogy a kollégáké is, hogy kivel fogok játszani. Itt fiatal kollégákkal dolgozhattam együtt, megismerhettem a gondolkodásmódjukat, hogyan dolgoznak, hogyan építkeznek, Koltai Lajossal pedig már történelmünk van. És én szeretek nosztalgiázni.

Klein doktor esetében konkrétan az érdekelt, hogy ez egy negatív szerep, ami mindig százszor izgalmasabb. Érdekelt, hogy megtalálom-e benne azt, amitől ez az ember olyan, amilyen. Az mondjuk zavart, hogy öregnek éreztem magam a szerephez, mert nem akartam, hogy korosztályok közötti viszálykodás legyen a vége. Hiszen a gondolkodásmód sokkal fontosabb szempont, és a szerepet mindig apró, pici dolgokkal kell megtölteni. Aztán a filmből, hogy végül mi lesz, az úgyis a vágás, a rendezés során derül ki. Öt leírt mondatból nem nagyon lehet megállapítani.

Klein doktor szerepével kapcsolatban én szorgalmaztam, hogy keressünk együtt néhány pontot a rendezővel és a forgatókönyvíróval, amihez tudok kapcsolódni. Már amennyire lehetett, mert ha van egy kész koncepció, elég nehéz azt piszkálni, arról nem is beszélve, hogy nem illik. A színésznek az a dolga, hogy megcsinálja, amit kérnek tőle.

Fellininél (akivel volt módom találkozni egyszer Milánóban) sem tudták a színészek, hogy milyen lesz a film, Mastroianni is csak annyit tudott, hogy merre kell néznie, mert a rendező fejében volt minden. Ő tudta, hogy mit csinál. A színész is persze befolyással van az egészre, de másképp. A rendező, a vágó, az operatőr, a zeneszerző kezében van, nem tud mit csinálni.

Azért is érdekes Klein doktor alakja, mert a főhős, Semmelweis Ignác történetét nagyjából ismerjük.

Nem ismerjük! A történelmi filmeknél nem tudhatjuk! Ezekben az az izgalmas, hogy most, 2023-ban milyennek látjuk Semmelweist. Ilyen alapon elég lenne egy könyvet megírni, teszem azt Napóleonról, akiről több ezer megjelent már. Melyik az igaz? Az előző játékfilm Semmelweisről 1952-ben készült, amikor én születtem. Hetvenegy év telt el azóta, és jó lenne, ha a következőig nem kellene ennyit várni.

Ismerte a főszereplőt korábbról, esetleg tanította Vecsei H. Miklóst?

Már nem tanítottam Miklóst, de egyszer beugrott a Viharba, méghozzá nagyszerűen. Két nap alatt megtanulta Ferdinand szerepét, és nagyon jó partner volt. Akkor találkoztunk először. Koltai Lajos és Szakács Györgyi viszont régi ismerősöm, miattuk is vállaltam a szerepet. Évtizedek óta dolgozunk együtt, és félmondatokból megértjük egymást. Sajnos abból a korosztályból, akikhez tartozom, már kevesen vagyunk.

A következő nagy dobása a Hunyadi-sorozatban lesz, ha jól tudom Zsigmond királyt alakítja.

Igen, de nem kell megijedni, a negyedik rész elején meghalok. Tavaly nyáron egyszerre forgattam a két filmet, délelőtt a Hunyadit, délután a Semmelweist, ezért is olyan nagy benne a szakállam és a hajam, engem zavart. Zsigmond egyébként elképesztő karakter volt, nagy életet élt még hetvenéves korában is, nőzött, ivott, minden pénzét elköltötte, mindeközben Európa legjelentősebb uralkodója volt. Persze róla is egy csomó könyvet beszereztem (most dobhatom ki), mindent elolvastam róla, és nagy boldogság volt vele foglalkozni. Mozartnál is ez volt, minden operáját meghallgattam, amit csak lehetett elolvastam róla, aztán a darabban ebből nem sok látszott. Mégsem mindegy. Ilyen az alkatom.

Melyik magyar színész a példaképe?

Darvas Iván. Ő minden tekintetben, emberileg és művészileg is a legtöbbet jelenti a számomra. Persze sokakat tudnék még említeni, mégis ő az etalon. És nem elsősorban a színészete miatt, hanem emberileg. Kivételes személyiség volt.

Van olyan filmrendező, aki annyira meghatározó volt a pályáján, mint a színházban Ruszt József?

Mindenkitől mást tanultam. És éppen ez a jó benne. Persze, jó lett volna egy Fellini, vagy Pasolini filmben játszani, de a legnagyobbakkal dolgozhattam itthon: Fábri Zoltánnal, Makk Károllyal, Bacsó Péterrel, Mészáros Mártával, Jancsó Miklóssal, Szabó Istvánnal, hadd ne soroljam. A tévében mindent Esztergályos Károlynak köszönhetek.

Amikor még a Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam, az Uránia mozi karzatáról egy lépcső vezetett fel az ötödik emeletre, ahol a filmesek voltak. Rengeteg tévéfilm is készült itt akkoriban, volt olyan, amiben Bódy Gábor volt az egyik asszisztens, Felvidéki Judit rendezte, Csiszár Imre Balázs Béla-novellát rendezett, bejárt a Latinovits, éppen Jeles Andrással csináltak egy filmet (Margita élni akar – a szerk.), Fehér Gyuri vágta a III. Richárdot Haumann Péterrel a címszerepben, emlékszem mindig felszaladtunk és belenéztünk. Organikusan éltünk, ismertük egymást, filmesek és színészek. És elfértünk. A filmesek jöttek előadásokat nézni, tudtunk egymásról, mozgásban voltunk. Nagyon izgalmas időszak volt.

A mai fiatalok közül Zomborácz Virággal (Utóélet – a szerk.) és Mundruczó Kornéllal (Fehér isten – a szerk.) forgattam, aki a tanítványom is volt. Már akkor lehetett látni rajta, hogy nem színész lesz. Hogy is mondjam: én megkaptam a szakmát.

Az interjú fotóit Baski Sándor készítette.