filmhu: Fotósként indultál, mégis operatőr lettél. Miért váltottál?
Garas Dániel: Az Iparművészeti Főiskolára jártam fotó szakra, de nem láttam túl sok fantáziát a fotózásban, egyre kevésbé érdekelt. A mozgókép-csinálás viszont sokrétű, változatos, összetett dolognak tűnt. A filmkészítés a kollégákról szól, az emberekről, akikkel együtt dolgozol – más, mint baktatni egy fotós táskával egyedül a városban.
filmhu: Mennyire szólhat bele egy film alakulásába egy operatőr?
G.D.: Nem akar annál jobban beleszólni, mint amennyire szükség van erre. Egy operatőrnek nem az a dolga, hogy beleszóljon, hanem az, hogy megvalósítsa azt, amit a rendező akar. Ez csapatmunka, mindenki végzi a saját feladatát. Ha igénylik, jobban beleszólok a forgatásba, ha nem, nem. Rendezője és szituációja válogatja. Ha a rendező azt akarja, hogy egy operatőr ötleteket adjon, tegye jobban oda magát, akkor a határ a csillagos ég.
filmhu: Hogyan jellemeznéd a Török Ferenc rendezővel folytatott közös munkátokat?
G.D.: Nem kell tiszteletköröket futnuk egymás körül, mivel sok dolgot hasonlóan gondolunk, ami leegyszerűsíti a helyzetünket. Szeretek olyan emberekkel együtt dolgozni, akiket ismerek – Török Ferivel benne vagyunk egy történetben, elkezdtünk egy fajta fogalmazásmódot, és a filmekben ezt folytatjuk, fejtjük ki egyre részletesebben.
filmhu: Elmondanád, mi is ez a fogalmazásmód?
G.D.: Erről azért nem beszélnék, mert mi ezt filmezzük. Olyan ez, mint a verselemzés az iskolában, amit soha életemben nem értettem. Ha már valaki leírta egyszer, miért kell nekem még egyszer rosszabbul elmondanom ugyanazt? Jó, persze, ez hülye példa volt, de ha beszélnem kellene arról, hogy mi is ez a fogalmazásmód, csak blőd hülyeségeket tudnék mondani. Az ötletek alapvetően Feri agyából pattannak ki, hiszen ő a rendező, én ezekre reflektálok, próbálom megcsinálni azt, ami a legjobb formája annak, amit ő szeretne. Operatőrként sosem a saját egódat nyomod, hanem a rendezőét. Egó azonban mindenkiben van – ami az én agyamban van, azt megcsinálom magam, ezért rendezek dramatizált zenés etűdöket és videoklipeket. Ez jó kikapcsolódás, ilyenkor nem más kárára kell megvalósítanom a saját elképzeléseimet. Ennél nagyratörőbb céljaim azonban nincsenek, hiszen nem ez az elsőszámú profilom. Ami a rendezésben legjobban érdekel, az a vágás folyamata, az hogy kipróbáljak újabb vizuális dolgokat. A színészvezetés és a történet nem izgat különösebben.
filmhu: Maradjunk Török Ferenc filmjeinél. Ha összehasonlítod a Moszkva tér látványvilágát az ősszel bemutatásra kerülő Szezonéval, miben különbözik leginkább a két film egymástól?
G.D.: A Szezonban volt egy előteres játék – életlen előtér, éles háttér, egy keresgélős, teleobjektíves világ jelent meg a vásznon. Ennek a filmnek letisztultabb a világítása, sokkal kevésbé vették „koszosra” a képeket, kiegyensúlyozottabbak a kompozíciók. A Moszkva térben azért szerepeltek „koszosabb” képek, hogy éreztessék a történet dokumentumjellegét, érzékelje a néző a képek valódiságát, hiszen ez vitte közelebb a sztorihoz, kihangsúlyozta, hogy a történet valódi korban játszódott, valódi események alapján született. A Szezon ezzel szemben egy mai történet, kevésbé volt fontos, hogy a néző hová köti térben és időben a sztorit, sokkal hangsúlyosabbak voltak a szereplők és a köztük kialakuló viszony. Ezért volt több a közeli a filmben.
filmhu: Hogyan lehet fejlődni ebben a szakmában?
G.D.: Sok gyakorlással. Segít, ha mások munkáját nézed, ami lehet akár fotó, festmény vagy film. Tanulmányozod mi az, ami teszik benne, mi az, amit esetleg el tudsz lopni belőle.
filmhu: ???
G.D.: A világ általában így működik. Nézd csak meg az autókat. Rossz kocsi a Toyota? Nem. Lopta a design-ját? Lopta. Attól még jó kocsi? Igen. Attól még Toyota? Igen. Képzeld el, ha sosem lopsz. Mindent kitaláltak már. Egyszerűbb átvenni a dolgokat, amihez nyilvánvalóan az ember hozzáteszi a magáét, és így kialakulhat a saját stílusa.
filmhu: Milyen szempontok alapján határoznád meg egy operatőr stílusát?
G.D.: Nehéz ezt megfogalmazni. A fények, a kompozíció, a színek árulkodóak. Sok kis apró részlet, amiből végül összeáll a stílus. Minden operatőrnek van egy saját képi világa, amely alapján azonosítható, igazából az arányok az árulkodóak –hová teszi a főfényt, hogyan aránylik egymáshoz a többi fény, milyen mértékben vannak egyes színek jelen a képen, milyen a kontraszt, milyen a kameramozgás, a beállítás, milyen optikát használ. Számtalan módon elő lehet állítani egy képet, te döntöd el, hogyan csinálod meg, és ez az, ami leleplez. Többek között ez az operatőrök feladata, amit a kívülállók nem nagyon szoktak megérteni. „Nem te húzod az élességet, nem te pakolod a kamerát, nem te működteted a fahrt kocsit, néha nem is te komponálsz, akkor meg mi a francot csinálsz?” Amit mi csinálunk, az elsősorban az, hogy meghatározzuk, hogy a néző szeme hová terelődjön a képen. Adott esetben úgy világítasz, hogy a szereplőkre essen a hangsúly, adott esetben viszont úgy, hogy lássák, milyen szép képeket tudsz csinálni.
filmhu: A Te stílusod milyen?
G.D.: Nem tudom, hogy van-e nekem ilyen. Ráérek még erre. Ha kezd kialakulni, egyből azon vagyok, hogy megváltoztassam. Egyelőre próbálkozom. A megoldásokhoz csak lassan jutok el, de ez mindig is így volt velem. Egy operatőr stílusa persze attól is függ, hogy milyen egy film forgatókönyve. Ha limonádét forgatok, nem vehetem fel a filmet a saját stílusomban, mert senki sem fogja megnézni, hiszen más szabályok vonatkoznak rá.
filmhu: A játékfilmek mellett – sok más pályatársadhoz hasonlóan – reklámfilmeket is elvállalsz. Sosem voltak fenntartásaid a műfajjal kapcsolatosan?
G.D.: A reklámokban sok jó dolgot meg lehet valósítani, új dolgokat ki lehet próbálni, születhet jó is belőle. én, mint operatőr, a rendezővel ellentétben, a színészvezetésben nem vagyok érintve. Nem kell például elmagyaráznom a szereplőnek, hogyan mosolyogjon, amikor a mosószeres dobozt megfogja. Nekem a főfény mindenkin ugyanolyan.
