Hajléktalanok, rászorulók kapják?! Kapnak-e belőle egyáltalán?) Ugyanígy, stiláris kételyeket ébreszt a tojáspatkoló népművész, aki tyúktól a struccig növeli patkolmányai alapját, s már azon vagyunk, ha kishazánkban elterjedt e nagymadár haszon-tenyésztése, miért a tojást, miért nem a strucc méretes lábait patkolja? Lásd: az afrikai szárnyasfutó versenyeket. Szóval, itt mindenfelé a Petőfi-megénekelte kisgömböc-nagygömböc problematikába botlunk. Mert egy dolog, hogy valamirevaló patriótát nem hagyhat hidegen a belföldi turizmus felfutásának ügye, párban a helyi népszokások rekultivációjával, másdolog: a mérce. Harmadik: az ún. kulturális környezet.
A mai magyar verseng, vetélkedik, fesztiválkodik. Strucctojástól virágkarneválig. Halászlé témában Baja rég lebírta Paksot. Tésztás halászlé versenyszámban Szegedet is. Annyit főznek, annyian szörcsölnek, falnak, szálkátlanítanak, hogy a régi tiszaiak aligha jutnak szóhoz. Ők paprika-témában akarnak visszavágni.
A kolbász-seregszemlék férfiasak, honuk a fokhagymás Békés, s van némi politikai stichjük is, mert a párbajozó közszereplők jól érzik magukat a darálthús meg a böllérek közelében. A népi zarándokhelyek meg az újsütetű magyaros biogyógyenergia sugárzó centrumok meg a palacsinta-bemutatók gazdasszonykezekben virágzanak.
Azért sokhelyütt fölvetül a kérdés: mi lesz a maradékkal? Nyomdai nyelven: a remittendával? Kertész-nyelven: a vágott virág nem hasznosítható rohadmányával? Lehet egy robusztus rózsa-Lúdas Matyi szobrot komposztálni? Mi lesz majd hosszú távon a milleneumi rendezvénydömping sorozatban klónozott István királyaival? Zöldülnek-penészednek, mint egykor az országúti pléh-Krisztusok?
Valószínűleg bele kell törődnünk, hogy itt, minálunk, ahol a hagyományok jó része kimúlt, csipkerózsika álmát alussza, vagy semmiből próbálják életre gerjeszteni s meggyökereztetni őket, még sok érdekes meglepetésben lehet részünk egyfelől, másfelől meg, hát itt pilinkéznek a veszteségek. Ki ne
kedvelné, mondjuk, a kapolcsi fesztivált? Nő, nő, terebélyesedik. Minden esztendőben látunk először egy sápadt-ingerült Mártha Istvánt fogadkozni, hogy nem lépik túl az azévi költségkeretet. Másodszor már egy lelkesülő Mártha István nyilatkozza, hogy program és pénz "szinte egyensúlyban vannak! még egy kis adomány kellene!". Azután Kapolcs, Taljándörögd meg a többiek már takarítanak, Mártha bűnbánóan beismeri: "bizony, megint lett némi plusz veszteség". (Ady a magyar parnasszuson vicsorít, Mikszáth ugyanott somolyog). Kultúra-tematikában éppúgy fenyegethet a túlnövekvés veszélye (lásd: a győri Mediawave már-már kórosan burjánzó eseményeit), mint peca-versengésben az agyontelepítés. (Itt elég egy becsvágyó halastó tulaj, akinek vizes műremekében a verseny-horgászok egyszerűen "nem tudnak nem fogni".)
Ama kérdés is fölvetül: "mi mivel társítható vagy békíthető össze?" - a bor, például, nemes, úrias, földrajzilag több mint tájjellegű, ínyencek szerint tájban gyökeredző ital, pezsdítő szer, erre predesztinálja íze, illata, zamata. Mármost a bor-napok, a szüreti mulatságok bírhatók-e együtt megyénként száguldozó női szépségversenyekkel? Mit ad isten' könnyűzenei roadshow-kal?! Nem szentségtörés múltat és globalizált jövőt (túl)mixelni? Erre az érdemleges választ mindenkor a bőkezű szponzor válaszolja meg. A fölkínált vagy megtagadott pénzével. Én úgy látom, a különféle televíziós társaságok szórakoztató műsoraiból, hogy 'anything goes', „minden mehet”.
Tegnapelőtt is száztagú orosz katona-dalárda énekelt a pápa színe előtt a Vatikánban. S nem magyar adásrendező diktált a kameráknak.
