Ritkán fordul elő velem, hogy képtelen vagyok kifejezni magam. Viszont mikor a Veszettek végén elkezdett felgördülni a stáblista, még a gondolataim is egy szótagosak voltak: „na de… de hát…” Azóta is, ha visszagondolok, ez az űr az első érzésem. Pedig maga a film igazán tartalmas.

A középpontjában egy Magyarországon is aktuális probléma áll: a szélsőséges, önbíráskodó erőszakszervezetek. A téma elsőre akár egyszerűnek is tűnhet, hiszen az állásfoglalás könnyű: a rasszizmus elítélendő, az önbíráskodás szintén, az erőszak meg végképp, elvégre már az óvodában sem volt szabad verekedni. Csakhogy a film nem ilyen egyoldalúan szemléli a kérdést és szerintem ez a pártatlan alaposság a legnagyobb erőssége.

A Veszettek nem rögtön azzal kezdődik, hogy van egy ilyen szervezet – épp ellenkezőleg, az első jelenetek a szervezetlenségről szólnak. A bizonytalanságról, a céltalanságról, a „minden csak egyre rosszabb lesz” érzéséről. Még a kocsi is elromlik. Aztán egyszer csak megjelenik a képzeletbeli Tarnádon az új rendőrfőnök, aki végre odafigyel azokra, akikre eddig senki sem és a hatalmát arra használja, hogy célt és kereteket adjon nekik. Az addig kallódó fiúkon hamar meglátszik, hogy tényleg csak erre, a valahová tartozás érzésére volt szükségük, és bár a néző tudja, hogy épp ebből lesz a baj, mégis könnyen magával ragadja a formálódó egyesület diadalútja. (Ezt bizonyítja, hogy mikor a film Facebook-oldalán arra kérték a felhasználókat, írják le a kedvenc jelenetüket, sokan választották például a csapat első közös futását az új egyenruháikban.)

A fordulatot – az én meglátásom szerint – a film közepi tragédia hozza. Ekkor hangzik el először a rendőrfőnök szájából, hogy ha nincs más megoldás, a saját kezükbe kell venni az igazságszolgáltatást. Innentől már nincs megállás, egyenes az út az önbíráskodáshoz, az erőszakos konfliktusokhoz és a végkifejlethez.

Ez az alaposan átgondolt történeti ív nem működhetne a kitűnő színészi játék nélkül. Ifjabb Vidnyánszky Attila hihetően és rokonszenvesen alakítja Mátét, akinek a nézővel együtt nyílik ki a szeme és érti meg, mi folyik körülötte. A testvére, Joci épp ellenkező utat jár be: folyamatosan szűkül a látóköre, míg végül szinte mindent az egyesület érdekeinek rendel alá. Klem Viktor fokozatosan válik aranyos csibészből félelmetessé, de közben végig látszik a szemében a lágyság, mikor az öccsére néz.

A csapat kezdeti rokonszenvességéhez alapvetően hozzájárul a rendőrfőnököt alakító Fenyő Iván teljesítménye. Mikor megjelenik és fekete motorosruhájában rendet teremt az őrsön, az embert elfogja a „na végre valaki” érzése. Aztán lassanként kibújik a szög a zsákból, és mikor kiderül, mire megy ki a játék, nincs más választásunk, mint megsüvegelni a karakter manipulációs technikáit.

A további szereplők közül kiemelném a Pacót játszó Fritz Attilát, aki a történetben a legnagyobb „személyiségfejlődésen” megy át a piti dílertől az erőszakszervezet leglelkesebb agresszoráig, és az Oszit alakító Helvaci Ersan Dávidot, akit nem lehet nem sajnálni, mikor korábbi barátai újra és újra elzavarják.

A film lezárása viszont kissé hirtelennek érződött. A felgyűlt feszültséget nem vezette le semmi, inkább csak megszakadt. A probléma nem oldódott meg, a hős elmenekült, mi pedig ott maradtunk a moziteremben kicsit sokkos állapotban, a lehetséges megoldásokon rágódva. Bár talán épp ez volt a cél.

A különböző kritikákat olvasva az az érzésem támadt, mintha sokan arra számítottak volna, hogy a film jólnevelt antirasszista propagandaanyag lesz, és csalódtak, mikor ennél árnyaltabbnak bizonyult – pedig ez igazán nem ok a kritikára. A készítők a könnyű állásfoglalás helyett megkísérelték megérteni és megértetni, hogy egy veszélyes társadalmi jelenség nem csak úgy a semmiből keletkezik, hanem okai vannak és lassan, lépésenként alakul ki. Hogy ebből ki milyen tanulságot von le, azt ránk bízzák. Ez a film semmit nem akar a fejünkbe verni – csak fejbe ver, aztán otthagy gondolkodni.

Szerző: Rohály Sára