Szia, Sanyi!
Nézem az emailcímed. Bresitalef@...
A Tóra és a teremtéstörténet első szava, „bresit” – jelentése: „kezdetben”, és az „alef”, a héber ábécé első betűje. Mindennek kezdete egyszerre… a fény születése. Neked-nekem többszörösen szimbolikus, emailcím, email, rajta keresztül röviden kommunikálunk, a kísérőszöveg rövid „küldöm” – „olvasom”, úgyis a csatolt remények, forgatókönyvek és filmtervek súlya a lényeg. Aztán a telefonhívásod. Üljünk le, megbeszéljük. Alig várom. Izgulok. Mindig leülünk, mindig megbeszéljük, azután már sosem izgulok, és eszembe sem jut, hogy valaha lesz majd képszakadás.
Fénnyel írt töredékek peregnek, kekizöld katonai nadrágod, télen – farkasordító hidegben, nyáron, negyven fokban, rövid ujjú fekete póló (a stáb ájuldozik a hőségben, te sosem, ahogy sosem fázol a fagyban sem, na jó, ha már mínusz 10 fok van, talán felveszed a sapkád vagy a zöld, sokzsebes mellényed is), bakancs, őszülő göndör hajad és a kék szemed, amivel hunyorogva a fény felé nézel… mindig, mintha egy résen át vagy valami mögül lesnél… mert te úgy érzed és érted őt, mint más senki, és ketten egyeztettek arról, mi lesz a vásznon.
Amikor először találkozunk, talán nem véletlen, a Mediawave – a Fényírók fesztiválján, Győrben, a múlt század végén, én főiskolás vagyok, beszélgetsz velem, és rádöbbenek, hogy te vagy az, az a Kép-óriás személyesen, aki azokat a filmeket fényképezte, amiken a generációm felnőtt, amik csontig hatolnak, bevésve – ahogy te mondod: beégetve a képeket. A kis Valentino, Álombrigád, Egészséges erotika, A látogatás, Eldorádó, A Legényanya, Anna filmje, A turné, Zsötem, Priváthorvát és Wolframbarát… és még mennyi aztán. Ott a kézjegyed, nem lehet nem felismerni, a filozófiád, a szemed, a fényre hangolva, a tereket megtréfálva, réseket keresve, abszurd vagy lélegzetelállító ötleteiddel, hol legyen a kamera, fejjel lefelé, lógva vagy, sréhen, alulról vagy fölülről fényképezve lássunk, az üveg mögül vagy belülről. Úgy látod a forgatókönyvek betűit, ahogy ember nem, csak szeretné… Minden egészen apró részletet.
Csoda Krakkóban
Évek múlva Garami Gábor, első játékfilmem producere, kétségbeesett tanácstalanságomat segítve felhív: eldöntöttem, mondja, a Kardos Sanyival fogsz dolgozni. Elakad a lélegzetem, találkozunk a Cinema Filmben, egymásra nevetünk, elmondasz néhány viccet, és akkor még nem tudom, hogy úgy kelted majd életre nemsokára, egy éjjel, aranyporból, Krakkó zsidónegyedében, a régi gettóban, omladozó bérházak tövében, zuhogó esőtől fénylő kockaköveken a múlt ködfoszlányából előbukkanó csodarabbimat, hogy alig hiszem el, ez a valóságban történik velem. Megtanulom tőled, hogy nem csinálunk storyboardot, inkább beszélgetünk egy vagy két vagy három pogácsa és kávé mellett, irodalomról, a kabbaláról, a történelemről, vagy arról, hogyan törik meg a fény, közben Kohn és Grün is beugrik, mindig van egy vicced, amin könnyesre röhögi magát az egész stáb, kimegyünk a helyszínre, aztán leülünk, ceruzával rajzolgatunk a forgatókönyv lapjainak oldalára, és te azt mondod, nyugi, majd előtte, a forgatáson véglegesen eldöntjük.
Mert pontosan tudod, eszedbe jut még valami új ott majd, mert súg még majd neked valamit a fény ott, ami ezüstre kívánkozik. És akkor lesz a jó. És attól a pillanattól fogva, nyugalom van, buddhai nyugalom. Mert aranycsapatoddal (Szendrő Andris, Hirsch Guszti, Bezdán Pisti vagy Macó (Márta Magdolna) félszavakból is megértitek egymást, és én megtanulom a türelmet, megtanulom a világítás szentségének – egy rendező számára végtelennek, néha elviselhetetlennek tűnő várakozás – tiszteletét, mert tudom, hogy te már látod a csodát. És az sosem szabályos, sosem perfekt, kell benne a véletlen és a fény törvénye, amitől a csoda valami más. Amitől megjegyezhető. Amitől mágikus. Ami miatt emlékszünk rá, ami miatt megáll az idő.
Vespa
Ahogy megteremted a Hórusz Archívum gyűjteményt. Megmented az utcára, lomtalanításokra dobott, elrontottnak vélt amatőr felvételek és fotók véletlenszerű pillanatait, fényképet ki-el-nem dobunk – mert bűn –, és mi szájtátva nézzük a véletlen mesterműveit, és elképedve hallgatjuk, amikor elmeséled, hogyan jöhettek létre a csodák. Ilyen csodákat csak te tudsz mozgóképre vinni a saját filmjeidben (Résfilm, A sírásó vagy az Átváltozás), és ez nekünk nemcsak beégett filmes bravúr, hanem olyan egyetemes, fényhez és látásmódhoz kapcsolt filozófia, amit te teremtesz, és amiből egy évszázadban csak egy van.
A mi szövetségünk nemcsak hat filmen keresztül tart, hanem azon is túl. Azok közé a szerencsések közé tartozhattam, akik veled csinálhattak filmet. Játék- és dokumentumfilmet, kísérleti- és kisjátékfilmet. Mindenben benne voltál. Azonnal. Ha nem bíznék benned, nem jönnék, mondtad, és mindig jöttél. Köszönöm, Sanyi. Köszönöm a barátságod, a beszélgetéseket, a filozófiád, a humorod, a mélységed és a hűséged hozzám. Köszönöm a kísérleteket, köszönöm a kitartásod a néha embert próbáló forgatásokon, a Vespa minden pillanatát, amikor kézből a 16-os Arriflexszel úgy gyűjtöd magad köré a telep gyerkőit, te, az óriás, láthatatlan tekintéllyel, hogy ők lelkesen kiabálják feléd: „Ugye én is benne leszek majd, Sanyi bá?” …
Utolsó, már az állami támogatástól függetlenül, csak archívokból, nem itthon készült Regina filmemet 2013-ban te fényeled, és a jeruzsálemi díj után felhívsz, és azt mondod, nagyon büszke vagy, és mindig meg fogjuk tudni oldani a lehetetlent. Iszonyú erőt adtál. Megpróbáltunk utána sok mindent együtt, sokszor, mindenben mellém álltál, akkor is, amikor az akkori állami alkalmazottak sorra utasították el helyesírási hibáktól hemzsegő értelmetlen mondatokban, miért nem kapunk zöld lámpát, 16 éven keresztül konkrétan semmire. Nem adtuk fel, töredékeket csináltunk, minden perc varázslat volt – és én egy pillanatig nem érzékeltem, hogy az idő megy.
Regina
„Nem baj, nem rajtad múlt” – mondtad, és szelíd iróniával jegyezted meg: „Tudod, én minden elismerést megkaptam, csak azt nem engedik, hogy filmet forgathassak.” De az örömöd soha nem vehették el: „Figyelj, elkezdtem írni, van időd? Meghallgatod?” – kérdezted a telefonban. – Naná. – És a hangod képkockákká alakult, ahogy felolvastad először kardosi filozófiával írt haikuid, aztán a beégett mondataid, ahol úgy vezetted a fényt a betűid között a réseken át, hogy látom, ahogy pereg a film, kardosi nagyítóval a legapróbb részleteken keresztül úszik az egyik képsor a másikba. Tényleg lélegzetelállító, Sanyi, moziban ülök, ne legyen vége! „Nekem is tetszik” – mondod szerényen és halkan –, „akkor felolvasok még, jó?” Jó! – mondom. Nem is tudod, Sanyi, mennyi erőt adtál. Pár héttel ezelőtt felolvastad a legfrissebbeket. A hangod fáradtabb volt, de nem akartam észrevenni. Amikor a felolvasás végére értél, azt mondtam, Sanyi, ezt muszáj megcsinálni, ezt csináljuk meg! Ezt csak te tudod, egy kis idő még, beadjuk, most már lehet! Hát nem tudom, mondtad halkan, és én nem akartam észrevenni, hogy elfáradtál. Muszáj, Sanyi, megcsináljuk! „Hát, jó, ha mondod”…
Ebben maradtunk.
Nekem megállt az idő, Sanyi, és nem vettem észre, hogy megy.
Amikor útra keltél, állítólag előbújt a Nap. Ros Hásáná, a zsidó újév első napján, akkor, amikor a Hold szinte teljesen láthatatlan, és a fény születőben van.
Tudtad, mikor indulj.
Bresitalef@..., kezdetben…
Szia, Sanyi, ígérd meg, hogy mindig üzensz majd.
Kösz mindent.
