Vannak rendezők, akik a legvadabb ötleteikhez is foggal-körömmel ragaszkodnak, a végsőkig kitartanak mellettük, akár azon az áron is, hogy ezzel a büdzsét, vagy éppen hús-vér alkotótársaikat is a tűrőképességük határáig, sőt azon is túl feszítik. Az adott projekt, jelenet, esetleg felvétel rabjává válnak. Nem csoda hát, hogy a megvalósítás során, vagy annak végére a teljes téboly uralkodik el rajtuk, és mentálisan a végletekig feszülnek. A mélyrepülés skálája persze széles, mindenesetre nem esik nehezünkre elhelyezni rajta néhány filmest: Stanley Kubrickot, Werner Herzogot vagy éppen Terry Gilliamet.
És ismerünk olyan erősen lélektani és karakterközpontú műveket is, melyek pontosan az ilyen rögeszmés, tökéletességet hajszoló egyéneket, és az ő pusztításukat állítják középpontba: elég csak a Whiplash Andrew Neimanjére, a Fekete hattyú Nina Sayersére, vagy éppen A tökéletes trükk két megszállott bűvészére, Robert Angierre és Alfred Bordenre gondolnunk. Fax Bahr és George Hickenlooper rendezése, az 1991-es A sötétség mélyén - Egy filmalkotó apokalipszise pedig e két kategóriát olvasztja egybe.
Francis Ford Coppola már az Apokalipszis most 1979-es cannes-i bemutatója során színt vall a forgatás borzalmairól, és egyenesen kimondja, hogy apránként mindenki megőrült. Ennek okait pedig önreflexíven boncolgatja a villanó kamerák kereszttüzében: túl sokan voltak, illetve túl sok pénzhez és felszereléshez fértek hozzá. Ezzel a röpke félperces bejátszással nyit a dokumentumfilm, a rendező mély őszintesége és látható megrázkódtatása pedig amennyire hátborzongató, legalább annyira hívogató erővel bír, hogy újra leereszkedjünk a dzsungel mélyére.
A sötétség mélyén – Egy filmalkotó apokalipszise / Fotó: StudioCanal
Az Apokalipszis most egy olyan film, amelyet nézve óhatatlanul felmerül bennünk a gondolat: milyen jó lenne a színfalak mögé lesni, és bepillantást nyerni a megvalósítás körülményeibe. Abba, ahogyan a kamera előtti káosz egy feltehetően még monumentálisabb káosz ölelésében válik rendezetté. Ezúttal pedig a kívánságunk valóra is válik - más kérdés, hogy azzal a lehangoló, sötét és nyers igazsággal, amelyet maga a film csomagolt be és fedett el, már nem feltétlenül számoltunk.
Az Apokalipszis most 238 napos forgatására Coppolát felesége, Eleanor is elkísérte, hogy a most tárgyalt dokumentumfilmhez felvételeket készíthessen. A klasszikus werkfilmes pillanatok mellett ez interjúkat is jelentett, a történet azonban ott válik igazán pikánssá, hogy Eleanor a férje tudta nélkül magánbeszélgetéseket is rögzített.
Különösen keserű látni a legelső forgatási nap lelkes összeölelkezéseit és reményteli mosolycunamiját annak tudatában, hogy később a rendező odáig jut, hogy az öngyilkosságon gondolkodik. A kettő közötti ívet érzékletesen járja be a film, végigvezetve minket azokon a kisebb-nagyobb bukkanókon és megmászhatatlannak tűnő hegyeken, amelyek egyre közelebb sodorják Coppolát a teljes összeomláshoz.
A rendezőt ennek ellenére sokszor extatikus állapotban kapja el a kamera. A dokumentumfilmet az arra fogékonyabbak akár rendezői masterclass-ként is fogyaszthatják, Francis Coppola ugyanis többször is beszél a módszereiről. Sokszor egy ösztönös, improvizatív és rugalmas filmkészítési metódust követett: minden, amivel a helyszínen szembesültek, végül a film történetének részévé vált. Ezen felül azt is láthatjuk, hogyan vezényel le egy olvasópróbát a színészekkel, vagy ahogyan a film lezárásáról és annak lehetséges irányairól filozofál. Arra is fény derül, hogy Coppola a forgatás során kis cetlikre írt feljegyzésekből, jegyzetekből dolgozott, és ezek alapján vázolta fel a jeleneteket a színészeknek és a stábnak.
Az Apokalipszis most stílusa is visszaköszön a dokumentumfilmben: a dzsungelhangokkal összefonódó ambient hangkulissza mellett az alkotók az ikonikus áttűnéses vágás alkalmazásával is előszeretettel játszanak, megidézve ezzel a film formai esszenciáját - egyfajta pszichedelikus háborús audiovizuális élményt.
A sötétség mélyén – Egy filmalkotó apokalipszise / Fotó: StudioCanal
Az Apokalipszis most híveinek valóságos aranybánya ez a dokumentumfilm, de azok számára is mély döbbenetet tartogat, akik még nem látták Coppola filmjét. Már önmagában izgalmas például megtudni, hogy az Apokalipszis most egészen más filmnek indult: eredetileg George Lucas rendezte volna meg a filmet a hatvanas évek végén, amikor még javában zajlott a vietnámi háború. Arról is beszél, hogy az ő elképzelése szerint másképpen ért volna véget a történet.
Ennél is mélyebbre enged betekintést a szereplőválogatás dokumentációja: láthatjuk, ahogyan Coppola a színészekkel gyakoroltatja a jeleneteket, és azt is, hogyan formálódnak a karakterek még a forgatás megkezdése előtt. Megszólalnak a film alkotói és szereplői, sőt még a helyszínen jelen lévő, akkor mindössze négyéves Sofia Coppola is, aki gyermeki szemmel egészen sajátos módon írta le, mihez hasonlított számára a Fülöp-szigeteki forgatási helyszín.
Aztán elkezdenek röpködni a hihetetlenebbnél hihetetlenebb számok. Kurtz táborának kambodzsai templomát egyenként 130 kilogrammos vályogtéglákból építették fel, a munkálatokon pedig mintegy 600 helyi dolgozott, napi egy-három dolláros fizetségért. A díszlettervező évekkel később is azon töpreng, vajon nem használták-e ki őket. És akkor még nem beszéltünk arról, hogyan és miért cserélték le mindössze egy hét után a Willardot alakító Harvey Keitelt Martin Sheenre; milyen logisztika állt a legambiciózusabb jelenetek mögött, amelyek komplett statisztahadseregeket és tucatnyi speciális effektet igényeltek; vagy arról, hogyan vont el egyes helikoptereket a Fülöp-szigeteki hadsereg a forgatás kellős közepén, hogy aztán élesben vessék be őket a tíz mérföldnyire lévő lázadók ellen.
Coppola mániákus természetéből is kapunk egy jókora ízelítőt, amikor a franciáknál játszódó vacsorajelenettel kapcsolatos elképzeléseit vázolja fel, egészen a legapróbb részletekig. És persze helyet kapnak az olyan, mára közismertté vált történetek is, mint a színészek valódi drogfogyasztása, a forgatást félbeszakító tájfun, Martin Sheen szívinfarktusa, vagy a forgatásra túlsúlyosan érkező, ráadásul a forrásművet el sem olvasó Marlon Brando esete.
A sötétség mélyén – Egy filmalkotó apokalipszise / Fotó: StudioCanal
Arra is akad példa, hogy a színészek egy-egy konkrét forgatási élményt bontanak ki, amelyen keresztül az egész lázálomszerű élmény megfogalmazhatóvá válik számukra. Ezek az utólagos elbeszélések pedig annyira zsigeriek, mélyről felszakadóak és emelkedettek, mintha valóban egy másik világban átélt, és onnan átcipelt emlékeket festenének le. Martin Sheen tükörbeverős nyitójelenetéből pedig olyan rétegeket fed fel a dokumentumfilm, amelyek a korábbiaknál is sokkolóbb erővel hatnak.
Azt is valós időben látjuk, ahogy Coppola fel-alá járkálva telefonál (már amennyire a vezetékes készülék engedte) és vért izzad, hogy Marlon Brando ne lépjen le (és egyúttal ki a projektből) az egymillió dolláros előlegével együtt, csak azért, mert később kéne forgatnia. És bár a visszatekintő anekdotázások is tartogatnak érdekességeket, de az ilyen és ehhez hasonló pillanatok megörökítése ezt a dokumentumfilmet igazán nagy kincsé.
Coppola - és vele együtt a stáb - pokoljárásának történetét Fax Bahr és George Hickenlooper különböző, visszatérő betétekkel színesíti. Ott van például Orson Welles, aki az Apokalipszis most alapjául szolgáló regényt, A sötétség mélyént olvasta fel egy 1938-as rádióadásban. A rendezőpáros több ízben is ehhez a hanganyaghoz nyúl, gondosan megválogatva szövi át vele a filmet, így az Aranypolgár alkotójának drámai narrációja szinte a dzsungel mélyéről visszhangzik.
Emellett Eleanor saját, hangrögzítőre mondott eszmefuttatásai is helyet kapnak, amelyekben száraz, megfigyelői hangon elemzi férje ténykedését, miközben fokozatosan fedezi fel a párhuzamot Willard és Francis útja között. Ezzel párhuzamosan saját magán is érzékeli a változásokat, amelyeket ez a gigantikus vállalkozás idéz elő. Később már Coppola az, aki önmagát hasonlítja a film diktatórikus Kurtz ezredeséhez. Bárhonnan is közelítünk hozzá, az Apokalipszis most történéseinek és karaktereinek összecsengése a forgatás valóságával kísértetiesien pontos.
Ez a párhuzam azonban önmagában még csak igazolhatóvá teszi az Egy filmalkotó apokalipszise létrejöttét. Amitől viszont a film műfajában igazán kiemelkedővé és megkerülhetetlenné válik, az, hogy nem pusztán dokumentálja, hogyan készült az Apokalipszis most, hanem maga is reflektál a filmkészítésre, az alkotóra és arra, mit jelent egy ilyen léptékű filmet egyáltalán létrehozni. Sőt, Coppola egy zárómonológban még a mozi jövőjéről is elmélkedik. Hidegrázósan szép és reményteljes gondolatok ezek. Kérdés, hogy napjainkra vajon beértek-e.
A sötétség mélyén – Egy filmalkotó apokalipszise szeptember 18-án, 18:15-tól látható a BKFM keretében a Toldi Moziban.
