Filmhu: Eddigi pályád során folyamatosan jelen voltak a játékfilm mellett a kisfilmek és dokumentumfilmek is, és tavaly óta a színházrendezés is becsatlakozott a sorba. Immár második alkalommal rendezel a Spinozában. Mit lehet tudni erről a darabról?
Groó Diana: Ide kötődik az első nagy komoly vállalkozás, a Címzett Ismeretlen is, ami a főiskola óta eltelt idő alatt az első színházi rendezésem volt. Igazából nem is gondoltam rá, hogy erre a területre 'tévedjek', míg Sándor Anna, a Spinoza vezetője meg nem talált ezzel a levéldrámával. Elolvastam, és egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Ez volt az én beavatódásom, megjött a kedvem a műfajhoz, és a piciben gondolkozáshoz. Amit most próbálunk, az Brecht Rettegés és Inség a Harmadik Birodalomban című jelenetsorából A zsidó feleség című, monodrámának is beillő rész, Buza Tímea szereplésével. Nagyon megfogott a történet, ami röviden annyi, hogy 1935-ben vagyunk, és egy zsidó nő csomagol. Biztosan mindenki azt gondolja, hogy agyamra ment a zsidó téma, amiért megint egy ilyen témához nyúlok, de amikor elolvastam, azt éreztem, hogy ez a történet nem a múlt miatt fontos, hanem a jelen miatt. Pár hét az egész címen mutatjuk be február 25-én.
Filmhu: Két filmmel is versenyben vagy a 41. Magyar Filmszemlén, ezek egyike az Eldorádó című kísérleti kisfilm, amely állandó operatőröd, Kardos Sándor Hórusz elnevezésű fotógyűjteményén alapszik. Ez a Tarka képzelet (a rendező képzőművészeti-film sorozata – a szerk.) újabb epizódja?
G.D.: Annak indult, a pályázat leadásakor úgy terveztem, hogy M.C. Escher grafikáit fogjuk feldolgozni, Edgar Allen Poe Eldorádó című versére, amely egy örök vándorlásról szól. Erre Escher képei zseniálisak lettek volna, de sajnos nem kaptuk meg a képek jogait, úgyhogy végül Kardos Sanyi fotóarchívuma mentett meg. A vers és a téma maradt, mert úgy éreztem, hogy a fotók közül ki tudok válogatni olyanokat, amelyek bevillanhatnak egy ember életéből. Nincs egzakt történet, asszociációk vannak csupán. A vers sem hangzik el a filmben, csak a hangulata és az általa sugallt gondolatok jelennek meg. Nagyon tetszett a film kezdőképét ihlető fotó, amely egy kisfiút ábrázol egy óriási csizmával. Innen jött az ötlet, hogy egy kisfiú legyen a vándor, aki belebújik a hétmérföldes csizmába, és útjára indul.
Filmhu: Azzal, hogy Eschert archív fotókra cseréltétek, én sokkal inkább a múltban való vándorlásra asszociáltam, amely több kisfilmed központi témája....
G.D.: Benézel ablakokon és életeket látsz. És ezek az apró történetek valamilyen módon a világ fejlődéséhez is hozzájárulnak. A kisfiú egyre feljebb és feljebb megy, végigjár egy utat, és megérkezik oda ahonnan elindult. Perpetuum mobile. Azért asszociálhatsz a Kazinczy utca című filmemre, mert két kedvenc családi fotómat is becsempésztem a filmbe. Nem volt koncepció, nem volt cél, hogy saját történetek jelenjenek meg az ablakok mögött, vagy akár meghatározzuk a kort. Ezek pusztán villanások, bármilyen korszakban készülhettek volna ezek a fotók, a háborús képeket leszámítva.
Filmhu: Tóth Sándor a vándor az Eldorádóban, aki Vespa című játékfilmed főszereplője. Hogy találtatok rá?
G.D.: Igen, ez volt Sanyi beavató filmje. Nem akartam neki nagy feladatot adni, az volt a lényeg, hogy szokja a stáb, a kamera jelenlétét. Ő életében először járt Pesten, a Vespa előkészítése során, 2008 nyarán találtunk rá a szentesi roma telepen. Már egy évvel a forgatás előtt elkezdtünk gyerekszereplőt keresni, mert úgy éreztük, hogy a forgatókönyvhöz is kell találnunk egy valódi történetet, amely feldúsítja, hitelesebbé teszi, megtölti élettel. Volt egy jó alap, amelyet Szabó Ivánnal készítettünk, de hiányzott belőle az életszagú karakter. Egy olyan gyereket akartam találni, akinek az élete beépül a filmbe, és nem pusztán eljátszik egy szerepet. A casting során az első utunk Szentesre vitt, Sanyi bejött egyes sorszámmal a meghallgatásra, és úgy szavalt, hogy majdnem elájultam. Szóval ekkor teljesen beleszerettem Sanyikába, de nem hittem el, hogy ilyen létezik, úgyhogy ott további 30 gyereket meghallgattunk, azután Somogyban és Nógrádban még körülbelül száz gyereket megnéztünk. Rájöttem, hogy mindenkiben őt keresem, úgyhogy szeptemberre eldőlt a kérdés. Nagyon jól jött ez a kisfilm ahhoz is, hogy helyzetbe hozzuk őt, és ne egy 30-napos, nagy stábos, külső helyszínes forgatással indítsunk. Annyit kértem tőle, hogy tanulja meg ezt az Edgar Allen Poe-verset. Mire hazaértem Szentesről, jött a telefon az anyukájától, hogy már tudja a verset, leült a konyhában, és bevágta, annak ellenére, hogy tudta, hogy december közepén fogunk forgatni. Szóval kiderült, hogy a szövegtanulással nem lesz gond, és ez be is igazolódott a Vespa forgatása során, bár ott nem volt cél, hogy szóról-szóra megtanulja a szöveget, de az fontos volt, hogy a fejében legyen az egyes jelenetek dramaturgiája, tudja, hogy merre kell vinni az adott szituációt. Az Eldorádót viszont egy green box-ban vettük fel, szóval egy olyan térben mozgott, ahol a vers volt az egyedüli mankó, és az én instrukcióim.
Tóth Sanyi a vándor szerepében, az Eldorádó című kisjátékfilmben
Filmhu: Azóta le is forgott a Vespa. Tényleg nehezebb a második, mint az első?
G.D.: Igen is, meg nem is. Lelkiekben kicsit igen, minden filmem előtt úgy érzem, hogy a nulláról kezdem, a gyakorlatiakban szerintem teljesen mindegy, hogy hányadik, az az anyagi körülményektől és a produkció léptékétől függ.Gondoljon róla bárki bármit, a Csoda Krakkóban nekem nagyon fontos, … az összes kevésbé sikerült pillanatával együtt, hiszen az az első filmem, büszke vagyok rá, és nagyon szeretem. És ugye a második filmnél ott van az izgalom, ami abból adódik, hogy feltettél egy lécet a magad számára, amit meg kellene ugrani. Meg kell, hogy mutasd, hogy hol tartasz lelkileg és szakmailag. Ez a dolog szerintem akkor igazán idegörlő, ha a két film időben közel van egymáshoz, nekem jócskán volt időm gondolkodni, hiszen öt év telt el azóta. Át tudtam gondolni a tanulságokat, a zökkenőket, a reális lehetőségeimet, amelyek az itthoni körülmények között megvalósíthatóak. Vannak nagyon látványos, többszázmilliós költségvetésű elképzeléseim, de felmértem, hogy valami egyszerűbb kell, és persze abban a legnehezebb gondolkodni. Ebben volt nagy segítségemre Szabó Iván, akitől a film alapötlete is származik, miszerint egy roma kisfiú nyer egy robogót, felmegy érte Budapestre, de nélküle érkezik haza. Akkoriban ez még egy nagyon vidám és könnyed történet volt, hiszen nem sűrűsödtek fel ennyire a 'történések', akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan hetente jönnek majd a hírek az újabb romákat ért támadásokról. Egy igazi kalandfilmet akartunk csinálni, jóval több vicces epizóddal, történettel kiegészítve. De a történtek ismeretében úgy éreztem, hogy nem mondanánk igazat.
Filmhu: Azután megálltatok valahol középen...
G.D.: Ez szempont volt. Sok vitánk volt ezzel kapcsolatban Ivánnal, mert én sokkal radikálisabb gondolkodású vagyok ezen a téren. Azt gondolom, hogy ha valaki csinál egy filmet, akkor valamilyen szinten állást kell foglalnia. Abban igaza van Ivánnak, hogy nem minden szinten és nem minden kockájával, de én úgy gondolom, hogy nem dőlhetünk hátra és mondhatjuk azt, hogy a mi filmünkben semmi jelentősége nincs annak, hogy egy roma kisfiú játssza a főszerepet. Alapvetően ezt szerettük volna, de 2009-ben sajnos ez nem mondható el, hazugság lett volna, és nem akartunk valami gagyi-happy dolgot csinálni. Kell, hogy jelen legyen a könnyedség, de elkerülhetetlen például, hogy a gyerek ne sértetlenül térjen haza. Azt gondolom, hogy finoman, de egyértelműen ott vannak a filmben azok a jelek, amelyek a magyar társadalom kritikai fennhangjai.
Filmhu: Ez dolgozik benned, a művész felelőssége az össztársadalmi kommunikáció terén? Hiszen szinte minden filmedben valamilyen kisebbség jelenik meg.
G.D.: Várd csak ki a következőt... Az egész biztos, hogy a szociális érzékenységem működik. A 'zsidó téma' inkább a családi érintettségem okán van jelen, amitől egyébként sokszor szerettem volna már elszakadni, de nem bírtam. Az Urlicht című kisfilmemben benne van, hogy végre sikerül álmomban lefutni a vonatot, és nincs többé trauma. Így is gondoltam akkor, hogy befejezem végre a judaizmussal és a zsidóságommal kapcsolatos filmográfiát, és valami más felé fordulok. Ez eddig mégsem sikerült, mert közbejött például Sándor Anna a Címzett ismeretlennel, és úgy éreztem, hogy ez az én témám, nem mondhatok rá nemet. Úgy tűnik, még mindig van valami, amit el akarok mondani. Talán nem a saját életemből, hanem objektíve. Annak kimondottan örülök, hogy ez a filmem egy cigány kisfiúról szól, azt viszont sajnálom, hogy ettől nem nagyon lehet elvonatkoztatni Magyarországon. Voltak már zsidók, cigányok, mozgáskorlátozottak a filmjeimben, és az az érzésem, hogy a következő filmem is egy kisebbségről fog szólni. Ma Magyarországon társadalmi viselkedési formák akadályozzák, hogy emberek felvállalhassák önmagukat, a másságukat vagy az identitásukat. Ha nem lesz többé ilyen probléma, akkor én sem fogok ezzel foglalkozni.
"Ahogyan Móricka elképzeli a pesti flaszteron, hogyan él egy cigánygyerek"
Filmhu: Simó Sándor, az osztályfőnökötök arra buzdított benneteket, hogy a saját történeteiteket meséljétek el, mindenki számára izgalmas formába öntve. A Vespa esetében szándékosan mentél ezzel szembe?
G.D.: Nem, itt a másik mesterem jött elő, Schiffer Pál, és Cséplő Gyuri című filmje. Semmiképp nem szeretném a filmemet ahhoz a remekműhöz hasonlítani, de nyolc évig voltam az asszisztense, és nagyon sokat tanultam tőle. Ami például nagyon fontos, hogy számomra egy dokumentumfilm elkészítése ugyanakkora kihívás, mint bármely más filmműfaj. A forgatás alatt végig ő járt a fejemben. Schiffer attól volt nagyon nagy kaliberű filmes, hogy hihetetlen empátiával rendelkezett, olyan kölcsönös lelki kapcsolatot alakított ki a szereplőivel, ami példaértékű. Nem egy riportalany ült vele szemben, felelőséggel integrálódott szereplőinek az életébe. És Elek Judit, aki szintén a kezdetektől ismerte a filmtervet, nemhiába szajkózta nekem, hogy addig nincs film, amíg nem ismerem mélyen a gyerek és a telep életét, amíg nem élek benne és vele. Sok időt töltöttem Sanyikával, elég jól megismertem őt a forgatás előtt, ami nagy segítségemre volt a forgatókönyv alakulásában. Nagyon nagy fikció lett volna nélküle ez a vállalás, ahogyan Móricka elképzeli a pesti flaszteron, hogy hogyan él és mit érez egy cigánygyerek a telepen. Az ő életéből vettük a szavalást, az anyjával való viszonyt, a zsugázást, az apa utáni vágyódást.
Filmhu: És mi történik a forgatás után? Tovább kell, tovább lehet vinni a szereplőd iránt érzett felelősséget valamilyen formában?
G.D.: Rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon mit változtattam meg a gyerek életében, és elég nagy frászban voltam emiatt. Hiszen egy telepen találtunk rá, rettenetesen szegényes körülmények között, és hirtelen bekerült egy számára totálisan új világba, rengeteg benyomás érte, amiket fel kell valahogy dolgoznia. Nem láttam át, hogy mi lesz a forgatás után, amikor hirtelen eltűnök egy pesti vágószobában. A kapcsolatunk megmaradt, sűrűn beszélünk telefonon. Azt nagy eredménynek tartom, hogy az osztályzatai javultak, abban az évben nem bukott, amikor megtudta, hogy kiválasztottuk. Sokat beszélgetünk, és megegyeztünk abban, hogy el kéne végeznie a nyolc általánost. Nem tudok ott ülni és korrepetálni matekból, de talán tudok rá hatni annyiban, hogy megértse, akkor tud szabad lenni az életben, és megvalósítani, amit szeretne, ha a minimumot teljesíti. Azon is gondolkoztam, hogy mi lesz azután, hiszen ez a gyerek rettenetesen tehetséges, szerintem bármilyen szerepben működne, ezzel a karizmával és természetességgel. Az is kiderült, hogy nagyon jó a memóriája. Mégsem erőltetheted azt, hogy „márpedig színész leszel, fiam!”. A forgatás közepéig színész akart lenni, azután fordult a kocka, és már a buszsofőr és tűzoltó pályák felé kacsintgatott. Látta, hogy milyen ez a világ, megismert minket, de neki kell döntenie, kitalálni, hogy mit szeretne az életben. Azt pontosan tudja, hogy bármit is akar, ahhoz kell minimum az a nyolc osztály, és megesküdött nekem, hogy év végén nem fog megbukni. Jelenleg ilyen a mi kapcsolatunk.
Filmhu: A film a Budapesti Iskolát idézi, ugyanakkor a mágikus realizmus jelzővel illetitek. Sok bizonytalan tényező volt, hiszen valós helyszíneken forgattatok, számos amatőr szereplővel, egy tizenéves kisfiúval a főszerepben. Ráadásul az operatőröd, Kardos Sándor is szeret a véletlenre és az ösztöneire hagyatkozni. Ennyi bizonytalansági faktorral hogyan lehet forgatást tervezni? Az a végeredmény, amit megálmodtál?
G.D.: Való igaz, hogy storyboardot nem igazán látni a Kardos Sanyi kezében. A végeredmény viszont mindig jobb, mint amit elképzelek. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk, ami persze nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusaink. A kritikus pontoknál kialakul egy sistergés, mert mindketten elég makacsok vagyunk, de végül mindig jó irányba terelődnek ezek a konfliktusok. Ha nagyon biztos a dolgában, annak ellenére, hogy nekem gyökeresen más az elképzelésem, akkor engedek, és végül mindig kiderül, hogy jól tettem. És ez fordítva is így működik. És olyan is van, hogy tűpontosan egyezik az elképzelésünk egy snittel kapcsolatban, amiről addig nem beszéltünk egy szót sem.
Filmhu: És a vágódnak, Mógor Áginak sem nehezíti meg a dolgát az, hogy az intuíció a forgatás egyik fő vezérfonala, és nem feltétlenül jobbra megy ki, aki balról jött be?
G.D.: Ági sokat dolgozott Sanyival is és velem is, és vele is abszolút együtt tudunk gondolkodni, ami nagyon fontos. Ő sem egy technikai emberként van jelen, sajátjának érzi a történetet, és abban gondolkozik kreatívan. Ugyanakkor objektív harmadik szemként tud működn i, szemben az én vagy a Sanyi elfogultságaival. Beleviszi az érzékenységét, az empátiáját a vágásba, és sok megmentő ötlete van dramaturgiailag.
"Storyboardot nem igazán látni a Kardos Sanyi kezében"
Filmhu: A szemlén lesz a Vespa premierje. Tudsz már a hogyan továbbról, ami a hazai és a külföldi forgalmazást illeti?
G.D.: A berlini előválogatók kikérték a filmuniótól a Vespát, noha végül nem került be a programba. Az, hogy egy fényeletlen, keveretlen verzió felkeltette egy A-kategóriás fesztivál válogatóinak a figyelmét, számomra fontos jel. Nagyon szeretném, ha felbukkanna a Vespa minél több fesztiválon, és egyáltalán nem érdekel, hogy az A, B vagy Z kategóriás fesztivál-e.
Filmhu: Mit gondolsz, mennyire fogja érteni ezt a filmet a külföldi közönség?
G.D.: Szerintem nincs mit nem érteni ezen a történeten. Ott van persze a magyar társadalom finom kritikája, de a történet univerzális. Annál is inkább, mivel nem egyedi a kisebbségek integrálásának problémája a világban, és nacionalista fennhangok sem csak nálunk vannak jelen. Ott van egy gyerek, akiért felelősek vagyunk.
Filmhu: És úgy gondolod, hogy akarnak az emberek ezzel szembesülni?
G.D.: Pont az a lényeg, hogy indirekt módon vannak benne jelen ezek a problémafelvetések. Én abban reménykedem, hogy mindenki szeretne drukkolni egy 12 éves gyereknek, aki nekivág addigi élete legnagyobb kalandjának, és véghezviszi azt.
Balogh Rudolf a Vespa egyik jelenetében
Filmhu: Most bukkantam rá, hogy kaptál egy állami ösztöndíjat, 3 hónapos németországi predoktori képzésre. Mit fogsz ott pontosan csinálni?
G.D.: Ez remek hír, ugyanis engem még nem értesítettek, pont a napokban gondolkoztam, hogy mi lehet ezzel a dologgal. Van egy téma, ami régóta foglalkoztat, ezzel kapcsolatban szeretnék kutatásokat végezni Berlinben. Ez pedig a világ első rabbinőjének története, akit 1935-ben avattak rabbivá, ami már önmagában elég groteszk tény, hogy ez a legvadabb náci időkben történt Berlinben. Egy Katapultos dokumentumfilmet tervezünk, amely egyben előtanulmány volna egy koprodukciós játékfilmhez. Ez egy 'giga-projekt', amit fejleszteni kellene, és rengeteg kutatást igényel. Egyrészt ezért szeretnék Berlinbe menni, másrészt koprodukciós partnereket felhajtani. Tarantino ugyan kicsit keresztbe tett nekem, mert úgy érzem, hogy a Becstelen Brigantyk után nem nagyon lehet mit mondani a II. Világháborúról.
