Természetesen a rengeteg siker mögött valóban kivételes tehetség és rengeteg munka áll, ráadásul A mihaszna nem csupán témaválasztásával, de koherens formavilágával és letisztultságával is jól jelzi alkotója érzékenységét és képességeit. Ezzel együtt némiképp túlzásnak érződik, hogy egyes véleményformálók már Mike Leigh vagy Ken Loach szellemi örökösét vélik felfedezni Dickinsonban. A mihaszna ugyanis érzékeny szemléletmódja és egységes formája ellenére nem képes kellő érzelmi közelségbe hozni főszereplőjét és annak állapotát, ennek pedig leginkább a túl sok klisére hagyatkozó forgatókönyv lehet az oka.
Forrás: magyarhangya
Mike (Frank Dillane) utcai csavargóként tengődik Londonban, koldulásból és piti rablásokból igyekszik annyi pénzt szerezni, hogy mindig hozzájusson valami cucchoz. Egyetlen személyes kapcsolatát sorstársával Nathannel (Dickinson rövid, de fontos szerepet oszt magára) való zaklatott viszonya jelenti. Amikor egy verekedésük után egy járókelő felajánlja, hogy ételt vesz neki, Mike „viszonzásképp” leüti a férfit és ellopja a tárcáját. Csakhogy nem sokkal később a rendőrség elkapja őt. Börtön, majd rehabilitációs program következik számára, és ami talán nekünk magyaroknak különös érzés lehet, valóban sokan próbálnak tenni azért, hogy a férfi valahogy visszatagozódhasson a társadalomba (mégha nem is a leghatásosabb módszerekkel). Csakhogy az önsorsrontás oka mélyebben gyökerezik mindenfajta szociális állapotnál.
Dickinson évek óta végez önkéntes munkát különböző londoni segélyszervezeteknél, amely során rengeteget beszélgetett utcán élő rászorulókkal, és ez a személyesség teljes mértékben átjárja a filmet. A főszerepben brillírozó Frank Dillane rendkívül vad és energikus, ugyanakkor pontos és a nüanszokig kifinomult játékából sugárzik, hogy rengeteg személyes benyomásból gyúrták össze Mike zaklatott és érzelmileg labilis személyiségét. Dillane képes arra, hogy felvillantsa egy psziché azon sérüléseit és torzulásait, amelyek Mikeot „életellenes” állapotába újra és újra visszalökik.
Forrás: magyarhangya
És ez messze a film legizgalmasabb aspektusa. Megpróbálni megérteni, mi visz rá egy fiatal és – a rossz egzisztenciális és egészségügyi helyzetével együtt is – életerős fiatal srácot arra, hogy a felé nyújtott kapaszkodókat újra és újra eltolja magától. Sem a munka, sem a társas kapcsolatok, sem a terápia nem képes megtartani őt. A végén mindig a drog győz. Mike tragédiája azonban a történet előrehaladtával – bármennyire is érzéketlennek tűnhet ezt mondani – egyre kiszámíthatóbb fordulatokat vesz. Ha valaki csinálna egy szerzői indie filmes bingót, A mihaszna második fele alatt alighanem minden kockát ki tudnánk pipálni: fényárban úszó táncszekvencia 20-30 éves slágerekre; autóból aléltan kihajolva üvöltözés; alkalmi szex a jófej és talpraesett lánnyal, aki okot adhatna arra, hogy a főhős összeszedje magát, de persze végül csak őt is kihasználja; dühében és fájdalmában a szobában mindent széthajigáló, összetörő, összeverő kifakadás jelenet; szürreális, álomszerű képsorok, amiknek többnyire semmilyen megfogható narratív funkciója nincs, de a film után jókat lehet találgatni, vajon mit jelentettek; videoklip-szerű montázsok és nyitott, zavarbaejtő befejezés.
Forrás: magyarhangya
Persze, ezeket a filmeket nem a fordulatos cselekményért nézzük, mégis nagy kár, hogy egy kiváló főszereplőt felvonultató, rétegzett társadalmi és méginkább pszichológiai dráma (aminek ráadásul olykor még humora is van) ennyire jellegtelen történeti elemekkel húzza le magát a középszerűség irányába. Mert bármennyire is nemes a szándék, határozott a rendezés és hiteles a főhős, a Mihaszna nem képes olyan töténetté válni, amely mélyen a nézővel marad, legfontosabb kérdéseit pedig csak meglebegtetni tudja, majd hagyja szélnek eredni őket. Pontosan látjuk, Mike honnan hova tart, és azt is, milyen fordulatok vezetnek majd el a befejezésig, ami önmagában nem lenne nagy baj, ha ezek a helyzetek kellően eredeti módon és nagyfokú intenzitással lennének megalkotva. Sajnos azonban a kellő amplitúdó egyedül Dillane játékában van jelen.
Ezzel együtt A mihaszna sikere nem nevezhető teljesen érdemtelennek, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan elsőfilmes művész munkája, aki színészként épp a világ tetején ücsörög és egyáltalán nincs rászorulva arra, hogy bárkinek bármit bizonyítson. Teljesen egyértelmű, hogy Harris Dickinsonnak valóban szívügye, hogy a maga eszközeivel segítsen az elesetteken és megpróbálja megértetni velünk azoknak az embereknek a helyzetét és döntéseit, akiken a többségünk könnyedén keresztülnéz, vagy egyenesen undorral és megvetéssel viseltet irántuk. Ebbéli törekvése pedig önmagában is tiszteletreméltő, de a filmet Frank Dillane kiemelkedő alakítása és debütáló filmeknél ritkán tapasztalt formai összeszedettsége jogán is dicséret illeti.
Noha A mihaszna jó eséllyel nem válik a brit szociofilmes irányzat új mérföldkövévé, kellően erős bemutatkozás ahhoz, hogy ha Harris Dickinson a jövőben újra rendezői székbe ül (amire igencsak jó esély mutatkozik), kíváncsian és jó szívvel várjuk a következő filmjét. Annak pedig különösképp örülhetünk, hogy Frank Dillane (aki idehaza talán a Harry Potter - filmek fiatal Tom Denemjeként lehet ismerős) karrierjében több drámai főszerepet hozhat a mostani siker, ugyanis kivételes képességű színészről van szó.
A mihaszna a magyarhangya forgalmazásában látható a mozikban október 9-e óta.
