Tangás női fenék tolakodik az arcunkba a lila félhomályban, aztán elindul oldalra a kamera, halad szépen az egymás mellett sorjázó, vonagló popsik mentén. Az Anora rendezője, Sean Baker rögtön jelzi, hogy itt nem nagyon lesz megállás két óra húsz percen át. A nyitányban egy New York-i sztriptízbár folyamatosan örvénylő mikrokozmoszában vagyunk, itt melózik táncosnőként a címszereplő Ani (Mikey Madison), aki szinte még kislánynak tűnik, de olyan profizmussal navigál ebben a káoszban, hogy nyilvánvaló, nem ma kezdte az ipart. Ani dinamikusan végzi a dolgát, csábosan dörgölőzik a kuncsaftokhoz, flörtöl, mosolyog, és nekünk fogalmunk sincs, mit érez közben. Amikor reggel hazafelé tart, akkor is csak azt látni rajta, hogy fáradt. Nem tűnik megtörtnek, nem tűnik boldognak, láthatatlan fal mögé bújt saját világa elől, és hogy ez a fal milyen masszív, azt később még megtudjuk.
Anora / Fotó forrása: Cannes-i Filmfesztivál
Egy nap megjelenik a klubban a dúsgazdag orosz családból származó, kölyökképű Ivan (Mark Eydelshteyn), és Ani kapja a feladatot, hogy szórakoztassa, mert nagymamája révén tud egy keveset oroszul. Az első sztriptíztánc fizetős szexhez vezet Ivan szüleinek gigantikus villájában, a szex házibuli-meghíváshoz, a bulizás Las Vegas-i kiruccanáshoz, a vegasi tombolás spontán házassághoz.
Baker beindítja a bulivonatot, és nincs leszállás. Ani, Ivan és a fiú barátai fékevesztetten, luxusban tobzódva táncolnak, isznak, drogoznak, szexelnek sok-sok jeleneten keresztül, pontosan addig, amíg mi is megcsömörlünk. De ebben a bulitúltengésben mégis van valami ártatlan, amit az egyformán bájos Madison és Eydelshteyn remekül adnak át. Nem egy életunt milliárdos és kifacsart konzumnője szánalmas vergődését látjuk, hogy izgalomba hozzák magukat mégis valahogyan, hanem magukra hagyott kisgyerekeket, akik beszabadultak az édességboltba, és most addig tömik a fejüket cukorkával, amíg iszonyatosan meg nem fájdul a hasuk.
Nincs szükség pszichologizálásra, már az élethelyzetükből értjük, hogy az oligarchasarj és a sztriptíztáncos is súlyosan traumatizálódott gyerekkorában, érzelmileg nem nőttek fel, és most egymásba kapaszkodva lehetnek egy kicsit boldog gyerekek. De az is világos, hogy ez nem valós kapcsolódás, csak annak tűnékeny illúziója, sebzettsége miatt egyikük sem képes igazi intim viszony kialakítására. Baker fricskája: romantikus vígjátékot csinált, romantika nélkül.
Sean Baker és Mikey Madison Cannes-ban / Fotó forrása: Variety.com
A humor akkor robban be, amikor Ivan Oroszországban tartózkodó szülei hírét veszik fiuk váratlan házasságának, és ráállítják a fixerüket (a Baker összes filmjében felbukkanó Karren Karagulian jutalomjátéka a film leghálásabb szerepében), hogy derítse ki, pontosan mi történt. Hamarosan három különböző temperamentumú örmény/orosz fickó jelenik meg a villában, és elszabadulnak az indulatok. Madison frenetikus a hosszú, börleszkbe hajló jelenetben, amelyben kilátástalan verbális és fizikai viaskodásba hergeli magát a férfiakkal. Az idegesítő hisztériázást már a Jobb idők című sorozat Maxeként tökélyre fejlesztő színésznő most hasonló műsort ad, de itt nagyobb a tétje: megértjük, hogy micsoda harcossá edzette ezt a lányt az élet.
Ivan közben lelépett, úgyhogy a három pasi és Ani elindulnak, hogy megtalálják, mielőtt még megérkeznének a fiú szülei, és kitörne az igazán nagy balhé. És Baker képes még feljebb tekerni az intenzitást. Gyakran nyúl ahhoz a dramaturgiai eszközhöz, hogy figuráit versenyt futtatja az idővel, és a Coney Island környékét egy éjszakán át tűvé tevő és közben vicces konfliktusokba bonyolódó Aniék filmen belüli mini road movie-ja majdnem olyan fergeteges, mint a Tangerine-ben a stricijét kereső prosti kálváriája.
Sean Baker, Mark Eydelshteyn, Mikey Madison Cannes-ban / Fotó forrása: Cannes-i Filmfesztivál
Nemcsak ez a momentum ismétlődik: Ani személyében Baker most már sokadszor olyan főhőst választ, aki éppen csak megkapaszkodik a társadalom peremén, és egyszerre van karnyújtásnyi és egy világnyi távolságra a hihetetlen jóléttől. Ahogyan a Tangerine Los Angeles szegénynegyedeit, a Floridai álom pedig a Disney World szomszédságában koszló lepusztult motelt ábrázolta érzékletesen, most New York egyik külvárosában caplatunk a hidegben, és a miliőfestés majdnem olyan hatásos, mint a rendező korábbi munkáiban.
Bakernek ez sorban már az ötödik filmje, ami szexmunkásokról szól, az Anora mégis friss és egyedi. Ha történetei arra futnának ki, hogy ezeknek a figuráknak hogyan sikerül kitörniük a közegükből, valószínűleg repetitívek lennének, de az ő hősei ezzel még csak meg sem próbálkoznak. Baker különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem kívülről tekint rájuk, az élethelyzetüket megoldandó problémaként ábrázolva, hanem teljesen belemerül a világukba, és hatalmas empátiával közelít hozzájuk. Így, bár közös a figurák abból fakadó sérülékenysége, hogy a testükből élnek, minden filmjében teljesen különböző emberi történeteiket meséli el.
