Az első találkozás Aki Kaurismäki jellegzetesen finn, ugyanakkor erősen stilizált világával, és a benne mozgó szűkszavú, a magányosság csapdájából kilépni próbáló hőseivel felejthetetlen élmény, hiszen egy nagyon is sajátos, rögtön felismerhető univerzumot hozott létre a rendező, amiben a humor faarccal van előadva, és így a legkétségbeejtőbb helyzeteket is megédesíti. Filmjei hasonlósága egy következetes szerzői vízió és világlátás eredménye, amihez könnyű kapcsolódni, viszont azt a veszélyt rejti önmagában, hogy nehéz megindokolni, hogy a harmadik vagy negyedik Kaurismäki után miért üljünk be az ötödikre is.
A Hulló levelek (Kuolleet lehdet) is résmentesen illeszkedik az életműbe: a finn rendező a proletártrilógiája bővítményeként hivatkozik rá, és aki esetleg csak a legismertebb művét, a cannes-i nagydíjat nyert és Oscar-jelölésig jutó A múlt nélküli embert látta, az is aránylag pontosan maga elé tudja képzelni legújabb filmjét, amiben két magányos és szűkszavú, a megélhetésért napi szinten küzdő emberben romantikus vonzalom ébred a másik iránt, és ez az érzés rántja ki őket monoton hétköznapjaikból.
Minket nézőket pedig a szurkálódó, tökéletes ütemérzékkel előadott komikus párbeszédek, a menetrendszerűen érkező, de így is szívderítő kocsmai zenei betétek, és persze a szerelem letisztult ábrázolása billenthet ki cinikus alapállásunkból. Lehet fintorogni, hogy Kaurismäki újból és újból ugyanazt a lemezt teszi fel: az utóbbi időben én is leálltam az új filmjei nézésével, hiába volt anno olyan erős hatással rám A múlt nélküli ember, hogy elhatároztam, nekem mindenképpen el kell jutnom Finnországba.
A Hulló levelek viszont bizonyítja, ez a lemez bizony még mindig képes arra, hogy az ember arra vágyjon, egy kicsit hadd élhessen a finn rendező világában, ahol a poharak mellett ülő, mozdulatlanságba dermedt emberek érzelmeit édesbús dalok közvetítik, és ha ritkán megszólalnak, annak mindig súlya és éle van.
Ansa és Holappa életének egy válságos szakaszába kapcsolódunk be, és hamarosan még mélyebbre kerülnek: a nőt kirúgják a szupermarketből, mert a lejárt termékeket nem kidobja, hanem magával viszi, a férfi pedig az alkoholizmusa miatt kénytelen elbúcsúzni a munkahelyétől. Ez egy kilátástalan társadalmi látleletnek hangzik a lecsúszó finn munkásosztályról, és bizonyos értelemben igaz is ez a megállapítás a filmre, viszont Kaurismäki száraz humora a legváratlanabb helyeken bukkan fel, még a kirúgást is képes úgy ábrázolni, hogy nem mismásolja el annak megalázó és igazságtalan mivoltát, de lehetetlen nem nevetni a szituáció abszurditásán.
A finn rendező hősei páncélként viselt egykedvűséggel viselik el a szegénységet, Alma Pöysti és Jussi Vatanen alakításának hála viszont minden apró rezdülésükre odafigyelünk, hogy mikor bújnak már ki a vértjeikből, és tesznek lépéseket a másik felé. A nagyobb utat egyértelműen Holappának kell bejárnia, aki először még Ansa átható pillantása elől is a fal mögé húzódik, aztán pedig az alkoholizmusával is meg kell küzdenie, hiszen a nő egy aperitifnél többet nem engedélyez a romantikus vacsorához, alighanem múltbéli csalódásai okán nem akar egy részeges fickót az életébe beengedni.
Kaurismäki a mesemondás lefegyverző egyszerűségével görget kihívásokat a hősei elé, és szövi tovább a történetet a happy end irányába. Néhány fordulat leírva vagy elmesélve akár elcsépeltnek is hangozhat, de a mesteri szinten űzött minimalizmus a közhelyeket is fogyaszthatóvá teszi. A 66 éves rendező éleslátó, helyenként könyörtelen humora öregkorára sem párolgott el: „A kemény férfiak nem énekelnek” – hárítja el Holappa a legjobb, és alighanem egyetlen barátja meghívását a karaoke bárba. „Te nem vagy kemény fickó” – jön a megsemmisítő, ugyanakkor nagyon is igaz riposzt.
A hétköznapi valóságot és a mesét elbűvölő módon keverő rendező ezúttal nemcsak a zenét, hanem a mozit is segítségül hívta, hogy kiemelje a szerelem rendkívüliségét. Régi klasszikusok, köztük a Késői találkozás feltűnően színes plakátja előtt beszélget a két főhős, ezzel jelezve, formálódó kapcsolatuk egy másik, szebb valóságba való átlépéssel kecsegtet.
Kaurismäki humora azonban itt is jelen van, a giccset messzire elkerülve egy zombis filmre ültette be Ansát és Holappát az első randijukon, ráadásul még régi barátja, Jim Jarmusch mellett is kiállt ezzel a gesztussal, hiszen az amerikai rendező leggyengébb filmje, A holtak nem halnak meg pereg a vásznon. A Karlovy Vary-i filmfesztiválnak helyet adó Thermal Hotel nagyterme pedig túlzás nélkül zengett a nevetéstől, amikor a zombifilmről kilépő két néző arról okoskodott, hogy Bresson vagy inkább Godard hatását vélték felfedezni Jarmusch filmjében.
A finn rendező megszokott módon, a rá jellemző szerzői jegyek felhasználásával lázad a magány elfogadása ellen, és tesz hitet az emberi érzelmek megélésének felszabadító hatása mellett. Mindig van egyfajta időtlensége Kaurismäki filmjeinek, a meseszerűségüket húzza alá a különböző évtizedekből összeválogatott tárgyi világ, de egy aktuális történelmi súlyú esemény így is beszivárog a történetbe, szorosan mához kötve Ansa és Holappa románcát: amíg 2017-es filmje, a Remény másik oldala a menekültválságról szólt, addig a Hulló levelekben Oroszország Ukrajna ellen folytatott agressziója jelenik meg.
Ansa konyhájában folyamatosan a bombázások híre szól a múzeumi darabnak számító rádiójából. Nem elég a munkahelyi és magánéleti válság, még egy háború is kitört, ami nyilvánvaló történelmi okoknál fogva a finnek számára különösen aggasztó. Kaurismäki úgy érezte, ebben a krízishelyzetben szükség van egy olyan szerelmi történetre, ami amellett hogy nyugtázza a háború tényét, továbbra is bízik a mese erejében. És ezt jól tette, hiszen most aztán különösen időszerű felhívni arra a figyelmet, miért érdemes küzdeni. Például azért, hogy meg legyen a lehetősége az embereknek félelem nélkül, nyugalomban randevúkra járni, és boldogságban elindulni a happy endet jelentő sétájukra.
A Hulló levelek a zsűri díjával távozott a cannes-i filmfesztiválról, Karlovy Varyban a Horizontok elnevezésű szekcióban vetítették. Magyarországon a Cirko Film mutatja majd be.
