A beszélgetést Veres Bálint, a MOME Open Music Video képzésének vezetője moderálta. Jelen volt Damokos Attila és Regős Ábel, többszörösen díjazott kisfilm-, videoklip- és reklámfilm-rendező, valamint Weyer Balázs, a Hangvető programigazgatója, egyben a Budapest Ritmo világzenei fesztivál társalapítója és szervezője – amelynek keretében maga az esemény is megvalósult a Toldi moziban.
A résztvevők fokozatosan, térben és időben ugrálva rajzolták fel a zsáner evolúcióját. A különböző évtizedekhez kötődő kulcsmozzanatokon és szereplőkön keresztül a videóklip folyamatosan változó funkciója került fókuszba.
A kezdeti időszakban a klipek kifejezetten reklámcélokat szolgáltak, a mozgókép médiuma a zenei termék népszerűsítésének rendelődőtt alá általuk, amire a promotional clip elnevezés is utalt.
A beszélgetés résztvevői a Toldi moziban.
Fotó: Budapest Ritmo/Chripkó Lili
Veres ennek kapcsán ismertette azt a ‘80-as évek óta hangoztatott álláspontot, miszerint a videóklip egy teljesen pórias, üzleti műfaj, amely arra hivatott, hogy kelepcébe csalja a figyelmet, és rákényszerítsen a fogyasztásra. Mindezek fényében joggal merülhet fel a kérdés, hogy milyen sajátosságokkal bírhat maga a műfaj, és mit adhat a mozgóképes kultúrának?
Regős a szerzői gesztusok megjelenésében látja az igazi változást, amely összefonódik a digitális technika ‘80-as és ‘90-es évekbeli térnyerésével. Innentől kezdve a videóklip a filmnyelvi kísérletek terepévé vált, így már túlmutatott a puszta marketingen. Damokos a zenészek és a mozgóképkészítők közötti párbeszédet is a kísérletezés táptalajának tekinti, ahol mindenki próbál rálicitálni a másikra, és valami olyat alkotni, amit korábban még nem láttunk.
A The Buggles klipjével indult el az MTV 1981. augusztus 1-jén.
A dal címe egy erős utalás: így váltotta le a zenetévé a rádiót.
Történelmi pillanat volt a ‘90-es években, amikor az MTV elkezdte feltüntetni a kliprendezők nevét. Innentől egyre bizonytalanabbá vált, hogy tulajdonképpen mit is promotál a promotional clip, miután megjelenik mögötte egy saját ambíciókkal rendelkező művész. Weyer kiemelte, hogy a videóklipek száma ugrásszerűen megnőtt: az MTV születése egy új platform létrejöttét is jelentette, ahová kifejezetten klipek készülhettek.
Nem titok, hogy míg külföldön a nagyobb produkciók és előadók esetében a videóklipkészítés anyagi haszonnal is járhat, itthon ez nem egy rentábilis műfaj. Veres mindkét oldalra kitért: sem zeneipari vállalkozói szempontból nem tekinthető kifizetődő tevékenységnek (hiszen a 2005-ös YouTube-forradalom óta a videóklip nem képes úgy befolyásolni a fogyasztást, mint korábban), sem személyes rendezői perspektívából. A résztvevők tehát arra a kérdésre is keresték a választ, hogy az illúzióromboló gazdasági hatások ismeretében miért vállalkozik valaki mégis videóklipek készítésére.
Damokos és Regős is egyetértett abban, hogy a videóklip egyfajta hidat jelent a kreatív szakmába. Érdemes lehet befektetésként tekinteni egy-egy ilyen munkára, ugyanis ismertségre lehet szert tenni velük, ami később már fizetős megrendeléseket is biztosíthat. Regős számára a zene iránti szeretet is motiváló tényező, vagyis a küldetéstudat, hogy kulturálisan fontos zenei művek vizuális megjelenítésével még inkább elérjék a közönséget. Damokos számára pedig a rendezési vágy a központi tényező, miközben a videóklipet rendkívül szórakoztató önkifejezési formának is tartja.
Slow Village: Amiben / Rendező: Regős Ábel.
Weyer rámutatott, hogy a zenészek és rendezők is kreatív szakemberek, akik szeretnek időnként másféle irányból jövő kreativitással csattanni. A filmiparban dolgozók életében gyakran adódnak üresjáratok, amelyeket például a klipkészítés kitölthet. Mindezekből keveredik ki egy olyan műfaj, ami egyszerre hobbi, művészet és üzlet is.
Mivel Magyarországon a klipeknek nincs jelentős költségvetésük, a forgatások nehezek, így az alkotóknak sokszor lazább, kísérletezőbb megközelítést kell alkalmazniuk. Regős ugyan hisz az előre elkészített snittlistában, de azt vallja, hogy a klip akkor sikerülhet igazán jól, ha a forgatás alatt bátran eltérnek a tervektől.
Kézműves igény áll szembe a spontaneitással és rugalmassággal, mint a music video lényeges energiatermelőjével. Veres ezzel összefüggésben Horváth Viktor, a klipkészítő tanfolyam egyik alapítójának gondolatait idézte: a videóklip minden egyes részletét gondosan meg kell tervezni, de közben a forgatásnak olyan élménynek kell lennie, mint a legjobb és legemlékezetesebb középiskolai osztálykirándulásnak.
Belau: Breath / Rendező: Damokos Attila
De mi a helyzet a műfajjal napjainkban, amikor egy 5-6 perces videoklip már sokak számára nézhetetlenül hosszúnak számít, miközben a modern technikai eszközök a filmezést határtalanul demokratizálják? Veres hangsúlyozta, hogy a szociális médiaplatformok (pl. YouTube) virágzása pont egybeesik a mozgóképkrögzítési technolólógia széleskörű elterjedésével: egy közepesen jó mobiltelefon, közepesen jó laptoppal és vágóprogrammal elegendő ahhoz, hogy az ember valami figyelemreméltót alkosson.
Weyer arra hívta fel a figyelmet, hogy a belépési küszöb mind a mozgóképkészítés, mind a zenegyártás terén fokozatosan egyre alacsonyabbá válik. Helyenként az alkotás szocializációs aspektusa is eltűnik, hiszen akár egyedül is lehet helyettesíteni egy teljes zenekart.
Abban mindenki egyetértett, hogy a kultúrafogyasztás napjainkban nagyrészt mozgóképek révén történik, szinte minden információhoz ezen a médiumon keresztül szeretnénk hozzájutni. A figyelemküszöb csökkenésére jó példa, hogy a ‘80-as években még a videóklip számított a rövid műfajnak, amit csak úgy gyorsan megnézett az ember. Damokos szerint viszont hamarosan össze fog érni a mozgó- és az állókép. Erre a félig-meddig ironikus felvetésére rímel az a jelenség, hogy egyre több előadó költözik át a YouTube-ról a Spotify-ra, ahol a videóklipek helyett úgynevezett canvas-eket, azaz 3-8 másodperces vizuális loop-okat kérnek csupán.
Üdítő élmény volt látni, ahogy a beszélgetést követő klipek lubickoltak ezeknek a rövid, kreatív formanyelvi ötleteknek a tengerében. A fősodorhoz tartozó, hagyományos narratív vagy éppen táncos klipek helyett egy szabadabb szellemű, újító szándék vezérelte merítést kaptunk. Nem fordultak elő vázákat törő szerelmespárok, sem menő autók előtt pózoló rapperek, sem sziklacsúcson koncertező zenekarok.
Cserihanna - Halálfélelem (r.: Márkus Sándor)
A legtöbb canvas-ra Márkus Sándor „festett”. Képei egyszerre ejtenek ámulatba és sokkolnak – mintha a tudattalan legmélyebb rétegeiből kaparná elő valószerűtlen párosításait. Egy görögdinnyéből kifaragott fej önmagában is szokatlan és zavarba ejtő látvány, de még inkább azzá válik, amikor egy bőrétől megfosztott, rothadó, húscafatokból összeálló alakot idéz – egy bomladozó testet, amiből egy csiga lakmározik. Mintha maga a lassú és fájdalmas elmúlás jelenne meg mozgásában. Tovább árnyalja a képet a gyümölcslény és Cserihanna csókja, mely a a lélek elnyelésének aktusaként is értelmezhető.
Hasonlóan provokatív húzás, hogy három robotporszívó és három kereszt ötvözéséből jön létre egy sírkert. Az összkép a totális kiüresedettség érzetét teremti meg, a fogyasztás egyik végső állomásának és az emelkedett vallási szimbólumnak az összekapcsolásával. Úgy látszik, a lélektelen anyagelvűség még a síron túl is kísért. A dalszöveg humorral átszőtt nihilizmusát remekül menti át a klip, további abszurd gegekkel: az előadó a saját embernagyságú papírkivágatait iratmegsemmisítővel végezteti ki, máshol pedig egy felfújható cethal gyomrából mászik elő, előhívva a halál és újjászületés szimbólumát. Márkus és operatőre, Vincze Alina munkájában szinte minden egyes ötlet önálló klipként is megállná a helyét.
Lee Y. - Misery (r.: Váry Levente)
Itt is a bizarr fekete humor a legfőbb hajtóerő, viszont metaforák helyett a történet íve meglehetősen egyenes: egy túlsúlyos pizzafutár versenykerékpáros álmokat kerget, ám az őt módszeresen és mértéktelenül tápláló nagymamája nemcsak céljait, hanem életét is megkeseríti. A zene helyenként disszonáns, kaotikus hangzásához kiválóan passzolnak a fiú szürreális világát és mindennapjait megjelenítő képek (operatőr: Galambos Levente): a Szinbád (1971, Huszárik Zoltán) ebédjelenetét idéző közelik a töménytelen mennyiségű junk food-ról; a szürke, esőáztatta Budapest utcáin való nyomorúságos tekerés POV-jai, és persze az ártalmatlannak látszó nagymama pszichopata félmosolya, ferde kompozíciókkal kísérve.
Az idős asszony eleinte csak egy túlszerető, kontrolláló felnőtt képét villantja fel, mígnem fel nem lebben a fátyól az igazi, horrorba illő jelleméről. A tipikus, nagyi-féle arccsipkedés, és a „kifőzi a tervét” kifejezés is új értelmet nyernek a Misery-ben. A kamasz srácot az ínség majd minden fokozata sújtja, az éhínséget leszámítva. A klip végi kitörése éppen ezért is hat oly katartikusan. Kényszerszülte felnőtté válását az ismétlődő „I don’t wanna grow up” sorok teszik igazán keserűvé, miközben a dinamikus vágás, az elnagyolt karakterek és a szatirikus, groteszk megközelítés fekete humorral gazdagítják a videót. Váry Levente klipje nem kisebb elismerésben részesült, mint a 2023-as Magyar Klipszemle fődíjában.
Ancient Spaceships - Melodramatic (r.: Heilig Andris)
A fekete képen egy aprócska karika jelenik meg, ami aztán fokozatosan tágulva egy fiút és egy lányt mutat meg: a Melodramatic-ban egy fiatal pár kapcsolatába kukucskálunk bele. A montázsszerű elbeszélés könnyen eszünkbe juttathatja a Rossz versek (2018, r.: Reisz Gábor) nyitó képsorait, ahol a szerelmesek heteken-, hónapokon átivelő intim és hétköznapi pillanatai sűrűsödnek össze egy bájos jelenetté, miközben a zűrősebb momentumok erősítik az egyébként is izzó naturalitást. A Melodramatic-ben játékos, megmosolyogtató kis hadakozások sorakoznak fel: kergetőznek, párnacsatáznak lelocsolják a másikat vízzel - cukkolnak és cukkolódnak. A szuperközeliekben ábrázolt szerelmes tekintetek a VHS- és analóg felvételek szűrőjén keresztül nyerik el végső hatásfokukat.
Az aranyos, bensőséges momentumok közé aztán beszüremkedik egy visszatérő absztrakt elem: hőseink pisztolyt formáznak a kezeikből, és egymásra szegezik azt.
Egyre inkább kezd megkérdőjeleződni, hogy a játékosság mennyire komoly, vagy éppen a komoly mennyire játékos. A fiú árt a lánynak, a lány a fiúnak, vagy talán együttes erővel ketten ártanak a világnak? Felbukkan a Kaszás is, aki talán csak az egyikért jött el, de az is lehet, hogy a szerelmük zálogat akarja megkaparintani. Akárhogy is, a felbukkanó veszély összefogásra, kommunikációra szólít fel. A Melodramatic kiváló stílusérzékkel mutatja meg, amikor egy pár az ártalmatlan játékok hadszínteréről áktöltözik a feszültségek csatamezejére: az eufórikus pillanatokat tiszta dokumentarizmussal keretezi, míg a lappangó valós konfrontációkat stúdiókörülmények között, fény-árnyék hatásokkal-, illetve a szabadban, különböző kellékekkel stilizálja (operatőr: Tóth-Heyn Máté).
DOMINGO - Gilice (r.: Hajdu Botond)
A művészeti szintre emelt zenei videók egyik legfőbb ismérve, hogy nem hajlandók szolgai módon, szóról szóra lefordítani a dalszöveg tartalmát a mozgókép nyelvére. Ehelyett az absztrakció révén újabb jelentésrétegekkel gazdagítják a zenei művet. A Gilice-hoz készült klip ezzel szemben mást sem csinál, mint a dal által felrajzolt képeket vizuálisan reprodukálja – és hogy-hogy nem, éppen ettől működik. Jelen esetben a dalszöveg egy rövidke kis történet mesél el, népmesei leírásában vegyülnek a gyermeki-felnőtt, szofisztikált-trágár, kegyetlen-tiszta ellentétpárok. A klip az obszcén folklórt egy színházi előadásba helyezi, ahol az iskolai ünnepségekre emlékeztető, kínosra forduló jelenetek és a szenvedő szülők együtt fokozzák a groteszk élményt.
A Gilice egy alapvetően szövegcentrikus, elbeszélő jellegű dal, karakteres zenei váltásokkal, riffekkel tarkítva, valamint monotonabb aláfestéssel a narráció alatt. Ez a fajta kétélűség kreatívan köszön vissza a klipben, ami eközben egy újabb klisét is kifordít: a folyamatosan forgó színpad egyik felén a zenekar, míg a másik oldalon a történetet eljátszó szereplők kapnak helyet. Az ilyenkor megszokott párhuzamos montázs helyett tehát egyetlen képen belül, vágás nélkül jutunk hozzá mindkét szelethez, miközben a színházi előadás metanarratívájával, a bohókás bandatagokkal és a nagyfokú stilizálással egy csipetnyi Wes Andersont is kapunk (operatőr: Tóth Fabó).
Címlap: Kerekasztal-beszélgetés a videóklipekről a Toldiban. Fotó: Chripkó Lili.
