Van néhány olyan név a magyar szórakoztatóiparban, amely nem csupán saját korában, de hosszú időre korjellemzővé, fogalommá vált, ilyen például Latabár, Rejtő vagy Rodolfo, és mindenek előtt ilyen az édes-bús dalokat éneklő Karády Katalin. Már életében emblematikus, ikonikus alaknak számított, sztár volt, valódi Díva, úgy, ahogyan kevesen előtte és utána.

Bacsó Péter nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy meg- és újrarajzolta Karády Katalint. A bálványképzéshez hozzátartozik, hogy beszippant, magához tapaszt számos, a megtestesítőjétől független elemet is. A sztár hívószó, foglalat, amely a magánmitológiák szabad vegyértékeihez kapcsolódik, ezek esszenciájaként jelenik meg. Éppen ezért minden konkrét megjelenítés, felidézés a sztár „kiterjesztett” személyiségének csonkításával, szűkítésével jár együtt (ilyenkor hangzik el a „nem ilyennek képzeltem” mondat). Bacsó ráadásul fokozza a kihívást azzal, hogy témájául Karády (Nagy-Kálózy Eszter) valós szerelmi viszonyát választja Újszászi István főtiszttel (Cserhalmi György), a magyar kémelhárítás tábornokával, Horthy Miklós kedvenc tisztjével, a helyszín és az idő pedig Budapest 1942-44.

Rengeteg súly van tehát a filmen: a Karády-nimbusz megelevenítése egy individuálisan és történelmileg feszült, ellentmondásos és tragikus időszakban, vigyázva arra, hogy történelem, legenda és szubjektum lehetőleg együttműködjenek és ne konkuráljanak a filmben. Ezt a kihívást Bacsó egy félfordulattal próbálja megoldani, részben megmentve, részben azonban el is árulva a filmet. Egy harmadik személyt tesz meg tulajdonképpeni főszereplőnek, azt a figurát, akitől a filmben látható történet is származik. Ez a figura nem más, mint Zsüti, azaz G. Dénes György (Rudolf Péter), Karády dalszövegírója, az örök túlélő slemil, aki zsidó munkaszolgálatosként a doni frontot is megjárta (a jeges pokolból Újszászi tábornok segítségével Karády mentette ki). Miként egykor az életben, a filmben Zsüti szállítja Karády leghíresebb dalainak szövegét, dallamát, szólnak a slágerek, eközben közvetít a szerelmespár között, és vívja saját harcát a túlélésért.

A film készítőinek szándéka szerint „a három ember története egy különös tragikomédia az egymást keresztező, egymásba kapaszkodó emberi sorsokról és a sorsok forgandóságáról”. Az igazság azonban az, hogy bár Karády-filmként emlegetik, reklámozzák és árulják, a Hamvadó cigarettavég mégis e kor tanújának, a kis skribler Zsütinek a filmje. Bár az izgalmas alaptörténet lehetőséget adna arra, hogy a három figura az eredeti szándék szerint okos passzokkal, egymást valóban kiegészítve játssza be a rendelkezésre álló teret, valójában csak Rudolf Péter Zsütije kap labdát. Nem arról van szó, hogy az ünnepelt Dívát és a magas társadalmi rangú Tábornokot Nagy-Kálózy vagy Cserhalmi rosszul játszaná, inkább arról, hogy a rendező nem igazán tud velük mit kezdeni. S mindez valószínűleg nem csupán Bacsó Péter hibája, ő tisztességgel küzd, harcol, dolgozik. Az embernek inkább az az érzése, hogy közösen is elfelejtettünk valamit. Elfelejtettük például idehaza a sztár, a nagyság és csillogás meséjét; mint a kis Valentino, nem tudjuk, mivel és hogyan eszik. Nincs rá külső-belső mintája sem a színészeknek, sem a rendezőnek, sem a nézőknek. Fél évszázad elég volt helyi értékének törléséhez.

Mindezért sajnos a kétdimenziós jelleg és a közhelybe hajlás az ár: a művésznő obligát módon szeszélyes és érzékeny, a katonatiszt kemény, bajszos és korrekt, de mord külseje azért érző szívet rejt stb. A trióból ennek a két szereplőnek vannak időnként egyéni villanásai, megtesznek minden tőlük telhetőt, de jelenlétüknek alig van levegője, tere. Még nehezebbé teszi a helyzetet a történelmi kulissza erőteljes jelenléte: a munkaszolgálat, a doni tél, a sikertelen kiugrási kísérlet, a nyilasok mind olyan erejű megidézett motívum, amelyek gyengítik, halványítják a Karády-figura jelentőségét, míg Karády lassan kipotyog saját filmjéből.

És itt jön Zsüti, hogy megmentse a filmet. A Díva és a Tábornok ködbe rajzolt figurájához képest ő az, aki visszahozza az élményt, megteremti a közvetlen kapcsolatot a vászon és a nézőtér között. A túlélésért küzdő, kiirthatatlan derűvel kallódó egzisztencia közös régióbeli tapasztalata az a csiriz, ami egybetartja a filmet. Amikor Zsüti van a középpontban, Bacsó fellélegzik, és rátalálva a svejki hangra a film elengedett és felszabadult lesz. Ismét kiderül, hogy leginkább kicsiben vagyunk nagyok. A történelem gyűrődéseibe préselődött sorsok féltenyérnyi dimenziója, tragikomikus rövidülése az a lépték és szemszög, amelyben sokadszorra megképződik Bacsónál az érték. Minél szűkebb a kivágás, minél kisebb a tér, annál inkább besűrűsödik a film. Az egyik legjobb jelenet talán az, amikor az éneklésre kényszeríttet Zsüti egy robogó tank belsejében próbálja túlüvölteni a motorzajt.

A három szerep töltési energiájának különbsége, aránytalansága következtében a filmszövet olykor szétszakadozik, különálló epizódokra szálazódik, Bacsó igazából nem egy, mint inkább három „egymásba vetített” különálló filmet készített (Karády Katalin hányattatásai, a kémfőnök dilemmája, a slemil Zsüti harca az életért). Mégis, mindennek ellenére az első tíz perc nehézkes indítása után megteremtődik az önálló filmidő, s létrejön egy olyan hangulat, amely nem engedi, hogy tartósan kiszakadjunk a sztori vonzásából.

Egy sok elemében megoldatlan, kissé laza szerkezetű, de (főként Rudolf Péter jutalomjátékával) mégiscsak egybetartott, tisztességgel, szakmai gonddal elkészített érdekes filmet láthat, aki befizet a Hamvadó cigarettavégre. Aki megnézi, nem fogja megbánni. Nosztalgiázóknak kötelező!

Vaskó Péter