Bár közel hét évvel fiatalabb vagyok Lichter Péternél, a ‘90-es évek második felének és az ezredforduló utáni első éveknek a filmes kapudrogjait én is főként VHS-kazetták segítségével vittem be a szervezetembe. Ebben sokat segített az is, hogy anyukám, az akkoriban sem épp bőséges egészségügyi szakdolgozói fizetésének kiegészítéseként a szülőfalunk videotékájában dolgozott hétvégente. A szabadkígyósi téka varázslatos hely volt, a faluközpont szélén, kissé magányosan álló kockaépületben a padlótól a plafonig sorakoztak a filmek, de lehetett kapni cigit, zöldséget és édességet is. Engem persze főleg az édesség és a filmek érdekeltek akkoriban.
Kétféle kazetta volt a kínálatban: a 100 és a 200 forintos, értelemszerűen a legújabb, hosszú várólistával futó cuccok (emlékszem, milyen sokat kellett várni például a Timon és Pumba című direct-to-video Oroszlánkirály spin-offra vagy a Con Air – A fegyencjáratra) voltak a drágábbak, de 1-2 hónap után azoknak is csökkent a kölcsönzési díja (és ezzel párhuzamosan a kazetták is kellemesen viseltessé váltak). Az időmet többnyire azzal töltöttem, hogy a téka misztikus félhomályában tanulmányoztam a számomra legizgalmasabb borítókat a sorok között bolyongva (gyerekbiztos volt a hely, mivel a törzsvendégek között csak „kosztümös filmeknek” nevezett pornókazetták a legfelső polcon voltak, így azokat nem érhettem el). Lenyűgözött a Batman & Robin sokszínű, dizájnos doboza, de Sean Connery marcona tekintete és a Nicolas Cage karakteres arca melletti, lángoktól ölelt repülő is nagyon tetszett, előbbi A szikla, utóbbi a Con Air – A fegyencjárat borítóján. Sőt, kevés menőbb dolgot tudtam elképzelni Dennis Rodman zöld hajánál és a pisztolyt tartó Jean-Claude van Damme karizmánál, amik a Nyerő páros című B-akciófilmet próbálták eladni, nálam egyértelmű sikerrel. És persze bennfentesként mindig vittünk haza 1-2 kazettát, így meg is volt a program a hétvége további részére.
Lichter Péter új könyve gyorsan előhozta ezeket a nosztalgiával telített, édes emlékeket, ráadásul A VHS gyermekei – A kilencvenes évek meghatározó filmélményei című kötet kitűnő időzítéssel jelent meg. Az analóg-újvirágzás a bakelitek, a társasjátékok, a celluloid és a Moleskine-noteszek után lassan eléri a nyolcvanas-kilencvenes évek emblematikus házi szórakoztatási formáját, a videót is. Egyre többen kezdik újra gyűjteni a kazettákat és a VHS, ez a Lichter szavaival élve „titokzatosan diabolikus téglahasáb” talán már nemcsak a régi használóit bűvöli el újra, de azokat is, akik még nem is éltek akkor, amikor a home video-lufi kipukkadt, és a kétezres években „az áruházláncok olyan tempóban próbáltak megszabadulni a készleteiktől, mintha fonnyadt krumpliról lenne szó.”
A könyv tehát jókor tenyerel bele a kilencvenes évek-nosztalgiába, a laza szövésű, olvasmányos esszék pedig arra vállalkoznak, hogy átadjanak valamit abból, milyen lehetett ebben a turbulens évtizedben (legfőképp az USA-ból érkező) kultúrát fogyasztani. A szerző személyes élményeiből kiindulva bont ki történeti összefüggéseket, például a hollywoodi stúdiórendszer átalakulásairól, a thriller- és gengszterfilmek akkori hullámáról vagy épp a CGI megjelenéséről. Sőt, filmteoretikai kérdésfelvetések is elférnek a kötetben, Lichter egy egész fejezetet szentel például a sztárrendszer ki- és átalakulásának, amiben felvetődik, vajon a rendezőhöz hasonlóan szerzőnek tekinthető-e egy film főszereplője.
Szintén nagy figyelmet kapnak a kötetben az évtized legfontosabb indie filmrendezői, akikről Lichter egy „önkényes, de addiktív generációs szőnyeget” szövöget, az alkotók indulásának körülményei, és nem feltétlenül az életkoruk alapján. Így sorolja az első nagy indie-generációba Jim Jarmuscht, a Coen-testvéreket és Gus van Santet, ajánlva a rendezők 1-1 ikonikus, vagy épp hatalmas bukásnak bizonyuló, de számára kedves filmjét (Coenék esetében például A nagy ugráshoz hozza meg az olvasó kedvét, még úgy is, hogy „annyi melegség volt benne, mint egy röntgengépben”).
Lichter Péter
Őket a „nagy generáció” követi, azaz Quentin Tarantino, Richard Linklater, Kevin Smith, Robert Rodriguez és Steven Soderbergh (utóbbiról a szerzőnek korábban külön kötete is megjelent A hollywoodi alakváltó címmel). A róluk szóló fejezetben az alkotók felforgató filmjeinek (Ponyvaregény, Shop-Stop, Mielőtt-trilógia, Szex, hazugság, videó) jelentőségéről és az egyes életművek tendenciáiról is szó esik. Tarantinótól például a Jackie Brownt méltatja különösen, míg Kevin Smith esetében a hangos indulást, azaz az amatőr körülményekből előnyt kovácsoló Shop-Stopot emeli ki, ám azt is hozzáteszi, hogy a jersey-i rendező „pubertásból kinőni nem igazán tudó szenzibilitása” a későbbiekben legfeljebb két jó filmet – a Dogmát és a Képtelen képregényt – eredményezett, Smith pedig nem tudott felnőni legsikeresebb, autonóm szerzővé vált kortársaihoz.
A harmadik indie-generáció tagjaihoz (Paul Thomas Anderson, Darren Aronofsky, Christopher Nolan, Harmony Korine) érve Lichter az ezekre az alkotókra jellemző „stilizációs energiát” méltatja, ami megkülönbözteti őket elődeiktől (például Tarantinótól és Smith-től), de az is kiderül, milyen hatással volt rá Korine hírhedt debütje, a Gummo, ez az „izzadt lázálom”, amit először szintén VHS-ről látott, Paul Thomas Andersonra pedig egy akkori magazinbeli fotó kapcsán „ifjú Yoda-mesterként” hivatkozik.
A friss és úttörő függetlenek mellett Lichter nem hagyja figyelmen kívül a hollywoodi nagyágyúkat sem, élükön Steven Spielberggel, aki a kilencvenes években igazi sikerszériát futott a Schindler listájától a Jurassic Parkon át a Ryan közlegény megmentéséig, ahogyan James Cameron sem kerülhető ki, hiszen ő rendezte az évtized leghangosabb kritikai és anyagi sikerét, az 1997-es Titanicot. A hollywoodi sztárrendezők mellett Lichter azokat a színészeket is kiemeli, akik gyakorlatilag egyszemélyben fémjelzik a kilencvenes éveket: Tom Hanks és Harrison Ford sok, mára kultikussá vált film VHS borítójáról néztek vissza ránk, ezzel jól beazonosítható arcot adva az évtizednek.
VHS-magnó / Fotó: Pexels.com
A tendenciózus filmtörténeti és filmelméleti esszék között a szerző minden évre (1991-től 2000-ig) kiválaszt egy számára kedves filmet, amik sorvezetőként szolgálnak a kötetben. Ennek kapcsán nemcsak az adott mű hatásáról és értékeiről, de a rendezői stílusjegyekről és az egyes műfajoknak a kilencvenes évekbeli felfutásáról is szó esik. Például a szerző az 1991-re választott A halászkirály legendája apropóján a Terry Gilliam-stílus, a gilliamesque gyorselemzésére vállalkozik, az 1998-as Az őrület határán-t pedig az abban az évben megjelent másik háborús eposszal, a Ryan közlegény megmentésével hasonlítja össze, Spielberg dokumentarista megközelítése és Malick „hipnotikusan mágikus” stílusa kerülnek egymás mellé a szövegben.
A VHS gyermekei harmadik tartópillérét a Lichter kortársaival készített körkérdések adják. Többek között Reisz Gábor, Szőcs Petra és Kárpáti György Mór filmrendezők, valamint Varga Zoltán és a Filmhu korábbi főszerkesztője, Varga Dénes is vallanak számukra meghatározó VHS- és moziélményekről, valamint arról, melyik filmet látták legtöbbször a kilencvenes években. A személyesség ezekben a válaszokban is szívmelengető, Varga Zoltántól például megtudjuk, hogy általános iskolás kora előtt már 34-szer mozizott, Varga Dénes pedig elárulja, hogy valószínűleg Jim Carrey volt az, akit a legtöbbször látott képernyőn és mozivásznon abban az évtizedben.
A VHS gyermekei nemcsak a nosztalgiázni vágyók, hanem a kilencvenes évek filmkultúrájával mostanság ismerkedők számára is hasznos olvasmány. Jól áll a kötetnek a személyes hangvétel és a humor (például olyan megjegyzések, mint hogy az Ál/Arc „pont annyi lassított felvételes galambot vonultat fel, amennyit John Woo-tól elvárhatunk”), az évtized közérzetének megragadása (amikor „szexivé vált az eredetiség”) pedig közérthető filmtörténeti és teoretikai gyorstalpalóval párosul, amik jó alapot adhatnak egy-egy terület és korszak mélyebb megismeréséhez.
A VHS gyermekei megrendelhető a Prae Kiadó oldalán.
