A Nem hagytak nyomokat a lengyel rendőrség által 1983-ban meggyilkolt diák, Grzegorz Przemyk történetét dolgozza fel. Az áldozat legjobb barátja egyetlen szemtanúként megpróbál igazságot szolgáltatni Przemyknek, miközben a kommunista állam egyre kétségbeesettebb eszközökkel igyekszik elnémítani.

A film vetítése után a a pozsonyi Visegrad Film Forum közönsége még percekig sokkos állapotban bámulta a vásznat. Mikor végre felkapcsolták a villanyt, a tömeg egy emberként tódult ki levegőzni, várni kellett a Q&A elkezdésével. Matuszyński az egész rendezvény fénypontja volt, másnap sikerült elcsípni szűk fél órára. Az interjú márciusban készült.

Mikor döntöttél úgy, hogy filmrendező akarsz lenni?

11 éves koromban. Először színész akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy az túl nagy erőfeszítés. Minek játsszak, ha meg is mondhatom nekik, hogy mit csináljanak és úgy jobb lesz mindenkinek?

Nem hagytak nyomokat

Milyen filmek inspiráltak, hogy erre a pályára lépj? Kik voltak azok a rendezők, akik a legjobban hatottak rád?

Az egyik rendkívül fontos film számomra A bennfentes Michael Mann rendezésében. Legalább 20 éve láttam először és már akkor nagyon nagyra értékeltem. A mai napig tart hatást gyakorolt rám. Talán inkább nyomokban, tudat alatt maradt velem, de mindig ott van az agyam hátuljában.

Ezen kívül nagy rajongója vagyok Paul Thomas Anderson munkásságának, imádom Martin Scorcese filmjeit és Michael Hanekének is nagy csodálója vagyok, különösen a Rejtély miatt. Nyilván mindig rengeteg filmet néztem, mivel filmrendező vagyok, de előtte csak egy átlagos néző voltam a közönségből, és erre mindig próbálok emlékezni.

A Nem hagytak nyomokat üldözött hangulatában valamelyest emlékeztet Roman Polanski Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy című filmjére. Ott is egyetlen személy áll szemben a rendszerszintű igazságtalansággal, aki egyedül veszi fel a harcot az államapparátussal valaki más kedvéért, miközben az egész világ azt sulykolja, hogy adja fel a harcot. Ő nem tartozik a téged inspiráló rendezők közé?

Tisztelem Polanski munkásságát, az ő filmjei is mindig ott vannak valahol az agyam hátuljában, de valójában ez csak egy hatás a sok közül. Azt hiszem, nagyon sok hasonló példát hozhatunk erre a szerkezetre, mikor egyetlen ember áll szemben a rendszerrel. Ez egy érdekes dinamika és szerintem különösen most szükséges elmondani ilyen történeteket. De tény, hogy vannak hasonlóságok a cselekmények között.

A király

A lengyel filmtörténet másik alakjához, Andrzej Wajdához a történelmi témáid okán szoktak kapcsolni. A király (Król) című sorozatod a ’30-as évek Varsójának politikai klímáját mutatja be. Miért gondoltad fontosnak, hogy sorozat készüljön erről a periódusról?

Szerintem nagyon érdekes belépni egy világba pont annak az apokalipszise előtt. Ez volt az elsődleges oka. Korábban elvetettem egy sor projektet a második világháborúról, mert nekem személyesen elég volt belőle. Soha nem rendeztem semmit a háborúról, viszont rengeteg filmet láttam róla, a Ryan közlegény megmentésétől A piszkos tizenkettőig ezer ilyen filmet tudnék felsorolni. Viszont arra gondoltam, hogy ami a háború előtt, a ’30-as évek Lengyelországában történt, az sokkal kevésbé ismert. Például az, hogy volt egy egész zsidó negyed Varsóban és ennek megvolt a saját maffiaszerű bandája. Ez nem köztudott, és nekem is csak egy alapvető tudásom volt a témáról. Innen jött az ötlet, hogy ez működhetne egy történet helyszíneként.

Áttérve a Nem hagytak nyomotra, mindkét történetben van valami kifejezetten kortárs, csak a kontextus történelmi. Ugyanakkor A király és a Nem hagytak nyomot valamennyire ellentétesek, mert az előbbi arról szól, hogy az emlékezet megbízhatatlan, míg a Nem hagytak nyomotban pont, hogy harcolni kell az igazság emlékezetének fennmaradásáért.

Egyfajta misszió számodra, hogy filmre vidd a 20. századi lengyel történelem kevésbé ismert epizódjait?

Nem, nem igazán. Inkább arról van szó, hogy ezeket a lehetőséget kaptam, ez volt elérhető. Ezt volt tényleges lehetőségem megrendezni az adott időben. A laptopomon különböző jegyzetekben 27 projektet számoltam össze, amin dolgoztam, és le is akartam forgatni, de a legkülönbözőbb okoknál fogva nem jöttek össze.

Jan P. Matuszyński A király forgatásán

Első nagyjátékfilmed, Az utolsó család főszereplője a szürrealista festő, Zdzislaw Beksinski. Ő miért volt érdekes karakter számodra?

14 éves koromban, mikor először láttam a festményeit, egyből megfogott. Aztán az érettségi környékén, amikor már tudtam, hogy rendezni akarok, érdekelni kezdett az életrajza. Nem mondanám, hogy ő volt a kedvenc festőm, de emlékszem, hogy foglalkoztatott ez a fura fickó ezzel a mélabús, sötét művészettel. Később aztán heavy metal lemezek borítóin lehetett látni a képeit.

Amikor elkezdtem átrágni magam a történetén, elmentem megnézni a szülővárosát (Sanok – a szerk.), beszéltem a képeit kiállító múzeum akkori vezetőjével (Muzeum Historyczne Sanoku – a szerk.) meg egy lengyel íróval, aki ismerte. Kiderült számomra, hogy nem akarok egy olyan filmet csinálni, ami csak egy festő életrajza. Szóval otthagytam a projektet, és csak évekkel később tértem vissza hozzá.

Amikor közeledett a halálának tizedik évfordulója, arra gondoltam, talán most van itt az idő újra elővenni. Akkor éppen egy olyan történet után kutattam, ami jó kiindulópont lehet az első játékfilmemhez. Így találtam meg Robert Bolesto forgatókönyvét, ami nem is a festőről szólt, hanem a családjáról. Lenyűgöző forgatókönyv volt, amiből nagyon erősen átjött a család egyedisége, a személyes bizarrságuk, rengeteg archív családi videó- és hangfelvétel is megmaradt róluk. Ezen felül úgy volt megírva, hogy sok helyet hagyott a rendezői invenciónak, és ez volt az, ami igazán berántott. Szóval sosem egy vagy két tényező áll amögött, hogy miért akarok megcsinálni egy filmet. Mindig rengeteg, több száz oka van.

Érdekes, hogy a film egy művészcsaládról szól, mégis teljesen hiányzik belőle mindenfajta romantizáltság. Miért döntöttél úgy, hogy pátoszmentesen, panel-realizmussal akarod bemutatni az életüket?

Sosem emlékműnek készült. Nem az volt a szándékom, hogy magasztaljam Beksinski művészetét vagy vízióját. A forgatókönyv eredetileg eléggé posztmodern stílusú volt és én még azt is meg akartam változtatni, mert nem éreztem jónak az elbeszélésnek azt a fajta torzítását, helyette egyfajta dokumentarista stílusban akartam feldolgozni. Valójában ez sem valósult meg teljesen, ha arra gondolsz, milyen eszközöket használtunk, de szerintem ez volt a legmegfelelőbb módja. Nem áll mögötte egyetlen racionális indok, egyszerűen így éreztem.

Azt akartam, hogy a film nézője érezze, hogy a történet elbeszélésének hátterében precíz, tudatos döntések állnak. Ugyanis szerintem a rendezés elsősorban arról szól, hogy felelősséget vállalsz a sokszor egyértelmű, de máskor nehéz és kockázatos döntéseidért.

 

Az utolsó család

A tegnapi Q&A során úgy fogalmaztál, hogy rendezőnek lenni magányos tapasztalat. Ki tudnád fejteni, mit értettél pontosan ez alatt?

Kezdetben magányos vagy, mert nincs meg a kellő tapasztalatod, és senkit nem érdekel, amit mondasz. Ezért meg kell küzdened az igazadért, miközben nincs valódi szövetségesed. Úgy értem, van körülötted csomó embert, aki azt mondja, hogy a szövetségesed, de valójában nem tudhatod. Nagyon nehéz valakivel közeli munkakapcsolatot fenntartani úgy, hogy közben filmet forgatsz, hiszen csak a rendező fejében létezik a teljes vízió. Később, ha már letettél valamit az asztalra, ez megváltozik. Nem szívesen mondok ilyet magamról, de azt hiszem, sikeres rendezőnek számítok, ami azt jelenti, hogy vannak mögöttem filmek, és ezek elmondanak rólam valamit.

Persze ez leegyszerűsítése a dolgoknak, mert mielőtt megrendeztem Az utolsó családot, rám volt sütve a bélyeg, hogy dokumentumfilmes vagyok, csak mert elsőre egy egész estés dokumentumfilmet csináltam (Búvárszenvedély – a szerk.), ami jól teljesített több fesztiválon. Valóban, tetszett az az ötlet, de nem az érdekelt benne, hogy valóság és nem fikció, nem emiatt csináltam. Hanem mert egy jó sztori.

A lényeg, hogy miután van egy önéletrajzod, amiben felsorolhatod a filmjeidet és a díjaidat, mások nem nagyon fognak igyekezni, hogy megváltoztassák a perspektívádat. Azt hiszem, ha egy olyan név vagy, mint Spielberg vagy Woody Allen, nem nagyon hallod, hogy “hé, ez nem jó ötlet!”. Tehát miután már van megelőlegezett bizalom, duplán óvatosnak kell lenned, mert más nem lesz az helyetted. Így értettem.

Egy jellemző műfaj nélküli rendezőként írnád le magad, aki nem kötődik semmilyen adott szerkezethez?

Igen. Ha például megnézed Stanley Kubrick filmográfiáját, szinte minden műfajban rendezett filmet. Ugyanakkor bizonyos szempontból mind ugyanarról szólnak, ugye? De mégis, különböző dolgokat próbált ki. Szerintem ez remek hozzáállás. Én is szeretnék ilyen friss maradni.

Minden filmem teljesen más szituációból nőtt ki mint az előző. A Búvárszenvedély dokumentumfilm, Az utolsó család egy valós eseményeken alapuló játékfilm. A Nem hagytak nyomot megint más, mert még bonyolultabb, sokkal több karaktert mozgat, és a fikciós történetvezetés szabályait követve a valós sztoriból néha ki kellett vágni valamit, vagy valami mást kihangsúlyozni. Az összes film annyira különböző, hogy minden alkalommal olyan, mintha legelőször rendeznék. Ez az egyik dolog, amit igazán szeretek a munkámban. Mindig valami teljesen más, új dolgot csinálsz, ezért bizonyos szempontból mindig elsőfilmes rendező leszel.

Nem hagytak nyomokat

Szintén a Q&A-n beszéltél róla, hogy nehéz volt beszélni a Nem hagytak nyomot karakterei mögött álló valós személyekkel, akik átélték ezt a tragédiát. Az utolsó család szereplői közül már senki sem él, de valós rokonaik, barátaik nem nehezményezték esetleg a film személyes voltát?

De, egy unokatestvér egy tévéműsorban adott hangot az nemtetszésének. De szerintem őt inkább az irritálta, hogy egyébként díszlettervező, és akart volna dolgozni a filmen.

Minden az elvárásokon múlik. Ha azt hallod, hogy készül egy új film egy történelmi szereplőről, mindig lesz egy előzetes kép a fejedben, hogyan fog kinézni. Ugyanez van könyvek filmadaptációival, elolvasod a könyvet, tetszik, és elképzeled, hogy fog kinézni filmen, és sosem fog úgy kinézni.

Vagy ha dokumentumfilmet csinálsz, mindig van egy pont, amikor le kell ültetned a főszereplőt, és levetítened neki a róla szóló dokumentumfilmet. És minden alkalommal a szereplő azt fogja mondani, hogy én nem az vagyok, aki a vásznon megjelenik. És valamilyen szinten igaza is van, mert amit lát, az a kamera előtt történő események egy lehetséges interpretációja, egy specifikus film terjedelmébe sűrítve. Ez pedig azért egy kicsit irreális művészeti forma, nem? Szóval mindig lesz valaki, akinek nem tetszik a feldolgozás, és ez a kockázat a munka része.

A filmjeid középpontjában mindig családon belüli kapcsolatok, ellentétek állnak. Ez lesz az összefűző szál, amiről minden filmed szól, csak másképpen?

Szinte minden szereplőnek van valamilyen családja, szinte minden filmben van család, ezért nevezném egyedi stílusjegyemnek. Mondjuk westernekben ritkán beszélhetünk családról, de néha még ott is van, Clint Eastwood Nincs bocsánatjában a főszereplőnek úgymond fogadott lánya a fiatal prostituált. Egyébként A királyban is fontos szerepet játszik a család fogalma, csak nyilván másképpen, inkább A keresztapa stílusában, ahol a bűnszövetkezet is egy család. Mindenesetre szerintem jó ötlet a családi kapcsolatokat helyezni a középpontba, mert minden család más, különböző dinamikákkal, ugyanakkor kívülről nézve ugyanazok a szerepek és a szabályok. Tehát mindenki érti, és mindenki át tudja érezni, ezért metaforája lehet átfogóbb dolgoknak.

Zárásként még egy kérdés az ukrajnai helyzettel kapcsolatban. Hiszel abban, hogy a művészeknek az átlagembereknél komolyabb felelőssége van felhívni a figyelmet aktuális eseményekre?

Ami biztos, hogy nem ignorálhatjuk. Elsősorban megpróbálok óvatos lenni azzal kapcsolatban, hogy mit mondok. Mindenféleképpen rettenetes tragédia, ami Ukrajnában zajlik és meglepő, hogy egy ilyen sötét dolog történhet Európában ebben az évszázadban. Szomorú ezt látni.
Ugyanakkor nem érzem úgy, hogy én ennél többet mondhatnék. Kiállhatok amellett, hogy Oroszország állítsa meg a háborút Ukrajnában, de nem mennék el mondjuk egy tévéműsorba, hogy publikusan beszéljek róla, hiszen nem értek hozzá eléggé. Nem az én helyem. Az én helyem inkább az, hogy hallgatok és figyelek.