A felnőtt fiú hazatérése, az apával és a múlttal való szembenézés jól ismert téma, és hiába elsőfilmes rendező Breier Ádám, Csaba Bálint forgatókönyvíróval biztos kézzel nyúlnak a sémához. A zárt szituációs drámában az ortodox zsidó hagyomány kényszeríti egy térbe az apát, a fiút és az unokát, és így alkalmuk nyílik arra, hogy tisztázzák régi sérelmeket, talán még meg is békéljenek egymással.

Lefkovics Tamás (Bezerédi Zoltán) nyugdíjas bokszedző szinte már túl idilli kapcsolatban él feleségével, Weisz Zsuzsannával (Máhr Ági). Külvárosi, kopott családi házuk pincéjében és udvarán tart edzést ígéretes fiatal sporttehetségeknek, az asszony óvó meleg légkört teremt köré, lekvárt főz, limonádét kínál körbe a nyári melegben kitikkadt tanítványoknak. Persze van úgy, hogy a két öreg egymás idegeire megy, néha húzzák egymást, de a másik hibáit legtöbbször elnéző szeretettel nyugtázzák.

Zsuzsa a család magja, ő tartja a kapcsolatot az Izraelben élő fiával és unokájával, és olyan odaadó nagymama, hogy hatvanas éveiben még a héber nyelv elsajátításába is belefog az 5 éves körüli kisfiú kedvéért. A látszat idillnek azonban hirtelen véget vet Zsuzsa szívrohama. A közvetítő kiesett a családból, és így kell Tamásnak és az Izraelből a temetésre érkező Ivánnak évek után újra egymás szemébe nézniük, és együtt feldolgozniuk nem csak a néhány napja elhunyt feleség és édesanya halálát, de egy jópár évvel ezelőtti családi tragédiát is.

A családi nappaliban pedig két egymástól teljesen távol álló világ csap össze. A csak származásában zsidó, a vallást egyáltalán nem követő bokszedző távolságtartással, idegenkedve tekint saját leszármazottai szokásaira, a fiú és az unoka pedig ebben a világi közben próbálja élni az elmúlt évek alatt megszokott ortodox életét, annak minden körülményes, és szigorú szabályával, a két pólus közeledése pedig eleinte szinte elképzelhetetlen.

Mindez rengeteg lehetőséget ad a helyzetkomikumra, amit Csaba Bálint forgatókönyvíró jelenetről-jelenetre építve, remekül ki is használ. A zsidó vallás megkívánja, hogy a temetés után a család egy hétig sivát üljön: a gyászolók megtépik ruhájukat, székek helyett a földön ülnek, otthonukból nem léphetnek ki, illetve hét napig imádkoznak és elvesztett szerettük emlékét elevenítik fel. Így az ortodox Iván és kisfia, Ariel bent ragadnak az apai házban, Tamás pedig kénytelen elviselni őket és a számára furcsa és idegen szertartásokat. Folyton meg is zavarják egymás megszokott életét, hol Tamás kapcsolja be a focimeccset Iván imája közben, vagy kezd szekrényt szerelni hajnalban a nappaliban, ahol a fia és unokája alszanak a kihúzható kanapén, hol kalapos, ciceszes (zsidó imarojt) férfiak lepik el a házat a minyanhoz, így Tamás szorul ki saját nappalijából.

A minyan (legalább tíz felnőtt zsidó férfiból álló társaság, amelyre szükség van a reggeli imához), ritmust ad a történetnek, újra és újra megjelennek az ortodox férfiak, akik az idő múlását is érzékeltetik, és akiket Tamás minden reggel gyanakodva, de egyre nagyobb beletörődéssel les az ablakból.

A Lefkovicsék gyászolnak humora könnyen billenhetne át blődségbe, de Breier remek szereplőválasztása ezt szerencsésen kiküszöböli. Bezerédi néhány üdítő kivételtől eltekintve sokszor játszik velejéig romlott karaktereket, ám most lehetőséget kapott egy árnyaltabb figura megformálására, és bár érdes stílus, makacsság kíséri, egy csupaszív, hivatását szenvedélyesen űző, tanítványairól (és úgy sejtjük korábban gyerekeiről is) odadóan gondoskodó férfit formál meg.

Szabó Kimmel Tamás is levetkőzi az eddigi szépfiú karatkert, pocakot ereszt, szakálla és fémkeretes szemüvege mögül egy félénk, érzékeny és sértett férfi néz ki. A családi hármas legnagyobb meglepetése azonban az unokát, Arielt alakító Leo Gagel, akit Beier olyan jól insturál, hogy a hatalmas barna szemű ovis nem lesz sem túláradóan cuki, sem elidegenítően amatőr.

A mellékszereplők szintén erős karakterek, Máhr Ágit (aki nem először formálja meg Bezerédi házastársát, néhány éve Szirmai Márton Szerepzavar című kisfilmjében is ez volt a felállás) ugyan csak az első tíz percben láthatjuk, de Lefkovicsné Weisz Zsuzsannaként remekül hozza a folyton dohányzó, egyszerre karakán és gondoskodó, és legfőképp nem karikaturisztikus jiddise mammét.

Breier még egy kisebbséget becsempész a történetbe, Tamás legígéretesebb tanítványa, a roma származású Feri által, akit az amatőr Váradi Roland alakít nagyon is hitelesen. Ferike az egyetlen, aki képes tisztán gondolkodni és józan döntéseket hozni ebben a napokig tartó őrületben. Valamint ő képviseli a zsidó kultúrában nem jártas nézőt, aki naivan és nyitottan csodálkozik rá a furcsának tűnő szokásokra, neki kell elmagyarázni, hogy mi miért történik. És persze néha neki vannak a legbölcsebb meglátásai.

Breier filmje igazi dramedy, miközben mulatságos, egyes pontjain szívbemarkoló. Két férfi és egy kisfiú története, akik az imádott nő, feleség, anya, nagymama elvesztésével talajt vesztenek, a rendező pedig sikeresen teremti meg kontrasztot a meleg családi otthon és a halál utáni kiüresedett ház között, amelyben kicsit szerencsétlenül és talajtvesztetten ténfereg három generáció.

Apró lépésekkel közelednek egymáshoz - végül természetesen Ariel, a kisfiú lesz a kulcs -, és ugyanilyen finoman vezet végig a film a gyászfeldolgozás állomásain. Ami Ivánnak a siva, a földön ülés, a napi ima, a vallasi szabályok precíz betartása, az Tamásnak az új, Zsuzsa által annyira vágyott szekrény beszerzése és összeszerelése, vagy a felesége által eltett utolsó baracklekvár elfogyasztása. De Ariel is gyászol a maga módján, kis barna fejében összekeveredik ez a nagyon is valóságos, zavaros közeg a zsidó misztikával.

A Lefkovicsék gyászolnak akkor is szép alkotás lenne, ha csak az eltávolodott apa-fiú-unoka viszonyt dolgozná fel, de más szempontból is jelentőséggel bír. A magyar filmtörténet eddig csak a zsidóság múltját dolgozta fel, legtöbbször a második világháború borzalmait, vagy túlélőinek első időszakát ábrázolta, de mint ma is élő, Magyarország részét képző szubkultúra, a hazai filmekben szinte láthatatlan.

Ez a film nagyon pontosan mutatja be a mai magyar zsidóság egy szeletét. Lefkovics Tamás annak a generációnak a tagja, akik az 1940-es években születtek. Velük, azaz a Holokauszt túlélők gyermekeivel, akik jellemzően már világi közegben nevelkedtek, gyakran megtörtént, hogy szüleik az őket ért borzalmak emlékét némasággal próbálták enyhíteni, sőt olyan történeteket is ismerhetünk, hogy a szülők annyira nem beszéltek származásukról, hogy a leszármazottaik nem is tudtak róla. A következő generáció, amelybe Lefkovics Iván is tartozik, azonban a rendszerváltás környékén ébredt öntudatára, és náluk gyakran előfordul, hogy szüleiknél erősebben élik meg zsidóságukat. Lefkovicsék példája talán elnagyolt, hiszen kevés zsidóságát ugyan ismerő, de világi légkörben felnövő fiatalemberből válik ortodox zsidó, de így is tanulságos képet ad az elmúlt nyolcvan évben felnövő generációk közötti fő különbségekről.

 

Breier Ádám filmje ráadásul túllép azokon a sztereotípiákon is, hogy a magyar zsidó emberek értelmiségiek, orvosok, ügyvédek, művészek, és mindenképp jó anyagi körülmények között élnek pest centrumában, vagy belbudán. Hiszen Lefkovics Tamás bokszedző - ez a sportág valóban sok izraelita bokszolót termelt ki -, ráadásul egy lepukkant agglomerációbeli házban él, beton feljáróval, lambériával, lepattogzott zománc festékkel, sárga karikás katedrál ajtóüveggel, és üdülő barna virágosládákkal körbevéve. Az idős házaspár olyan, mint bárki más azon a környéken.

A Lefkovicsék gyászolnak dramaturgiája nem okoz meglepetést, azonban szerethető és szórakoztató film lett, csupa-csupa szívünkhöz közel álló karakterrel, ráadásul a 21. századi hazai zsidóságot is láthatóvá tette a mai magyar filmben.

A Lefkovicsék gyászolnak február 22-től látható a mozikban.