A méregdrága és hatalmasat bukó Kalózok című kaland-vígjáték után a stúdió elvárt Polańskitól még egy filmet, amit olcsóbban és gyorsabban csinál meg és helyrehozhatja ezt a fiaskót. Ez a film lett az Őrület. A rendező kényelmi szempontból akarta Franciaországban forgatni a filmet, hogy újra hazai terepen dolgozzon, de az amerikai ember külföldön motívum amúgy is közkedvelt a thrillerekben (lásd Hitchcock mintapéldáját, Az ember, aki túl sokat tudott című filmet). Külföldi átlagember egy idegen városban bolyong, a moráljától teljesen idegen kényszerhelyzetekben. Ez a felállás Polański filmjében is: Franciaországban vagyunk, 1988-ban, a főszereplő kardiológus, és egy szerette felkutatásába kezd, majd szembesül a helyi alvilág kegyetlenségével és politikai összeesküvésekkel.

Polański már a film nyitányában megalapozza a hangulatot: az Eiffel-torony, a Champs-Élysée, a macskakövön bicikliző franciák helyett egy soksávos autópálya tárul elénk, a taxi defektet kap, majd beérve a városba a kukás autó mögött csordogál végig a főszereplő és felesége, akik a jetlag után közel sincsenek élénk állapotban. Párizst nem romantikus színben tünteti fel a rendező, semmilyen emblematikus párizsi helyszínt nem látunk, nem csak az utcák szürkék és sötétek, de még a hotel is, amiben a házaspár megszáll. 

Az Őrület főszereplőjét, dr. Richard Walker szerepét Ford egy véletlennek köszönheti. Akkori felesége, Melissa Mathison épp egy Tintin rajzfilm-adaptáción dolgozott forgatókönyvíróként Polańskinak, Ford pedig elkísérte őt Franciaországba, a személyes találkozóra. Ott ismerte meg a rendező új filmtervét, amin rögtön belelkesült, ugyanis Han Solo és Indiana Jones kalandregénybe illő karakterei után nagyon szeretett volna egy olyan szerepet, amiben meg tudja mutatni a színjátszás mélységeit.

A film elején határozott és céltudatos férfit látunk, akinek éles vonásai, tökéletes megjelenése, hátrazselézett haja, megnyerő modora, de még vonzó felesége miatt is tiszteletet követel. Az orvos a jetlag után semmi mást nem akar, mint egy teljes napot ágyban tölteni a feleségével. Húsz éve Franciaországban voltak nászúton, szerelmük pedig még ennyi idő után sem hűlt ki.

 

A bőrönd elcserélése indítja be az eseményeket: miután jelezték a reptérnek, hogy rossz bőrönd van náluk, amíg a férfi zuhanyozik, a felesége rejtélyes módon eltűnik. Az orvos ugyanazokat a köröket futja, amiket mi is tennénk: a recepción érdeklődik, az igazgatóval beszél, a londinert faggatja, de mindenhol zsákutcában találja magát. A sikertelenség után elkezdi körbejárni a környéket és felesége fotójával kérdezgeti az embereket, az utcán megtalálja a nő karkötőjét, majd a rendőrségen próbálkozik, ahol a nyelvi és kulturális korlátok csak tetézik a szorongását és idegességét. Végül a tehetetlenség helyett a tetteket választja: saját maga kezd nyomozni.

Polański nagyon jól ráérzett arra, hogyan lehet úgy fenntartani a feszültséget, hogy a főhősünk csak Párizs utcáit, lepukkant lakásait és szórakozóhelyeit járja a nyomokat kutatva, miközben sem ő, sem a néző nem tudja beazonosítani épp hol van és vajon ott mi várja. Ford ebben volt tökéletes partnere a rendezőnek: fényesre sikált makkos cipője és magabiztossága itt semmire sem garancia, olyan helyzeteken kell keresztülmennie, amin csak a zsigeri reakciók és talpraesettsége segít.

 

A film felétől egy fiatal csempészlány személyében társa is akad, akit a 21 éves Emmanuelle Segner alakít. Klasszikus femme fatale, titokzatos, gyönyörű, a férfi előtt nem szemérmeskedik. Egy átlagos thrillerben simán arra számítanánk, hogy a kalandok alatt összejönnek, de Polański csavar egyet: az orvos tényleg szereti a feleségét, és semmi sem tántorítja el az érzéseitől, még egy gyönyörű, fiatal nő sem.

Hiába sötét a film, hiába merülünk el a főhőssel az alvilágban, a humor néha azért be-bekacsint. Harrison Fordot meztelenül látjuk, amint egy kék plüssmackót tart az ágyéka elé. Harrison Fordot a tetőn látjuk, amint a féltett bőrönd kinyílik és kiesnek belőle a női fehérneműk, miközben ő egyensúlyozni próbál a cserepeken. Harrison Ford egy zenekari próba közepébe csöppen, ahol karjait széttárva néz körbe, hogy mi történik, vagy éppen esetlenségével felborít egy egész terasznyi kávézóasztalt. 

Nem sok, de épp annyi humort kapunk a rendezőtől, amennyi megszakítja a párizsi alvilágban való elmerülést, a veszélyesebbnél veszélyesebb szituációkat. Ford mégis minden helyzetben komolyan vehető, sosem válik nevetségessé, az esendősége az erőssége, ettől válik igazán átélhetővé a karaktere a néző számára.

Apró, de komoly pillanatokkal van teleszórva a film, amik Ford újabb meg újabb rétegeit tárja fel. Az egyik emlékezetes jelenet, amikor hazatelefonál lányának, aki jól érzi magát és épp házibulit tart, az apa pedig a háttérben szóló zenéről érdeklődik ahelyett, hogy kétségbeesését és aggódását kimutatná. A beszélgetés végeztével azonban kitör belőle a frusztráció és összeomlik. Nem látványosan, nem tolakodóan, de ott van minden rémület Ford vonásaiban.  

A kritikusok úgy tartják, hogy Polański ezzel a filmmel tért vissza, és bizonyította be, hogy még mindig zseniális rendező. A film producere, Thom Mount szerint régen mindig Jack Nicholsonnak vagy Warren Beatty-nak ajánlották fel az ilyen típusú szerepeket, de 1988-ra már mindketten túl öregek lettek ilyen szerepekre, ezért játszhatta el a 46 éves Ford dr. Richard Walkert.

A producer hozzátette, hogy Spielberggel ellentétben Polański felismerte Ford összetettségét és életre keltette azt. „Sokkal többnek látta Fordot, mint egy rajzfilmkarakter.” Ford pedig úgy tartja, hogy ezzel a filmmel elérte a célját, és a néző nem Harrison Fordot látja a képernyőn, hanem Richard Walker kardiológust.