Késett a gépem, így végül Alicia Rohrwacher filmje, A kiméra lett az első, amit Cannes-ban meg tudtam nézni, és nem is indulhatott volna jobban számomra az idei fesztivál, mint a toszkán rendező mágikus neorealista kalandozásával a mese, a fantázia és a rögvalóság határvidékén.
Rohrwacher visszatérő vendég Cannes-ban: első nagyjátékfilmje, a Corpo Celeste a Quinzaine des Réalisateurs szekció nyitófilmje volt, a Csodák a zsűri nagydíját nyerte, A szent és a farkas a legjobb forgatókönyvért járó elismerést kapta. Rohrwacher idén el is mesélte legkedvesebb emlékét a Croisette-ről: egy éjszaka magassarkúban vonszolta haza magát a szinte teljesen kiürült városban, és nagyon nyomta a lábát a cipő, amit végül levett. Ekkor futott össze Agnes Vardával, akivel az emlékezetes éjszakai közös séta után barátok lettek.
A kiméra a rendező gyerekkorának helyszínén, Umbriában, az egykori etruszk civilizáció központjában játszódik. Rohrwacher hangsúlyozza az umbriai táj és az itt élő egyszerű emberek rá gyakorolt szemléletformáló hatását. A sírrablókról szóló történetek meghatározó gyerekkori mítoszaivá váltak, ismert szófordulatukkal együtt: „alattunk a holtak, akik életet adnak”. A film hősei, a tombarolo banda az etruszk kincsek gátlástalan fosztogatói, akiket lázban tartanak az értékes sírok.
Rohrwacher a filmet egy három darabból álló „triptichon” lezárásának tekinti:a méhész családról szóló felnövéstörténet (Csodák), és a profán és biblikus elemeket összeszövő A szent és a farkas után a legújabb film is a múlttal való szembenézés témáját járja körbe. A kiméra jelenthet rögeszmét, agyrémet, de mitikus, különböző állatokból létrehozott szörnyet vagy ábrándot is. Elnézve hősét, Arthurt (A korona Josh O’Connorja), az ábránd talán a leginkább ideillő fordítás: a zárkózott tekintetű archeológus a Fellini-filmekből átsétált különös, de nagyon szerethető bandához verődve az etruszk kincsek után kutat.
A fiú nem csupán magatartása révén tűnik kívülállónak, de arisztokratikus, mégis csapzott külseje miatt is. Világos öltönyeivel kitűnik a szegény csavargók közül, és mint később kiderül, nem is ért velük szót, hiszen ő az egyetlen, aki számára a felfedezett kincs szent és sérthetetlen – őt valóban nem a meggazdagodás vágya, csupán a kincsek iránti olthatatlan és tiszta szeretet irányítja. Romantikus ábrándjainak két tárgya van: a gyönyörű szobrok, vázák és ékszerek és egy gyönyörű lány, Beniamina, aki a szóbeszéd szerint – Arthur lemondó tekintetéből is ezt lehet kiolvasni – örökre eltűnt. A filmben merengő, de soha nem szentimentális szerelmi fantáziák váltakoznak a néha szintén elképzeltnek tűnő kincsszerző kalandokkal és olyan hétköznapi, játékos epizódokkal, mint a gyerekek csoportos tetűirtása.
A rendező egy Beniamináról szóló fantáziaképpel indítja el a filmet, de a főcím alatt már hallhatjuk a kabócáktól zizegő tájképeket előrejelző hangokat. A méhész lányaként felnőtt Rohrwacher gyerekkorában gyakran utazott szüleivel, az autóban éjszaka felébredve, a kinti zajokból, hangokból igyekezett kitalálni, hol vannak, és ezt az élményt gyakran megörökíti filmjeivel. Ez az expozíciós eljárás akár érdektelennek is tűnhet, valójában sokat elárul alkotói szemléletéről, rendezői stílusáról: mindegyik filmjét mintha egy gyerek szemszögén keresztül láttatná. Legfontosabb figurái ugyancsak ártatlanságukkal tűnnek ki, karakterei mintha nem is evilágiak lennének.
Arthur hasonló helyszíneken fordul meg, mint A szent és a farkas és a Csodák hősei, a vidéki csavargók csapatával egy időtlen kisváros, egy omladozó kúria és egy nem kevésbé romos állomásépület között jönnek-mennek. A fiú palakövekből a hegyoldalba tákolt, ütött-kopott kajibája Lazarro (A szent és a farkas főszereplője) barlangban berendezett titkos menedékéhez képest persze maga a palota, ám hamar kiderül, valójában egy dologra alkalmas: a megtalált kincsek elrejtésére, amelyeket gyerekes, ravasz trükkökkel tüntet el ide-oda.
A kúriában élő idős operaénekesnő, Flora (Isabella Rossellini) rajongva szereti a fiút. Az asszony és családja egyértelműen a Csodákét idézi fel, a cselédként itt dolgozó, cserfes, nagyon is evilági Italia pedig megbabonázza Arthurt. Valószínűleg nem én leszek az egyetlen, aki bánja, hogy Alba Rohrwacher csak a film végén bukkan fel, ám ezt ellensúlyozandó a szerepe nagyon is hálás: a kincseket felvásárló, mítikus Spartacót alakítja, aki a film nagy részében úgy van jelen, hogy nem látható. A helyi régiségpiac férfinek hitt fejedelmét és szimbólumát, a sárga ruhába öltözött, arany nyakláncos, törékeny, mégis dinamitként robbanó nőt alakítja a rendező testvére és karizmatikus állandó színésze.
A filmet három formátumban vették fel: a 35 mm hivatott felerősíteni a freskó- és ikonszerűségét, illetve felidézni a tündérmesék és a nagyszabású könyvillusztrációk vizualitását. A Super 16-t az akciókra használták, és egy kis amatőr kamerával 16 mm-re is forgott néhány rövid epizód. A különböző rétegek tehát képileg elkülönülnek, ugyanakkor össze is fonódnak, ahogyan az ábrándozás tárgyát képező Beniamina kötött ruhájának egy fonalszála is behálózza a filmet, mely végül leereszkedik a sír beomlása után betemetett Arthurhoz.
Rohrwacher filmje felidézi a „triptichon” többi darabját is, nem csak erőteljes, tűnődő és megfoghatatlan atmoszférájával, de konkrét motívumokkal is, például Lazarro csúzlijára emlékeztető három ágú bottal, amit Arthur detektornak használ. A kiméra lehetne persze a szabad rablás elvén alapuló műkincspiac, sőt, az elnyomó hatalmi rendszerek kritikája, de annál sokkal több: bolyongás egy sajátos, mesebeli birodalomban, mely érezhetően az ezt a világot megteremtő rendező természetes közege.
A történet konvencionálisan elmesélve kevésnek hatna, azonban Rohrwacher neroealista jegyeket és tüneményes fantáziát vegyítő, néha már szinte avantgárd stílusának köszönhetően lebilincselő. Ehhez persze szükség van a profi színészek és amatőr szereplők, de főként a főbb szerepeket alakító Josh O’Connor és az Italiát játszó Carol Duarte érzékeny jelenlétére, rajtuk keresztül valóban beszivárog a földöntúli a hétköznapi világba. Az idős Isabella Rossellini cinkos tekintetű felbukkanása is csak tovább erősíti azt az érzésünket, hogy Rohrwacher maga is egy titkos banda vezére, és szemmel láthatóan nagyszerűen megérteti magát cinkostársaival, akik az alkotói folyamatban teljesen átlényegülnek.
A kiméra 2024. április 4-től látható a mozikban a Cirko Film forgalmazásában.
