Hegek random módban

A hely
Barátságos. Nagy, három emelet erkéllyel, minden ülésben beépített hangszóró van az érzet alapján, de ha megnézzük, mégsem. Rejtély. A város szélére telepített Teatro Nuovo uszkve 1000 férőhelyes, az esti előadásokon teltház van, általában pedig háromnegyed. Az itt lebzselő közönség között szolídan elvegyülnek a különböző nációjú rendezők es kísérőik (főként a tolmácsok), s bár hiba lenne minden keleti karakterű arcban korszakos rendezőt sejteni, ötből kettő általában az.

Ishii Teruo

Ishii Teruo: The Man from Abashiri Jail

A “King of Cult” blokk hat filmje az övé. A 83 éves rendező több mint kilencven filmmel van jelen a filmtörténetben, így az összképhez viszonyítva ez a merítés elég szegényesnek tűnhet. Ha azonban teljes pályaképet nem is, kulcsműveket azért kaptunk tőle. A már említett Sexy Line-on kívül két filmje van itt a hatvanas évekből: a The Man from Abashiri Jail börtönmozi a havas Hokkaido-szigetről, minimalista környezet, nouvelle vague/B-filmes sztori és az ifjú Takakura Ken - aki ha a nagy japaán jakuza-filmboomból nem is, a Fekete eső című Ridley Scott-dolgozatból ismerős lehet nálunk is. Színészileg hibátlan a film, a sztori erős, bár Stanley Kramer hatása erősen érezhető.

Ishii Teruo: Attack from Space

Teruo The Horror of the Malformed Man című ‘69-es szürrealisztikus pszicho-horrorja egy tőle sok tekintetben elütő alkotó világával mutat rokonságot: Alexandro Jodorowskyval. A mexikói filmest hallucinogén univerzuma és perveltált vonzódása a különböző testi defektussal rendelkező színészek iránt akár Teruo 2-vé is tehetné, de direkt hatásról nem beszélnék, korhangulatról annál inkább. S bár Jodorowsky sem mondható konzervatív rendezőnek, a The Horror... mellett az ő trippes, nyomorékorgiás El Topója szünidei matinéelőadásnak tűnik. Asszociatíve talán elképzelhető, milyen tartományokban mozog tehát Teruo, részletekbe akkor mehetnénk, ha legalább annyian ismernék itthon, mint Kuroszavát vagy Ozut. Megérdemelné ő is, bár a fent említett két japán mesterrel szemben Teruóval az a probléma, hogy bár művei jórészt az art/B-film/trash kategóriákban mozognak, nem tudta időben abbahagyni. A 90-es években készített filmjei szétesnek, s bár vannak ugyan felvillanásai, összeségében a kifáradás jeleit mutatják.

Retró és up-to-date

Kim Ki Young: The Housemaid

A koreai aranykor filmjeit eddig a Titanicról ismert Kim Ki-duk Barefooted Youth (1967) című filmje és Kim Ki Young The Housemaidje (1960) reprezentálta. A Barefooted Youth-t (és hatását a korabeli koreai közegre) a szervezők a Nicholas Ray-féle Ok nélkül lázadóhoz hasonlították. Ez főképp a film alaphangulatában ragadható meg: szocio-érzékeny ifjúsági dráma az akkori “lost generation”-ről, arisztokrata leányzó és jakuza-tanonc Rómeó között szövődik a románc, a zárlat unhappy end, de szép.

Ma is élvezhető leleményesség látszik a korabeli koreai mozikon, a színészek különösen erősek (azért James Dean mértékű nincs köztük...), a technikai megvalósítás esetenként meglepően invenciózus. Ami viszont igazán bájossá teszi e filmeket, azok a különböző filmnyelvi, dramaturgiai bakik. Blikkzűrtől kezdve illesztési hibákig becsúszik minden, néha egy-egy cselekményszál eltűnik a süllyesztőben, s az összevagdalt főhős arcán is random módon változhat a hegek mennyisége, mérete és elrendezése. Ezek azonban csak a delikátumok, apró örömök az életben, a lényeg: a filmek nézhetőek, élvezhetőek, bar néha hosszúak.

Takashi Miike: The Graveyard of Honor

Az, hogy arrafelé hadilábon állnak néha a dramaturgiával (és ezért nyugati szemmel teljesen értelmezhetetlen pár dolog), nem meglepő – a helyzet máig változatlan. Takashi Miike, az egyik legeredetibb mai japán rendező, 2002-es The Graveyard of Honorja például igazán remek, csak a 134 percből kellene csinálni mondjuk 110-et, az sokkal nézőbáratabb lenne. Az ön- es közpusztító jakuzavezér történetére a rendező ráhúz egy heroinaddikciós, egy erkölcsi tanulságos és egy szerelmi szálat, (persze ezek csak a főbbek, mert mellékből van még négy) - ezek egymásraépülése adja a sztori gerincét, a többit pedig a kamera és a színészek. A szokásos brutalitás megvan benne, a fekete humorral együtt, csak az a sok leíró snitt nem kéne a tokiói házfalakról.

A friss filmek közül kiemelkedik még a hongkongi Infernal Affairs (r.: Andrew Land, Alan Mak), vérbeli thriller, ezredvégi moralitásjáték a Jó és a Rossz képlékenységéről és értelmezhetetlenségéről – filozófia akciófilm-köntösben. Különlegessége még a filmnek a mozaikos történetmesélési módszer és a filmnyelvi elegancia. Abszolút fogyasztható és abszolút elgondolkodtató. Ázsiai filmekben kezdőknek talán nem ajánlott, nekik inkább a New Blood című (szinten hongkongi) Soi Cheang-horrort javasolnánk jó szívvel, és némi szíverősítőt.