Hic sunt Leones - Velence

A hatvanadik Mostra alkalmából a szervezők igyekeztek a tradicióknak megfelelően egy minőségi, átfogó programot összeállítani. A vetítési listát böngészve arra a következtetésre juthatunk: sikerrel jártak. A versenyszekcióban az európai (olasz, francia, lengyel, stb.) filmek mellett helyet kaptak thaiföldi, japán és arab produkciók is. Egyre globálisabb a merítés, a minőség pedig szokás szerint hullámzó.

Az Upstream szekcióban jobbára azon rendezők kísérleteit láthatjuk, akiknek az életműve már kanonizált (Peter Greenaway, Lars von Trier), így azt csinálhatnak a médiummal, amit akarnak - a közönségnek és a kritikusoknak egyaránt bejön. Vannak persze ismeretlen(ebb) nevek is ütősnek tűnő filmekkel, de még bőven a jóízlésen belül. A legizgalmasabb blokk talán a New Territories. Ide deklaráltan az újító, radikálisabb  filmek kerültek. A nemzetiségi skála itt a legszélesebb, a műfaji és a tematikai gazdagság a hindi nyelvű, nőhiányban szenvedő indiai falu életét horrorisztikus burleszkként bemutató filmtől egészen az albán-olasz menekültproblémát boncolgató dokuig és a hatperces kísérleti videóversig terjed.

A kuriózumok és a világfilm valóban alapos bemutatása mellett természetesen itt van a Lidón a mozi történetének legmeghatározóbb jelensége, világszemlélete és uralkodó iránya is: Hollywood.

Az amerikai produkciók versenyen kívül futnak, természetesen hihetetlen közönség-érdeklődéstől kísérve. És ha már Halivud és a mozgó képek mágiája, akkor természetesen nem maradhatnak ki az evolúció sajátos bakugrásaként létrejött virtuális homo sapiensek sem, a sztárok. Vannak, jönnek - mennek, elalélő rajongók, vakuvillogás es idióta vigyorgás kíséri útjukat (Újabb eklatáns példa az emberi furcsaságokra: miert vigyorog mindenki üveges szemmel, ha elhalad mellette egy filmvászonról ismert félisten? A válasz kézenfekvő: miért ne. De akkor is.)

Volt egyszer egy Mexikó - Robert Rodriguez meséje

A filmhu kommandó első élménye a proppi strukturális mesefelfogást tankönyveszerűen illusztráló Rodriguez-trilógia harmadik része volt. A versenyen kívül bemutatott film, a Once Upon a Time in Mexico rögtön Vlagyimir Propp-ot juttatta eszünkbe, aki művében (A mese morfológiája) kimutatta: a mesék nem végtelenek. Máshogy fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy a mesék végtelennek tűnő gazdagsága egy jól körülhatárolható alapra vezethető vissza - minden mese elhangzott már, minden újabb mese ugyanazon, régebbi panelek variálása csupán. Vannak bizonyos elengedhetetlen motívumok (szerelem, halál), visszaterő szereplők (a hős, aki megment valakit; a hős, aki nem ment meg senkit, de meghal; a hős, aki ...) és bevált cselekményszerkezetek. Ami az újabb mesékben újat adhat, az az elbeszélés, az elmondás módja.

E kultúrtörténeti kitérő után, rátérve a filmre, elmondhatjuk: Mr. Rodriguez ugyanazt az sztorit építgeti, immár harmadszor. Volt az El Mariachi, amit a legendák szerint 10.000 dollárból és a rokonság aktív közreműködésével hozott össze (ti. a filmben szereplő színészek egytől-egyig a rendező haverjai-üzletfelei-nagybátyjai stb. voltak); aztán jött a Desperado, ami tarolt szerte a világon, kultfilm lett és hivatkozási alap. A film ügyesen lavírozott a mainstream panelek és a sztárok adottságainak (vö: Banderas a latin macho és Salma Hayek, mint a világ egyik legszebb nője) kifacsarásával.

A rendezőről illik még tudni, hogy a szerzőiség egy teljesen szokatlan vonalát képviseli: tényleg ő csinál a filmjeiben (majdnem) mindent. Rendez, fényképez, vág, a forgatókönyvet ő írja, a díszletet persze ki más csinálná, és néha még producerkedik is (pénzt hajt fel magának, aztán ellenőrzi, hogyan költi el). Az El Mariachi filmeket bevallottan Tarantino ihletésére bővítette trilógiává. "A Desperado-t forgattuk éppen, és Quentin azt mondta: figyelj, ha ezt befejezed meg kell csinálnod utána a harmadik részt is. Ez lesz a te No Man eposzod." ( - Magyarázat: ezt Rodriguez mondta, meg meg sok mást is, a részletekről később beszámolunk. Hogy bonyolultabb legyen a helyzet, e rövid idézetben ő is idéz, mégpedig Tarantinót. A "No Man" Sergio Leone Clint Eastwood főszereplésével készített dollár trilógiájára utal - Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf - , amiben a főhős névtelen és csak megy és borostás és lelő mindenkit. Ezek az amerikai függetlenek bolondulnak az olasz spagettiwesternekért (na persze ki nem), és hivatkozási alapnak használják, úgy, mint mi az új hullámot.)

A Once Upon a Time in Mexico egy hatalmas főhajtás Leone életműve előtt, és emellett remek film is. Pozitívumként megemlíteném a zenét, a vágást, a fényképezést no meg a dramaturgiát, ami annyira átlátszóan egyszerű és primitív volt, mint egy ütés az ólmosbottal.