Távol, Kelet - Velence

A Bu-San (Goodbye Dragon Inn, Ming Liang Tsai) című mandarin nyelvű filmnek két emlékezetes pillanata volt: az egyik, amikor először megszólaltak a szereplők. Ez uszkve fél-háromnegyed óra minimalista szöszmötölés, hangkollázs és kitartott esőzuhogás után következett be, így nem csoda, hogy az aktust a jórészt olaszokból álló közönség tapssal-füttyel-hörgéssel honorálta.

A másik emlékezetes pillanat az volt, amikor egy vágást követően hangzott fel az örömujjongás és ováció – a vágás előtt jó tíz percig egy üres mozibelsőt láttunk, szép kistotált az ülésekről. Se hang, se pissz, meditatív átjárás a két valóságsík között: a teli mozi bámulja az üres mozit, szinte performance. Aztán a vágás, és a dinamizmustól megrészegült közönség hálás moraja.

A Goodbye Dragon Inn egy elhagyatott, kísértetjárta moziban játszódik, esőcseppek, szellemként kóválygó szereplők és elfeledett wuxia-hősök között. Ilyen lenne a Cinema Paradiso, ha Tarr Béla csinálta volna, pár évtizednyi kínai-kardozósfilmes interkurzus után. A snittek szép hosszúak és nagy részükre a fent említett cselekményesség jellemző. Történet nincs, csak létállapot. A kamera az elhagyatott moziban bolyong, olykor beúszik a képbe egy sánta lány (talán a portás), aki a régi kalandfilmek varázsában él, időtlenül, örökké. Az épület teli van neszekkel, zajokkal, a filmbeli mozivásznon pedig wuxia klasszikusok peregnek. A nézőtér üres, csak átutazó szellemek lakják és egy öreg wuxia hős, aki korábbi filmjeit nézi – időutazás a halhatatlanság felé. Az elbeszélés egyhelyben forog, nincs kiindulás és cél, csak az örökös perpetuum mobile az egyre nyomasztóbb színtéren. A közönségtől idegen volt a minimalizmus, a szellemekről nem is beszélve. Túl okkult ez itt, a velencei napfényben.