Lee Miller (Kate Winslet) elsők között fotózott a felszabadított Dachauban, hogy onnan Münchenben a Führer már megszállt lakásában, és a meleg fürdővízben kössön ki. Miért is hagyta volna ki a szatirikus ziccert, hogy leghíresebb fotóját elkészítse? „I’d rather take a picture than be one” – ez Miller ars poeticája, és a film is ehhez tartja magát, ennek ellentmondásosságát és karrierjének mindkét fő részét sűríti magába ez a fotó. (Magyarul kb.: „Szívesebben készítek képet, mint válok egy képpé.”)
Látszólag klasszikus visszaemlékezős, Oscar-gyanús biopicként indul a film azzal, hogy a fiatal mitugrász riporter faggatja a karosszékéből visszaemlékező Lee-t a vidéki otthonában. Josh O’Connor A kiméra és a Korona után itt is árnyalt játékkal jelentkezik, és fokozatosan telik meg karaktere egyre több érzelemmel, motivációval.
Az amerikai Lee Miller korábban fotómodellként vált híressé, majd Man Ray szürrealista képzőművész mellett talált rá saját alkotói énjére. Kifejlesztett egy egyedi, szolarizált portrétechnikát, amellyel önálló útra lépett. A brit Vogue munkatársaként dolgozott a londoni Blitz idején, majd kérvényezte, hogy a frontra mehessen.
Rövid életrajzi videó Lee Millerről, Kate Winslet narrálásával
A film a címszereplő és Roland Penrose (Alexander Skarsgård) festő megismerkedésével indít, a francia barátok között ott látjuk Picassót, Paul Éluard költőt és a kedvesét, Nuscht (Noémi Merlant). Azonban Lee Miller nem akar férfiak csatolmánya maradni. A főszerepet játszó Kate Winslet és az egész estés filmrendezőként most debütáló Ellen Kuras nagy fába vágták fejszéjüket: a történelmi hitelesség, a hiteles karakterábrázolás és a finom árnyalatok megteremtése mellett többet kell mutatniuk a híres sajtófotók settingjének puszta rekonstrukciójánál.
Ez talán leginkább abban a jelentben megragadható, amikor Lee Miller a halott deportáltakkal teli vonatra ugrik fel, hogy elkészítsen egy anschnitt fotót a Vöröskereszt munkatársaival. Winslet játékának hála a vacillálás és az elszántság vibráló erővel van jelen. Mindeközben nem férfiellenes film ez, hiszen a segítő riportertárs végig jelen van a Life magazinnak tudósító David Scherman (Andy Samberg) révén is.
Az is különleges a deep fake-kor küszöbén, hogy mennyi ereje van egy hiteles képnek: a női repülőtiszt, akit Miller fotóz, elmondja, mennyi mindenről az ő képein keresztül szereznek tudomást, és hogy mennyire felnéznek újságírói munkájára.
Ugyanakkor ez nem egy propagandafilm, nem heroizál vég nélkül: Lee Miller hol gyógyszerrel, hol alkohollal tompítja a sokkot. Dühroham, verekedés, minden belefér, amit mondjuk eddig Hemingwayhez, azaz csakis egy férfihoz kötöttünk volna: íme egy majd’ kortárs nő, aki ugyanúgy szenved a háborús tudósítás megírása fölött, vagy íme egy nő, aki szintén a háborús adrenalin függője lesz, akár A bombák földjén főszereplője. Belefér a humor is: íme egy nő, akinek a fronton a legtöbbet a flaskája mellett egy új pakk fehérnemű jelenti.
A női sorsok egy másik oldalát, a háborús szenvedést Marion Cotillard zavart karaktere hozza, és egy hírhedt, hajlevágós fotó is megelevenedik, amikor egy francia városka főterén a német katonákkal viszonyt folytató nők haját lenyesik. Ebben a kontextusban azonban a nők nem gonosz, hanem kizsákmányolt szerepben jelennek meg, ami egy fontos árnyalása a háborús boszorkányüldözésnek és bűnbakteremtésnek.
Ha nézőként nem érezzük kellően pörgősnek a filmet, vagy épp hogy túlzsúfoltnak hat, akkor talán érdemes a téma súlyát is figyelembe vennünk. A kollektív öngyilkosságot elkövetett náci tisztek, a deportáltak, az éhező felszabadítottak, a megbüntetett kollaboráns nők képei mind-mind megelevenednek, és fontos is, hogy teret kapjanak. Abszurditásukban, sokkoló voltukban szerves részei a történelemnek, sajtófotókként pedig egy nő munkásságának. Éppen ezért a hősies, romantizált Robert Capa mellett egy olyan fotóriportert, mint Lee Miller, szintén érdemes emlékezetünkben tartanunk.
Kate Winslet, aki kifejezetten sok kitárulkozást, pőreséget vállal, ahogy legutóbbi nagyjátékfilmes főszerepében, a 2020-as Ammonitában, itt sem okoz csalódást. Drámai a kifakadása, amikor a felső vezetés túl sokkolónak tartja haláltáboros képeit, vagy amikor a táborbéli kislány félelméről saját gyerekkora jut eszébe. A film egyik állítása éppen az, hogy Lee Miller küldetése hírül adni: ez túl sok, a hihetetlen, az elképzelhetetlen, az abszurdan sötét mind megtörtént, ne térjünk fölötte napirendre.
Nyilván nem hibátlan, de emberileg mély alkotás a Lee, ami egészen közel áll egy dokumentarista játékfilmhez. Az a töredezettség, hallgatás, levegővétel, előremenés, a zaklatottság válhatna olyan erős formanyelvvé, mint amit a Saul fiában láthatunk, és épp ezeket a lehetőségeket maszkírozza Alexandre Desplat klasszik zenéje. Ám ez a film a fotóhagyaték, egy életmű tisztelete mellett tette le a voksát. Nagy eséllyel a PTSD és az élet folytatása okán, de Lee Miller bedobozolta a hagyatékát, fia, Anthony Penrose nem is tudott anyja múltjáról egészen halála utánig. A film a fia memoárján alapul, az alkotók lehetőséget kaptak minden levél, minden negatív tanulmányozására.
Winsleték 8 éven át készítették a filmet, ezalatt hol atyáskodó producerekkel, hol pénzhiánnyal néztek szembe. Minthogy Budapest számos Párizs-részletet játszott, a stábvetítések egyikére a Puskinban került sor, ezért szerepelt nemrégiben a hazai hírekben Winslet és Skarsgård is.
Érdemes követnünk őket, és beülni erre a mozira: egy igazságkereső, kockázatvállaló nő történeteként és a háborús élmények eleven színreviteleként egyformán fontos film a Lee.
A Lee már látható a mozikban, forgalmazója a Vertigo Média.
