Filmhu: A Templom a dombon csak első ránézésre háborús film. Valójában a múlt feldolgozása játszik központi szerepet benne. Ez bizonyára egy kényes kérdés Szerbiában. Milyen fogadtatásban volt része odahaza a filmnek?
Srdan Golubović: A film nagy népszerűségnek örvend Szerbiában és kifejezetten jó kritikát is kapott. A legtöbben megértették, hogy a Templom a dombon nem szerbpárti vagy szerbellenes vagy bosnyákpárti vagy bosnyák ellenes, hanem az emberiességért harcoló film. Persze, voltak, akik kezdetben rossz szemmel nézték, például a szélsőjobb, illetve a Háborús Veteránok Egyesülete, de mikor látták a népszerűségét, belátták, hogy ostobaság lenne tovább támadni a filmet. Meg vagyok győződve afelől, hogy 18 évvel a háború után eljött az idő hogy film készüljön a megbocsátásról.
Filmhu: Igaz történet alapján: ez áll a film végén. Elsősorban egy konkrét, személyes történetet, vagy a térségre jellemző általános érvényű történetet akart elmondani?
S.G.: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Én abban hiszek, hogy a művészet – egy nagy regény vagy egy nagy film - mindig személyes anyagból dolgozik, de épp a személyesen keresztül nagyon is általános történeteket mesélünk el. Én is erre törekedtem. Olyan személyes történetet választottam, mely szerintem az egész társadalom számára fontos. A Templom a dombon szándékom szerint az utolsó csata, melyet a 90-es évekkel vívok, és remélem, képes vagyok megnyerni. Jó lenne végre kilépni azoknak az időknek az árnyékából.
Filmhu: A filmben több párhuzamos cselekményszál fut, melyeknek az origója egy tragikus haláleset a délszláv háború közepén. A háború nem csak a filmbeliek, hanem a térség minden lakója számára egyfajta nulla pont. Létezhet valamiféle közös álláspont a többféle igazságban?
S.G.: A volt Jugoszláviával az a fő probléma, hogy ugyanazt a dolgot nagyon más szemmel látjuk. Nem mi, az átlagemberek, hanem a politikusok, akik manipulálják az embereket. Még akkor is, amikor bizonyos dolgok nagyon világosak és egyértelmű, hogy valami fehér, a politikusok képesek azt állítani, hogy az fekete. Bizonyos szempontból a háború is így kezdődött. Az az igazság, hogy a szerb társadalom még mindig nem tisztázta magában, hogy valójában mi is történt és miért történt. Ennek a filmnek az elkészítésével szerettem volna egy lépést tenni afelé, hogy végre nézzünk szembe a múlttal és nézzünk tükörbe! Azt remélem, hogy a Templom a dombon katarzis-élményt tud adni, de fontos tudnunk, hogy katarzis nem létezik megváltás nélkül! Tartok tőle, hogy sem a szerb, sem a bosnyák, sem a horvát társadalom nem érett még erre a katarzisra.
Filmhu: A filmben azt látjuk, hogy a szereplők különböző stratégiákat választanak, hogy túltegyék magukat a múlt eseményein. De mintha egyiküknek sem sikerülne igazán... Mit gondol erről? Túl lehet jutni a háború okozta traumán?
S.G.: Igen, mindannyian vesztesek. Mindannyian megpróbálnak kilépni a háború árnyékából, de mégsem tudnak. Én azt vallom, hogy lehetséges új életet kezdeni. A film forgatása alatt sokat gondolkodtam azon, hogy van-e értelme kilépni a traumáink árnyékából. Azt hiszem egy ponton túl értelmetlen ezen rágódni: folytatni kell az életet, és menni előre! A filmben a kamera gyakran mutatja hátulról a szereplőket, mintha mindegyik egy nagy követ cipelne a hátán. Ezzel azt akartam érzékeltetni, hogy ki akarnak lépni az árnyékból, de ez sziszifuszi próbálkozás. Viszont van egy jelenet a filmben – spoiler okokból nem árulom el, melyik az, de a néző rá fog jönni -, amelyikkel azt akarom kifejezni, hogy szerintem igen is le lehet győzni a múltat!
Filmhu: A legmegrázóbb, mikor a tragikus összetűzés áldozatának apja együtt látogat ki a temetőbe az egyik elkövető fiával, akinek apja ugyancsak életét vesztette a háborúban. Azt, hogy a két család sora örökre összefonódott, a közösen épített templom szimbolizálja?
S.G.: A templom építése számomra nem vallási cselekedet, hanem egy idős ember erőfeszítése, hogy emlékművet állítson halott fiának és ezáltal értelmet találjon saját életének.
Filmhu: A templom építésekor a nagyapakorú és az unokakorú generáció találkozik, hiszen mindkét családból elvitte a háború a középső generációt. A háború értelmetlen pusztítását követheti megbocsátás, ahogyan a film végén az ő esetükben?
S.G.: Igen, a megbocsátás az egyetlen módja annak, hogy legyőzzük a gyűlöletet. Az egyetlen út, hogy folytathassuk az életet.
Filmhu: Mit mond ez a történet Európa azon szerencsés felének, akik nem kényszerültek átélni hasonló traumát az elmúlt évtizedekben? Ön szerint általában a háborúra általánosítható a mondanivaló vagy csak a soknemzetiségű Balkán háborús kontextusában érvényes?
S.G.: Szerintem mi a Balkánon túlreagáljuk az érzéseinket. Természetesen borzasztó, hogy a mi háborúnk megtörtént, de minden társadalomnak megvan a maga traumája.
Filmhu: A film során a legtöbb szereplő morális döntésre kényszerül. Az orvos, hogy megműtse-e barátja gyilkosát; az egykori megmentett, hogy újra kockára tegye-e életét; az apa, hogy elfogadja-e fia gyilkosának fiától a segítséget. Ön szerint ezekben a helyzetekben csak egyetlen helyes döntés létezik?
S.G.: A filmbéli szereplők valóban drámai helyzetben vannak, s ennek megfelelően a morális döntéseik is nagy horderejűek. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy minden ember nap mint nap kénytelen morális döntéseket hozni. Nem „vásárolhatjuk meg” a jóságunkat, hanem éppen morális döntések mentén, nap mint nap kell tennünk azt!
