A Magyarázat mindenre főszereplője, Ábel nem szólal meg a történelem érettségi szóbelijén. Vizsgákról, felelésekről, érettségiről, államvizsgáról szinte mindenkinek van egy személyes története, ami most a film kapcsán az eszünkbe jutott, ahogyan a filmben elhangzó kérdésről, – „Mi a legnagyobb hülyeség, amit valaha csináltál?” – szintén. Körkérdésünkre ifjúkori botlásokról, impulzív cselekedetekről, katasztrofális bridzsbalesetről, sok napig tartó bulizásról és a Moszkva tér elúszott gázsijáról is volt egy-egy története a magyar filmeseknek.
Balla Eszter
színész
Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház Facebook
HÜLYESÉG
Húsz évesen friss jogsival autóúton 110 km/h sebességgel kazettát cseréltem. A Moszkva tér gázsimból vett autóm élete röviden.
FELELÉS
Korkedvezménnyel, épp csak 17 évesen vettek fel a Színművészeti (akkor még) Főiskolára. A gimiben a harmadik és negyedik osztályt összevonva magántanulóként végeztem. Közben rengeteget készültem a felvételire. Elég sűrű időszak volt, így a tananyag elsajátítására nem nagyon maradt idő… Az érettségin még a kérdéseket sem nagyon ismertem fel. Egy kisebb csoda és a tanáraim jóindulata kellett ahhoz, hogy átmenjek.
Gárdos Péter
filmrendező, író
Fotó: Gárdos Péter könyvei (Facebook)
HÜLYESÉG
Hülyeség? Bőséges listával rendelkezem. Van olyan, amelyet ostobaságból követtem el, van, amit dühből, tapasztalatlanságból, naivitásból, sőt olyan esetem is akad, amelynél hosszan készültem, töprengtem, mérlegeltem, majd a végén menthetetlenül nevetségessé tettem magam.
De ide, erre a mókás-provokatív felkérésre olyan hülyeség-sorozatot választottam, amelybe ma is éppen úgy belegyalogolnék. Ez a – minek is nevezzem? – ökörség-cunami a személyiségből fakad, a habitusomból, a csököttségeimből, a hiúságomból, szóval elkerülhetetlen.
Gyanútlan voltam. Akkor már több éve együtt éltünk, vak gőgömben el sem tudtam képzelni, hogy jól működő kapcsolatunkba beletrappolhat egy harmadik. K. – nevezzük így, valódi nevét nem szeretném elárulni – néhány napra elutazott egy észak-afrikai országba. Szerdára vártam vissza, üzent, hogy egy nappal később érkezik, nem tudja még melyik géppel, felesleges kimennem elé a repülőtérre, majd taxival haza gurul. Csütörtök este kanyarodott az autó a ház elé, K. csókkal,lelkesen, ajándékokkal megpakolva, tele élményekkel toppant a lakásba. Másnap reggel korán indult a munkahelyére, az én dolgom maradt, hogy az üres bőröndöt felhajítsam a szekrény tetejére. Csakhogy a koffer fülén még ott volt a tikett. K. ugyanis elfelejtette letépni az azonosító cédulácskát, amelyet a világ összes repterén a bőröndökhöz illesztenek. Ennyi volt csupán az ő hülyesége. Azenyém pedig, az, hogy valamiféle hetedik érzéknek engedve szélsebesen előkerestem a lupát. Akkurátusan elkezdtem vizsgálgatni azt a picinyke fecnit, hogy az elmosódott számokat kivehessem. Meglepve konstatáltam, hogy a repülőre a poggyászt már szerda reggel feladták. Vagyis K. nem csütörtök este, hanem már szerdán, dél körül megérkezhetett Budapestre.
Feltámadott bennem Sherlock Holmes. Feltárcsáztam a reptéri információt, ahol természetesen nem kötötték az orromra a két nappal korábbi utaslistát. Dolgozott viszont egy barátom a MALÉV-nél. Kocsiba vágtam magam, rohantam hozzá. (hülyeség, hülyeség) E beszámoló kereteit szétfeszítené, ha részletesen beavatnám az olvasót miképpen sikerült mégiscsak ahhoz a listához hozzájutnom, amely a szerdai járat utasainak nevét tartalmazta. Elég legyen csak annyi: nem volt olcsó. Bizony, bizony, K. már szerdán Pesten volt.
Délután K.-t a munkahelye előtt vártam. Örült nekem, belém karolt, beültünk egy közeli presszóba. Rendeltünk két duplát, felemeltem a mutatóujjam, és megkérdeztem: – Nem akarsz nekem elmondani valamit? Ezt az „Öntsünk tiszta vizet a pohárba” című darabot hosszan játszottuk. Legalább félórát. Elkerekedett szemmel nézett rám. Még könnycsepp is volt. Aztán kirántottam a zsebemből a tikettet. Ott feküdt a kávéscsészék mellett a bizonyíték, feketén-fehéren. K. másfélnapot töltött valahol, amíg haza nem érkezett. Hosszú csönd szállt le ránk. Nem volt mit tagadni, K. motyogott valamit egy férfiről, aki véletlenül az életébe keveredett. Ó nem, ennyivel én nem értem be! A részletek, azok izgattak! (hülyeség, hülyeség) Hányszor, hogyan, hol! A lakás alaprajza is érdekelt, ahol a pasassal eltöltött másfél napot, a szobák száma, a fal színe, de főleg az ágyneműé, minden szó, és minden mondat, ami elhangozhatott, de főként a sóhajok, a nyögések, a sikolyok, az összes, másodpercről másodpercre, centiről centire. (hülyeség, hülyeség, hülyeség) Ki akartam inni a méregpoharat, fenékig!
Jött a következő felvonás: zokogás, esküdözés, nagyharang. Megbocsátás. (ez volt a hülyeség netovábbja) Fejünket gyorsan a homokba dugtuk. Hazamentünk.
Három hónap múlva szakítottunk.
Megspórolhattam volna azt a szörnyű három hónapot. A lassú tűzön pirulásomat. Ha nem lettem volna ennyire ökör. De van, amit nem lehet megúszni. Mert ilyen (olyan) az élet. Mert az ember hülye. És kész.
FELELÉS
Borostás, ijesztő ádámcsutkával bíró férfiú volt, a hetedikeseknek, nyolcadikosoknak oktatta a földrajzot. T. nagyjából félévenként pécézett ki magának egy-egy delikvenst, nem unt rá, kíméletlenül, élvezettel gyötörte. Az általános iskola utolsó évében szállt rám. Óráról-órára kiszólított a táblához, és felrajzoltatta velem Magyarország térképét.
Lassacskán belejöttem. A második hónap végére már egészen csinos országsémát kanyarítottam krétával a kopott, szürkésfekete táblára, és ez komoly fejlődés volt azokhoz az amorf, inkább tömzsi varacskos disznóra hajazó ábrákhoz képest, amelyekkel eleinte próbálkoztam. T. egyre egykedvűbben figyelte igyekvésemet, már nem minden óra kezdődött azzal a paranccsal, hogy „Gárdos, táblához!”, és jómagam is sokkal fürgébben szaladtam ki alkalmanként, hiszen lassacskán behunyt szemmel is meghúztam az országhatárt. Ahogy teltek a hetek, elbizakodottan, kérkedésből még a Balatont is berajzoltam a séma bal oldalára.
T. váratlanul nehezítette a feladatot. Egyik nap, miután felvéstem hazámat a táblára, és buzgón csaptam össze a tenyeremet, hogy megszabaduljak a krétaportól, T. megállt velem szemben és rám ripakodott. – Na – harsogta – akkor most jelöld be, hol található az országban feketeszén! Fogalmam nem volt. Minden esetre határozottan karcoltam egy X-t, valahova északra. T. felhúzta aszemöldökét. És barnaszén? – süvöltött. Egy újabb X-t is húztam, most országunk déli határához. – Ügyes, – ráncolta T. a homlokát – és mi van a kőolajjal? Nem mutathattam bizonytalanságot. A harmadik X is a táblára került. – Akkor már csak vasérc marad – tette hozzá T., de ezt már igen fenyegetően.
Kissé megremegett kezemben a kréta. Felpingáltam a negyedik X-t is.
T. odalépett a táblához. Egészen közel hajolt a legutolsó X-hez, amelyet – ki tudja miféle megérzésből – a Balaton déli partjára húztam be. – Ez itten Balatonboglár! – suttogta – Tehát te azt állítod, hogy a híres boglári vasércmezőkön folyik a kitermelés.
Ezután kezdett el T. röhögni. Ez nem szívből jövő, természetes kacaj volt, hanem a másik, amelyet a földrajztanár kifejezetten ilyen alkalmakra tartogatott. Ez súlyos, öblös, erőltetett hahota volt, csupa-csupa gúny és megvetés. Boglári vasérc, ismételgette gurgulázva, és az osztály felhőtlen, opportunista lelkesedéssel vele együtt nevetett.
Sokféle gúnynevet ragasztottak rám felsőtagozatos éveimben. Voltam Gárdi, voltam Pápaszem, rövid ideig Gárdelli, de a legfájóbb csúfnév, amely egészen iskolaváltásig elkisért, az a boglárivasérc volt. Így, egyben, elhadarva. Mai napig nem szeretek megállni Balatonbogláron.
Kárpáti György Mór
filmrendező
Fotó: Skublics Gergely
HÜLYESÉG
2000-ben néhány barátommal elhúztunk Budapestről néhány napra. A folyóba ugráltunk, éjszaka járkáltunk a kisvárosban. Y2K utáni napsütés, THC, csillagok. Aztán ültünk egy kávézóban, nehezen csúszó, délelőtti sörökkel. Akkor, három-négy nap után jutott először eszembe kölcsönkérni egy mobiltelefont – és hazatelefonáltam.
FELELÉS
1996-ban, ötödikben vagy hatodikban Pilinszky KZ-oratóriumából a Fabula volt a memoriter. A vers a farkasról („Nyitott szemmel állt egész éjszaka / s reggel is, mikor agyonverték.”). Elég fura ezt általános iskolai anyagnak feladni, mindegy, benne volt a félfamentes szöveggyűjteményben. Apám azt mondta, hogy szerinte ezt a verset mondjam egyszerűen, szárazon, ne szavaljam. Másnap a tanár leszidott: magyar verset nem így kell mondani, hanem szépen.
Jakab Juli
forgatókönyvíró, színész
Fotó: Reisz Gábor
HÜLYESÉG
Egyszer randiztam valakivel és egy koncert után beszöktünk egy felújítás alatt álló, teljesen üres házba a belvárosban, az egyik nyitott lakásban maradtunk hajnalig. Ez másnap viszonylag nagy hülyeségnek tűnt, de aztán pár héttel később kiderült, hogy az illető lesz a gyerekeim apja, úgyhogy ha hülyeség volt is, csodálatos hülyeség.
FELELÉS
Ebből másfél jut eszembe. Az első maga a magyar érettségi, aminek emelt szinten futottam neki. Akkoriban nagyon boldogan éltük a majdnem felnőttek gondtalan világát a barátommal szex-fagyi-rock'n'roll tengelyen, csak az volt a baj, hogy ennek a szabadságnak a neve valójában "érettségi szünet" volt. A magyar szóbeli előtti éjszakán végül felismertem, hogy egyetlen esélyem maradt: Szerb Antal Irodalomtörténete. Úgyhogy tételek helyett azt olvasgattam, másnap pedig ötösre feleltem a Bánk bán keletkezésének körülményeiből. A fél pedig, bár ez a felelésnek egy speciális módja, a forgalmi vizsgám, ahol eltökélten beleálltam, hogy nem fogok fizetni, amiből az oktatóm azt a következtetést vonta le, hogy nincs nálam pénz, ezért felajánlotta, hogy kölcsön ad lefizetni a biztost. Nem kértem, megbuktam.
Pálos György
filmrendező
HÜLYESÉG
A gimnázium idején sokat bridzseltünk.
Volt egy idegesítő barátunk, aki elég nagyképű volt, sikeres persze, általában neki minden sikerült.
Ő tűnt a legokosabbnak, neki voltak a legjobb csajai, egyszóval nem lehetett elviselni.
És a kártyában is szerencsés volt, bár ez nem igazán érdekelte. Nem úgy minket. Mi tényleg szenvedélyes játékosok voltunk.
Bridzs partneremmel elhatároztuk, hogy bosszút állunk.
Kipreparáltuk osztás előtt a lapokat, minden ütőlap hozzánk került, s abban is megegyeztünk, hogy óvatosan licitáljuk majd ki a hét szanzadút (ez a legnagyobb lehetséges licit), hogy ne tűnjön fel senkinek a csalás.
Neki és partnerének direkt olyan lapokat adtunk, hogy reménye sem lehetett megbuktatni a játékunkat.
Megtörtént a leosztás, nem mertünk senkire felnézni, nehogy elrontsuk a licitet, s már éppen bemondani készültünk a nagy mondást, amikor barátunk közölte, valaki csalni akart, így nem játszik tovább.
Mindenre figyeltünk, csak egy valamire nem: amikor felvette a lapjait, sorba voltak rendezve, színek és számozás szerint.
Így nem játszottuk le, s nem nyertük meg a partit.
FELELÉS
Egyetemi szóbeli vizsgán ülök. Az 1980-as évek közepén.
A reformkorról van szó, no meg az 1848-as forradalomról.
Kihúzom a tételt, a pozsonyi országgyűlés és a 48-as forradalmi események kapcsolatáról.
Ekkor ébredek rá, hogy itt valami nem stimmel.
Mivel töltöttem az elmúlt heteket, hónapokat?
Pedig megvettem az antikváriumban a sok kötetes magyar történelem sorozatot, alig fért fel a könyvespolcra. Tök jól néz ki amúgy. És a Révai nagylexikonnal együtt tényleg jól mutatnak.
Iskolai emlékek jutnak eszembe, általános és gimnáziumi ünnepségek. Petőfi és a Pilvax kávéház, ünneplőben kellett menni, és a lányok fehér blúzt hordtak. A kék köpenyt levehettük.
A tanár látszólag segíteni próbál, előrángatja azokat a közhelyeket, amelyek az ünnepségeken is elhangzottak, a Talpra magyar, meg a Landerer nyomda.
Kezdek megnyugodni, s megjön a hangom.
Összekötöm, szinkronba rakom a 48-as pesti forradalmat és az országgyűlés munkáját.
A tanár bátorítólag bólogat, s egyre lejjebb süllyedek a posványba.
Eszembe jut egy alkalom, amikor a színházteremben Petőfiék esernyővel mászkáltak a Talpra magyar alatt.
S esett az nap az eső? hangzik a kérdés.
Persze, felelem, mindenki bőrig ázott. S ott olvassa fel a verset, a Petőfi, ami után elszabadul a forradalom.
És Landerer kiszabadításánál is esett? A tanár tekintete gyanút kelt bennem.
Igen, országos eső lehetett, felelem. Azt hiszem.
És Pozsonyban is esett? – kérdezi, a szeme csillog.
Ott is esett, három héttel később?
Megadom magam, kimegyek, s jelentkezem a pótvizsgára.
Becsey Kristóf
operatőr, rendező
FELELÉS
Ez nekem is az érettségimen történt, mint a filmben Ábelnek. Sajnos akkoriban nem tanultam túl jól, ami Ábelnek a történelem, az nekem az irodalom volt. A húzással nekem se volt szerencsém, Kosztolányi Édes Annája volt a tétel, és most már bevallhatom, hogy nem olvastam a regényt. Belenyugodtam, hogy ez nem lesz olyan jó, de volt egy kis alapom ami elég volt ahhoz, hogy ne bőgjek le teljesen. Időm viszont még maradt a felkészülésben, így felütöttem a kikészített könyvet ott, ahol kinyílt, és elolvastam négy oldalt. Kiderült, hogy nem véletlenül ott nyílt a könyv, a regény egyik legfontosabb jelenete volt ott, amiről így részletesen tudtam beszélni. A felelet végül inkább javította az írásbeli részt, mintsem rontotta.
HÜLYESÉG
Erre nincs jó válaszom, ami valamikor hülyeségnek tűnt, ma már egy teljesen átlagos emlék csupán. Sőt, akár meg is szépül. A hülyeség inkább egy pillanatnyi állapotban létezik csak. Sok hülyeséget csinálunk fiatal korunkban, de ez teljesen normális.
Kis Hajni
filmrendező
Fotó: Baski Sándor
FELELÉS
Egy több órás írásbeli felvételin ültem, ahol eszeveszetten írtam, hogy valahogy a végére érjek a végeláthatatlan kérdéseknek. Egyszer csak szembe jött velem egy ismert név a kérdések között, akiről illett volna tudnom. Fogalmam sem volt, ki az, akiről kérdeznek, de mivel benne voltam a "flow"-ban, gondoltam kitalálok róla valamit. Nincs mit veszíteni alapon elkezdtem blöffölni a munkásságáról, életéről. Végül megjött a hír; továbbjutottam. Egyáltalán nem számítottam rá, mert meg voltam győződve, hogy csupa baromságot írtam. Mikor behívtak a szóbeli vizsgára, hosszan hallgattam, nem mertem megszólalni. Majd egyszer csak mellém ült az egyik felvételiztető tanár és azt mondta: “Hajni, könyörgöm szólaljon már meg, ön írta a legmagasabb pontszámú írásbelit, ne csinálja, hogy nem fog beszélni hozzánk.” Eközben halkan imádkoztam magamban, hogy csak arra a sok sületlenségre ne kérdezzenek rá. Erre a tanár folytatta, hangosan dicsérve és kiemelve, hogy többek között milyen mély és értő meglátásokkal fogalmaztam arról a filmrendezőről (akiről ugye a fiktív anekdotákat írtam). Na itt konkrétan azt éreztem, hogy elsüllyedek a szék alá, de legalább az kiderült, hogy nem jártam messze az igazságtól a mesebeszédemben… Hála az égnek ezután egyéb részekből kezdtek el idézni az írásbelimből, pedig akkor már visszaszámoltam magamban, hogy nincs mese, színt kell vallanom. Évekkel később már nevetve tudtam mesélni az egészről.
HÜLYESÉG
Azt bizony soha nem kötném mások orrára.:)
