Mike Leigh 82 évesen is ugyanolyan kíváncsian fordul embertársai felé, mint fél évszázaddal ezelőtt. Pár történelmi és életrajzi filmes kitérő (mint a Tingli-tangli, a Vera Drake, a Mr. Turner és 2018-as Peterloo) után a világ most újra rácsodálkozhat, milyen különleges érzékkel mesél el egészen apró, mégis húsbavágó, hétköznapi történeteket. A Keserű igazságok könnyen sorolható a legjobb „háztartási” filmjei sorába – az Időközben, a Titkok és hazugságok, a Minden vagy semmi, vagy az eggyel líraibb és sötétebb hangvételű Mezítelenül mellé – amikben munkásosztálybeli angol családok sorsait követi a legkülönbözőbb szociális, pénzügyi, párkapcsolati vagy az elviselhetetlenné váló érzelmi teher alatt.
A Keserű igazságok Pansyje (a Titkok és hazugságok után 30 évvel visszatérő Marianne Jean-Baptiste) is súlyos mentális állapotban van. Minden ébredése egy szívrohammal ér fel, mérhetetlen kiábrándultsága, szomorúsága lassan a testét is felemészti. Alig hagyja el az abnormálisan steril házát, ha pedig mégis muszáj valamiért kimozdulnia, minden és mindenki felé dühvel fordul. Egy-egy heves szónoklata a Mezítelenül főhősét idézi, ahogy a sötét londoni éjszakában az összes szembejövőre rázúdítja az apokaliptikus haragját. Férje (David Webber) és fia (Tuwaine Barrett) rezignált csöndben viselik az asszony végtelen panaszait, nem képesek, nem is akarnak igazán a keserűsége mögé látni. Ahogy Pansy kisbabák meg kutyák öltözékét, vagy az ártatlan tekintetű pénztárost szidja, folyton ott kering körülötte a kérdés: hogyan jutott idáig? Mi szítja ezeket az indulatokat? Hová tűnt az öröm az életéből?
A depresszió alattomosan settenkedő szörnyeteg, az elme mellett a testet is képes megbénítani, fizikai fájdalmat okozni. Marianne Jean-Baptiste szemében igazi szenvedés van, vonásai, a tartása, egész lénye alárendelődik ennek a kegyetlen betegségnek. Háborgása egyetlen pillanatra sem válik paródiává, de Leigh így is képes finom humort csempészni a történetébe, tragédia és komédia nála mindig kéz a kézben jár. Pansy nővére, Chantelle (Michele Austin, szintén a rendező visszatérő színésze) a szöges ellentéte. Fodrászként állandó lelki támaszt nyújt a klienseinek, két felnőtt lányát szeretetben és harmóniában neveli, nincs helye az életében gyűlölködésnek. Chantelle a jamaikai gyökerű család egyedüli tagjaként próbálja megérteni Pansy fájdalmát, vele együtt felfejteni a keserűsége okát, hátha ezzel képes őt a gyógyulás útjára terelni.
Leigh hősei érzékenyek, sebezhetőek, és az utolsó rezdülésig emberiek. Tizenötödik nagyjátékfilmjét ugyanazzal a sajátos technikával készítette, mint az összes többit: hagyományos forgatókönyv nála sosem készül, helyette a színészekkel külön-külön valódi személyekből gyúrják össze a karaktereket, hosszú improvizációkon keresztül építik fel a történetet és a szereplők életének legapróbb részleteit. Pansynek és Chantelle-nek is gyerekkorukig visszamenőleg megrajzolták a személyiségét, a házat, ahol laktak, a barátságokat, amiket kötöttek, és a halott anya alakját is, aki a síron túl is meghatározó alakja az életüknek.
Keserű igazságok, amikkel nehéz szembenézni - mindenki életében jelen vannak. Egy régóta halogatott telefon, egy orvosi vizsgálat, egy kidobásra váró ruhadarab, egy temetői látogatás. Szembenézni azzal, hogy segítségre van szükségünk, és hogy vannak olyan problémák, amikre talán nincsen megoldás. Pansy a depressziónak olyan mélységeibe zuhant, ahonnan egyedül már nem lehet kitalálni. Kapcsolatát a külvilággal szinte teljesen elvesztette, napjait a félelem és düh keresztmetszetében tölti. Leigh egy pillanatra sem kezd el tapicskolni a nő nyomorában, őt a betegsége természete, elnyomott traumája és a gyógyulásának lehetősége foglalkoztatja. Egy olyan torzult lelkiállapotban lévő embert követ, aki időről időre velünk is szembejön az utcán, egy magában morgó öregember, vagy egy szüntelenül káromkodó, sziszegő nő képében, aki felett rögtön villámítéletet mondunk, aztán megyünk tovább a dolgunkra.
Miközben a depresszióról, és a beteg ember környezetéről mesél, a rendező most először fordítja a figyelmét egy fekete család, és kitágítva a kört, különböző fekete női sorsok felé, amiből vagy hiányoznak a férfiak, vagy szellemként élnek az asszonyaik mellett (egy humoros, filozofáló epizódot leszámítva két vízvezetékszerelő között). Chantelle kuncsaftjai a fodrászszékbe ülve abszurd udvarlókról és csalfa férjekről mesélnek, két lánya pedig a karrierjét igyekszik építeni, ami egyikőjüknek sem megy zökkenőmentesen, egymás előtt mégis letagadják a kisebb munkahelyi kudarcokat. Az ő testvéri kapcsolatuk sokkal melegebb és felszabadultabb, mint Pansy és Chantellé, de ők sem tudnak se magukkal, se a másikkal teljesen őszinték lenni.
A sajátos karakterépítési technikának köszönhetően nem csak a személyiségjegyek, de a konyhapulton álló hófehér vízforraló, virágcsokor, hajfonat és kiskosztüm is olyan aprólékosan megtervezett részlet, ami tovább építi a valósághűséget. Leigh állandó operatőre, a film bemutatója előtt nem sokkal elhunyt Dick Pope kamerája Pansyt egy fojtogatóan steril, légüres üvegkalickába zárja, ahol a férje és a fia is mintha nem szívesen látott vendégként volnának jelen, Chantelle és lányai otthona ezzel szemben növényekkel, melegséggel, színekkel teli. Leigh egyszerű, könnyen befogadható szimbólumokkal operál, amik mégis működnek, főleg ha a két nő mentális állapotának kivetüléseiként gondolunk rájuk.
Chantelle és rajta keresztül Leigh valójában semmi mást nem csinál, minthogy minden rigolyájával, haragjával és traumájával együtt elfogadja Pansyt olyannak, amilyen. Ha valaki felé empátiával fordulunk, már a rá irányuló figyelem is képes falakat ledönteni. Hogy ez
Pansy esetében is működik-e, arra nem ad választ a rendező, a nézőre bízza a zárókép utáni folytatást, hiszen a való életben sincsenek mindig boldog befejezések és szépen elvarrt szálak. Márpedig Leigh-t semmi sem érdekli jobban a valóságnál.
A Keserű igazságok a magyarhangya forgalmazásában még egy alkalommal, április 13-án látható az Urániában.
