Szerves kémiától az avantgárdig
David Cronenberg 1943. március 15-én született Torontóban, értelmiségi, középosztálybeli családba. Édesapja újságíró, anyja pedig zongoraművész és zenetanár volt, akik már gyerekkorától törekedtek arra, hogy elmélyítsék fiuk művészetek iránti fogékonyságát. Édesapja olyan filmeket nézetett vele, mint a Hetedik pecsét, őt azonban érthető módon inkább a Burt Lancaster-féle western filmek és a Superman-képregények hozták lázba ebben az időszakban. Később a science fiction magazinokat bújva ismerkedett meg William S. Borroughs és Isaac Asimov írásaival, amelyek alapjaiban határozták meg érdeklődésének további irányát.
Fiatalkorában – egyik példaképéhez, Asimovhoz hasonlóan– szépíró és tudós szeretett volna lenni egy személyben, így először szerves kémiát, majd irodalmat tanult a Torontói Egyetemen. Főiskolai évei alatt néhány osztálytársán keresztül megismerkedett a helyi és az amerikai kísérleti filmes szubkultúrával (különösen Jonas Mekas avantgárd filmjei voltak rájuk nagy hatással), egyik volt iskolai osztálytársa, David Secter pedig ekkortájt mutatta be első filmjét, amely a cannes-i filmfesztiválra is meghívást kapott. Cronenberget lenyűgözték ezek a filmek, ő maga is egyre élénkebb lelkesedést mutatott a kísérletezés iránt és két rövidfilmet is készített ebben az időszakban. Ezek az élmények végleg ráébresztették arra, hogy érdeklődésének kifejezésére a mozgókép a legmegfelelőbb médium. Társaival együtt létrehozták a Toronto Film Co-op. nevű alkotói kollektívát, hogy egymást segítve hozzanak létre minél szabadabb és formabontó alkotásokat.
Cronenberg a Paraziták forgatásán / Forrás: The Film Stage
A test minden
Első nagyjátékfilmjeiben már könnyen tetten érhető minden fontosabb téma, amit a későbbiekben is boncolgatott. Az 1975-ben bemutatott Parazitákban egy torontói lakóházban kegyetlen vírus szabadul el, amely a fertőzötteket nimfomániás, démonszerű lényekké torzítja. A komikus és trash elemekkel tarkított horrorban azonban már a test metamorfózisa, annak fizikai torzulása áll a középpontban, illetve ennek elmére gyakorolt hatása, akárcsak második filmjében a Veszettben, amelyben egy motorbalesetet elszenvedő nő kísérleti műtéten esik át, amelyet követően leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy emberi vért igyon.
Az erőszak, a test roncsolódása, a tudomány és a psziché kapcsolata, valamint a szexualitás már itt erőteljesen összefonódik. Cronenberg számára a test az emberi létnek nem csupán anyagi tere, minden más regisztert is a test működéséből vezet le.
Paraziták / Forrás: Tribeca Film Festival
„Az emberek azt kérdezik: „Miért vagy a testek megszállottja?” De filmesként azt hiszem, minden filmes a test megszállottja, és a legtöbb szobrász és festő is a test megszállottja, mert ez a témád. Ha az emberi léttel foglalkozol, az emberi testtel kell kezdened. Ez az emberi lét. Ha vallásos vagy, ez igaz. Még inkább igaz, ha ateista vagy, mint én, mert nem hiszel a túlvilágban, végső soron minden a testtel függ össze.” - mondta a The Talks interjújában.
Noha korai filmjei még nem arattak kirobbanó sikert, a közvélemény, és méginkább a filmszakma hamar felfigyelt a merész, formabontó stílusra és témaválasztásokra. Ez a figyelem televíziós munkákat is szerzett Cronenberg számára, aki hamar megszerette a digitális kamrák nyújtotta szabadabb mozgásteret, későbbi filmjeit pedig szinte kivétel nélkül digitális eszközökkel forgatta. Miközben kíváncsiságát az anyagi állapot pszichére gyakorolt hatása jellemzi, a film anyagszerűségét már korántsem tartja ennyire fontosnak. Számos kortársával ellentétben sosem érzett nosztalgiát a celluloid iránt, mi több, egy Jim Jarmusch-sal folytatott beszélgetés során azt is kijelentette, évek óta felhagyott a moziba járással, és a streaminget egyáltalán nem tartja rosszabbnak vagy kevesebbnek.
Cronenberg filmjei elsősorban érzéki, tapasztalati szinten kerítik hatalmukba a nézőt, de ez korántsem jelenti azt, hogy munkáinak ne lenne intellektuális, filozofikus aspektusa. A nemzetközi áttörést és világhírt az 1983-as Videodrome hozta el, amely sokak szerint profetikus pontossággal vetítette előre, hogyan fogja végérvényesen megváltoztatni az emberi létezést a digitális médiafogyasztás.
Videodrome
A történet főszereplője egy színvonaltalan tévécsatorna vezetője, Max Renn (James Woods), aki kétségbeesetten igyekszik mindent megtenni azért, hogy a nézők figyelmét megszerezze. Egy nap különös kalózfelvétel jut el hozzá, amelynek nincs narratívája, csupán szadista, végtelenül erőszakos és explicit képsorok egymásutánisága. Renn remek üzleti lehetőséget lát a dologban, azonban hamarosan megmagyarázhatatlan dolgok kezdenek el történni vele: furcsa látomásaiban a test és a technológia határai feloldódnak, például a tévéképernyő nyúlánk, húsos anyaggá válik, amelybe Renn beledőlhet és megízlelheti azt. Hamarosan kiderül, a Videodrome egy pszichotronikus fegyver, amelynek erőszakos képei képesek tumorokat létrehozni a befogadó agyában, amelyek a tudat manipulációját okozzák.
A Videodrome arról szól, hogy a minket körülölelő vizuális ingerek nem pusztán passzívan hatnak az emberre, hanem képesek olyan módon manipulálni az agyat, amely fizikai transzformációt is végez az emberen. A film egyik szállóigévé vált mondata – „A tévé a valóság, és a valóság a tévében van.” – tökéletesen rávilágít arra, miért tartják sokan látnokinak Cronenberg munkáját. Amit a Videodrome még a televíziónak tulajdonított, végül az okostelefonok és a social media teljes körű elterjedésével valósult meg. A telefon, akár egy új végtag, folyamatosan hozzánk tapad, a hús és a technológia összeolvadása épp formát ölt, a tiktok pedig immár fizikai értelemben is átformálja az emberek idegrendszerét. Nem elképzelhetetlen, hogy egy evolúciós fordulópont kulcspillanatában vagyunk, amikor a homo sapiens valami mássá, poszthumán entitássá kezd átalakulni, vagyis szó szerint megvalósul Cronenberg vízója az „új húsról”, amelyben az élő szövet és a technológia már nem elválasztható egymástól.
Cronenberg és James Woods a Videodrome forgatásán
Egy légy is képes mindent megváltoztatni
Cronenberg legnagyobb kritikai és anyagi sikerét 3 évvel a Videodrome után, A légy című 1958-as amerikai sci-fi horror remakejével érte el, amellyel végleg a korszak legjelentősebb filmesei közé emelkedett. A légy a 80-as évek egyik legemblematikusabb horrorfilmjévé és olyan popkulturális ikonná vált, mint Frankenstein szörnye vagy Mr. Hyde. A film a klasszikus „őrült tudós” tragikus kimenetelű istenkísértését ötvözi a szerelmi drámával és persze a testhorror sajátosságaival. A Jeff Goldblum alakította Seth Brundle zseniális tudós, aki rájön arra, hogy teleportálhat dolgokat egyik kapszulából a másikba. Amikor saját magán is leteszteli a találmányát nem veszi észre, hogy a kapszulába egy légy is berepült. Kettejük génszerkezete összeolvad, Brundle teste pedig rémisztő változásokon kezd el átesni.
A film forradalmian új speciális effektusok használatával tette igazán átélhetővé és sokkolóvá Brundle átalakulását, miközben a Cronenberg filmjeiben ritkán tapasztalható szentimentális vonulat is erősíti a drámát. Brundle ugyanis közvetlenül a tragikus baleset előtt szeret bele a Geena Davis által alakított újságíróba, Veronica Quafieba, így a nő tehetetlenül kell végignézze a férfi leépülését. A légyben a test torzulása drámai és mélyen emberi, annak a fájdalmáról szól, amikor a változással fokozatosan eltűnik az adott ember személyisége. Sokan a 80-as évek AIDS-hullámára adott reflexióként értékelték a filmet, de igazság szerint bármilyen betegségnek, sőt magának az öregedésnek is értelmezhető egyfajta allegóriájaként.
Cronenberg és Jeff Goldblum A légy forgatásán
Noha Cronenberg ebben a filmben sem spórol az elborzasztó jelenetekkel, egyértelműen ez az egyik legszentimentálisabb, legazonosulhatóbb filmje, így nem csoda, hogy azóta is A légy a legnépszerűbb, leginkább közkedvelt munkája. Az anyagi siker (amit még egy legjobb speciális effektusokért járó Oscar-díj is kísért) szélesre tárta Hollywood kapuit Cronenberg előtt, ő azonban mindvégig megmaradt kanadai rendezőnek. Hiába kopogtattak nála sorra a legnagyobb stúdiófejesek, sosem költözött el az országból, és családot is Kanadában alapított. Filmjei jelentős része kanadai és európai országok koprodukciójaként jött létre, ennek ellenére élénk amerikai figyelem övezte minden munkáját.
Botrány
Cronenberg a kilencvenes években is továbbhaladt azon az úton, amelyet korábbi munkáival egyértelműen kijelölt. Klasszikus sci-fi szerzők regényeiből készített merész feldolgozásokat (Két test, egy lélek; Meztelen ebéd), hol az abszurd komikum, hol a thriller irányából közelítve jól bejáratott témái felé. Mégis mindenkit váratlanul és sokkolóan ért, amikor az 1996-os cannes-i filmfesztiválon bemutatták Karambol című filmjét. A bemutatót követően heves bírálatok sorát zúdították a filmre, később több országban tiltólistára is került.
„A film alaposan felborzolta a kedélyeket. Több mint 300, roppant ellenségesen viselkedő újságíróval kellett szembenéznünk. Sokan sebtében összetákolt kivetítőkön követték az eseményeket, annyira nagy volt az érdeklődés a Karambol sajtótájékoztatója iránt [...]Egy újságíró azt mondta, ”az emberi romlottság minden határán” túlmutató filmet készítettünk.” - mesélte a film fogadtatásáról.
Karambol
A kedélyeket csak tovább borzolta, hogy a fesztivál díjkiosztó ceremóniáján egy speciálisan létrehozott, Bátorságért és eredetiségért járó különdíjat adtak át Cronenbergnek. Rendkívül izgalmas a jelenből vizsgálni, miért pont ez a film ütötte ki a biztosítékot a közvéleményben, noha Cronenberg ekkor már húsz éve utazott a felkavaró és provokatív témák feldolgozásában. A válasz talán a szexuális vágy és az erőszak minden korábbinál explicitebb és ridegebb társításában keresendő.
A film hősei olyan emberek, akiket a fizikai roncsolódás traumája, egészen konkrétan az autóbaleset élménye köt össze. Az ütközés élménye olyan indulatokat szabadít fel, ami felébreszti bennük a rég elhalványult életösztönt és szexuális vágyakozást, ezért egyfajta szektába tömörülve, újra és újra rekonstruálni kezdik a baleseteket. Egyre megszállottabban vágyják a becsapódás élményét, a fájdalom, a fém testbe hatolása, a torzulás, a sebek és törések, valamint a vágyakozás közötti határok végleg elmosódnak.
Valójában ismét ugyanaz a megfigyelés kerül a középpontba, mint a Videodrome esetében, azzal a különbséggel, hogy itt nem a digitális média, hanem a technológia és a fémből épített járművek válnak egyfajta protézissé, a test meghosszabbodott részévé. Az autótest és az ember testének összeütközése ugyancsak az új hús, a poszthumán ember létrejöttének gondolatával játszik el. Cronenberg posztmodern víziójában az elhidegült és kiüresedett ember már csak valamilyen közvetítő technológián keresztül képes a vágyakozás érzésére, az élet érzékelése csak a halál árnyékában tud kellő intenzitást nyerni. A szexualitás explicit, és minden szempontból szembemegy mindazzal, amit a közmegegyezés esztétikusnak és „normálisnak” tart. A Karambol kétségtelenül provokatív alkotás, amely az ember komfortérzetét feszegeti, ugyanakkor lebilincselő és modern film, amit a Videodromehoz hasonlóan egyre inkább valóságossá válik az idő múlásával.
Cronenberg a Karambol forgatásán / Forrás: ACMI
Új utakon
A kilencvenes évek sikerei és még zajosabb botrányai után Cronenberg egy időre maga mögött hagyta a testhorror és a tudományos fantasztikum világát, hogy egészen új megközelítésből vizsgálja az emberi természet működését. Ennek az alkotói korszaknak két eklatáns példája a 2005-ös Erőszakos múlt, illetve a két évvel később bemutatott Eastern Promises - Gyilkos ígéret. A két film műfaját, cselekményét és egyik főszereplőjét, Viggo Mortensent tekintve is szorosan összekapcsolódnak. Mindkét film a múlt és az identitás viszonyáról szól: míg az Erőszakos múltban Mortensen ex-bérgyilkosa saját családja védelmében kell felfedje eltitkolt múltját és jelleme addig ismeretlen oldalát, addig az Eastern Promisesben egy beépített rendőr felvett és valós személyisége mosódik össze.
A thriller és akció műfaji keretein belül Cronenberget ugyanaz foglalkoztatja ezekben a filmekben is, mint mindig, vagyis a változás, elsősorban a test és psziché változásai. Pusztán a megközelítés iránya a testhorrorra jellemző externális jelenségek (pl. ütközés, metamorfózis, sérülés) helyett a belső, pszichológiai aspektust emeli előtérbe, noha a test továbbra is rendkívül fontos toposz marad (lásd Mortensen széttetovált teste az Eastern Promisesben).
Eastern Promises - Gyilkos ígéret / Forrás: Netflix
„Művészként önmagadat vizsgálva próbálod megérteni, mi idézhetne belőled elő olyasmit, ami nem feltétlenül szerethető, de nagyon is valóságos tettekre késztethet – bűnöző, gyilkos, szadista, erőszaktevő; hogy mindannak érezd magad, amit sokan tényleg megtesznek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy azt gondoljam, én egy másik fajhoz tartozom, mint ők. Mert nem igaz.” - mondta.
Groteszk intimitás
Cronenberg a 2010-es években is kifejezetten termékeny alkotó maradt. Veszélyes vágy című filmjében először választott történelmi közeget a cselekményhez, hogy Sigmund Freud (a főszerepben ismét Morgensen) és Carl Gustav Jung (Michael Fassbender) legendás alakjaiban, és a pszichoanalízis megszületésének pillanatába ágyazva organikusan folytassa vizsgálódását a psziché, test és szexualitás témakörében. A Cosmopolis és a Térkép a csillagokhoz pedig a társadalmi elidegenedés és az iszonyatos anyagi eltérésekbőll fakadó világérzékelés különbözőségeiről szól. Ezek a filmek azonban megközelítőleg sem keltettek akkora visszhangot, mint korábbi munkái. A kanadai mester ennek ellenére töretlen lendülettel vágott bele újabb és újabb projektekbe.
A közelmúlt újabb fordulatot, pontosabban egyfajta visszafordulást hozott a szerzői érdeklődés szempontjából. 2022-ben ismét a testhorror és a technológia szerepe került előtérbe a Jövő bűnei című filmben, amely a korábbi filmekből ismerős poszthumán entitásról, és az evolúció következő állomásáról mesél – arról, hogyan adaptálódik az elme és a test a technológiai forradalom és a klímaváltozás következtében.
The Shrouds / Forrás: Cannes Film Festival
„A technológiai változások okán teljesen más élőlények vagyunk, mint valaki, aki száz éve élt [...]De az evolúció nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb teremtménnyé válsz, csupán azt, hogy könnyebben tudsz az adott körülmények között létezni.”
Tavaly bemutatott, The Shrouds című filmjében Cronenberg élete eddig legszemélyesebb, legfájdalmasabb élményét dolgozta fel: felesége, Carolyn Zeifman, akivel 1979 óta voltak házasok, 2017-ben elhunyt. Cronenberg saját gyászfeldolgozásának folyamatát írta meg a filmben, amelyben egy feleségét elvesztő techmilliárdos férfi (az megöregített Vincent Cassel feltűnően Cronenbergre emlékeztet) olyan technológiát fejleszt ki, amelynek segítségével bárki valós időben követheti elhunyt szerettei testének bomlását. A meglehetősen bizarr alaphelyzet és a személyes indíttatás különös elegye egyszerre groteszk, ugyanakkor tiszteletreméltó és bátor vállalás Cronenberg részéről, aki 82 évesen is ugyanaz a megalkuvást nem tűrő, meghökkentő és tabudöntögető szerző, aki mindig is volt.
David Cronenberg hatása a kortárs szerzői horrorfilmekre és thrillerekre önmagában is terjedelmes cikkért kiált. Elég csak a közelmúlt olyan emlékezetes filmjeire gondolnunk, mint A szer vagy a Titán, amelynek alkotói maguk is számos helyen megerősítették, hogy Cronenberg jelentette számukra a legfontosabb inspirációt. Fiából szintén filmrendező lett: Brandon Cronenberg vállaltan és büszkén jár édesapja nyomdokaiban saját horrorfilmes próbálkozásaival. Gyakran használt közhely nagy hatású emberekre azt mondani, hogy nevük fogalommá vált, azonban David Cronenberg esetében ez szó szerint megtörtént. A cronenbergi mára olyan jelzővé vált, amelyet a filmkritika és a popkultúra is előszeretettel használ, ennek pedig jó oka van.
