Húsz éve kaptunk egy makulátlan filmet a szerelemről

Húsz évvel ezelőtt, 2004 nyarán beültem a moziba egy szokatlanul hosszú című filmre. Akkor és ott, abban a teremben átkattant bennem valami, 14 évesen visszavonhatatlanul filmőrült lettem. Katarzis utáni bódult állapotban álltam fel a székből. Azt éreztem, ha egy film képes erre a varázslatra, ilyen érzelmi reakciókat tud kiváltani, akkor ezentúl olyan mennyiségben kell fogyasztanom, amennyire csak fizikailag képes vagyok. És most itt vagyunk, húsz évvel és tengernyi filmmel később, ki tudja hányadik alkalommal is ugyanúgy szíven talál az Egy makulátlan elme örök ragyogása, az egyik legszebb film, ami valaha készült a szerelemről.

„Képzeld el, hogy postán kapsz egy levelet, amiben ez áll: valaki, akit ismersz, kitöröltetett téged a fejéből.” Pierre Bismuth francia művész ültette ezt a gondolatot egy jó barátja, Michel Gondry fejébe, aki a 2000-es évek elejére pompás vizuális és narratív megoldásokkal készített videoklipjeivel vált ismertté, az MTV aranykorában Björk, Kylie Minogue, a The White Stripes és a Daft Punk számára is készített egy-egy ötletes zenei videót. Ezt a korábban kizárólag marketing céllal készített műfajt néhány kortársa, Spike Jonze, Mark Romanek és Jonathan Glazer oldalán művészi szintre emelte.

Kate Winslet, Michel Gondry és Charlie Kaufman

Gondry a barátjától kapott ötlettel kereste fel először az amerikai Charlie Kaufmant, a zseniálisan agyfacsaró A John Malkovich-menet íróját, aki minden filmjében játékos, sokszor abszurd módon lép be az emberi tudatba. Kaufmannak tetszett az emléktörlés koncepciója, de éppen a saját írói válságát feldolgozó Adaptáción dolgozott, ezért odaadta Gondrynak a Libidó - Vissza az ösztönökhöz forgatókönyvét, amit ő maga tervezett megrendezni. Ez lett végül a francia első nagyjátékfilmje, ami megosztotta a kritikusokat, de a két alkotó annyira egymásra hangolódott, hogy belevágtak a Makulátlan elme írásába. Gondry vizuális ötletorgiája, a számítógépes utómunkát analóg megoldásokkal kiváltó trükkjei és Kaufman agytekerő narratívája tökéletes összhangba került egymással, 2004-ben közösen vették át a Legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat.

Jim Carrey a 90-es és 2000-es évek az egyik legismertebb (gumi)arca lett, túl a Truman Show és az Ember a holdon kritikai sikerén továbbra is a nagy gesztusokkal nevettető színészként maradt meg az emberek tudatában, ezért is volt izgalmas döntés őt választani a visszafogott, introvertált, szorongó Joel szerepére, ami újabb lökést adott a drámai karrierjének. Partnere és szöges ellentéte, a színes hajú, rámenős, élettel teli lány karakterére is váratlant húztak Gondryék, és a kor aktuális „angol rózsáját”, Kate Winsletet bújtatták Clementine bőrébe. Carrey és Winslet heteken át osztottak meg egymással párkapcsolati örömöket és csalódásokat a saját múltjukból, a beszélgetésekről készült videófelvételeket a forgatás során is használni tudták. Kaufman és Gondry precíz forgatókönyvet készített, de gyakran hagytak teret az improvizációnak, több rögtönzött párbeszéd és mozdulat belekerült a film végső változatába.

Joel meglepetten tapasztalja, hogy szerelme, Clementine kitöröltette őt a fejéből. Kétségbeesésében felkeresi a szerény irodában működő Lacuna vezetőjét, Dr. Mierzwiakot (Tom Wilkinson), aki biztosítja róla, hogy a beavatkozás nem csalás, a lány valóban elfelejtette őt. Az összetört férfi úgy dönt, ő is aláveti magát a procedúrának, az utasítás szerint összeszedi a lánnyal kapcsolatos összes emléktárgyát, hogy a technikusok (Mark Ruffalo és Elijah Wood) feltérképezhessék az agyát, majd egy erős altatót beszedve várja, hogy töröljék az emlékeit, amíg ő békésen alszik az otthonában.

Ahogy kezdetét veszi a folyamat, Joel és Clementine kapcsolata megelevenedik a szemünk előtt, a feszült, frusztrált, sértésekkel teli állapottól visszafelé haladva az önfeledt, boldog szerelem időszaka és az első találkozásuk felé. Ahogy Joel újra átéli, majd sorra elvesziti a lánnyal kapcsolatos emlékeit, tudatának legmélyén ráébred, hogy mégsem akarja őt elfelejteni, és Clementine-nal (vagyis az emlékével) együtt fellázad a törlés ellen, nem kis problémát okozva ezzel a hálószobájában sörözgető technikusoknak.

Gondry filmjében az emléktörlés, a sci-fi elem csupán eszközként szolgál egy párkapcsolat keveset látott oldalának bemutatásához. A hirtelen jött, izgalmakkal teli új szerelem beteljesedése után, a mézeshetek lecsengése és az egymáshoz való összecsiszolódás, összeszokás, majd a fokozódó konfliktusok során elhidegülés állapota a körkörös narrativának köszönhetően új megvilágításban mutatja be egy pár egymáshoz és a világhoz való viszonyát. Bár a törlés sikeres, és Joel valóban elfelejti a lányt, így is újra egymás mellé sodródnak, hiszen a szerelem nem csupán számítógépes kódokba átirható emlékek halmaza, amit egy gombnyomással ki lehet törölni, az emberi szív és lélek ennél sokkal komplexebb módon működik, amit szerencsére nem lát át teljesen a tudomány sem.

Gondryék optimistán, de nyitott befejezéssel zárják le a történetet, bár a finálénak olyan változata is készült, amiben kiderül, Clementine már számos alkalommal felkereste a Lacuna szolgáltatásait, kapcsolatuk Joellel ciklikus módon újra meg újra megtörténik. A záróképeken boldogan játszadoznak a hóban, ami alig észrevehetően ugyanannak a néhány önfeledt pillanatnak az ismétlődése, mielőtt a kép teljesen kifehéredik. A film tobzódik a kreatív audiovizuális megoldásokban, az elmében és a valóságban a fénnyel és hanggal való játék, az emlékek egymásra tömörülése, vagy ahogy a törlés folyamatát fizikailag széteső világok, a könyvek gerincéről eltűnő címek érzékeltetik. Amikor a páros egy korábban kitörölt emlékben kóricál és szembe találkoznak önmagukkal, a készítők nem akarták bonyolult koreográfiával kétszer felvenni ugyanazt a jelenetet, Jim Carrey egyszerűen felpattant, ahogy Ellen Kurras operatőr kamerája irányt váltott, és az emlékbeli önmagaként ült vissza a székre, mire újra a képbe került.

Ilyen jól működő vizuális elem Clementine hajszínének váltogatása is, ami nem csak az emlékek tengerében segít eligazodni, a pár kapcsolatának idővonalát is megfesti. Találkozásuk hajnalán, a lány haja a tavasz színében, zöldben pompázik, amit szerelmük nyara, az izzó vörös haj követ. Ahogy gyűlnek az őszi fellegek körülöttük, haja narancssárgává fakul, majd a szakítás (és a törlés utáni újrakezdés), a hibernáció időszakát a tél fagyával, kékkel zárja le, de lenövésén már zöldellik a tavasz.

Kirsten Dunst

„Mily boldog a feddhetetlen ártatlanság. Az elfeledett világ feledi baját. Egy makulátlan elme örök ragyogása. Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra.” A címadó Alexander Pope-idézetet Dr. Mierzwiak asszisztense és egykori szeretője, Mary (Kirsten Dunst) osztja meg az orvossal, anélkül, hogy tudná, az ő viszonyukat egyszer már kitörölték a lány fejéből, mert a férfi nem akarta érte elhagyni a családját. Joel és Clementine történetének árnyékába nagyszerűen illeszkedik a Lacuna csapatán belüli minidráma, kiegésziti és reflektál a főszereplők viszonyára. Joel és Clementine a saját bőrén (és elméjeben) tapasztalja meg, hogy emlékek nélkül – legyenek bármilyen fájdalmasak – értelmetlen élni, a boldog tudatlanság nem okoz valódi boldogságot. Miután rájönnek, hogy a törlés ellenére újra egymásra találtak, a kapcsolatuk során talán először fogadják el igazán olyannak a másikat, amilyen, és nyílt lapokkal, azt a kockázatot vállalva kezdik újra, hogy talán ismét zátonyra fut a kapcsolatuk. A megható zárszó („oké”) után Beck Everybody’s Gotta Learn Sometimes című számával búcsúznak el tőlünk, az énekes hangjának közelségére és üzenetére fehérbe úsznak a szerelmesek.

Húsz év telt el az Egy makulátlan elme örök ragyogása bemutatója óta, de még ma is fel tudom idézni azt a bizsergető extázist, amit annak idején, még tinédzserként okozott bennem, bőven mielőtt átestem volna az első igazi szerelmen és csalódáson. Ahogy öregszem és új élményeket és tapasztalatokat szerzek, Joel és Clementine kapcsolatából is minden alkalommal mást viszek magammal, új dolgokra világítanak rá. Ez az a film, amit nem tudok és soha nem is akarok elfelejteni.