A jet lag egy életérzés, de nem csak erről, hanem arról is szól az Elveszett jelentés, milyen felnőttként úgy igazán magányosnak lenni, öt percre beleszeretni valakibe, és aztán ez az öt perc mintha örökre szólna. Sofia Coppola időtlen románca tegnap is készülhetett volna, pedig Bob a feleségétől folyton fax-üzeneteket kap Amerikából, a filmben mindenki bent dohányzik, és analóg térképekkel, okostelefon nélkül szaladgálnak.
Két unatkozó ember, Bob és Charlotte találkozik egy nagyvárosban, melynek a nyelvét egyikük sem érti. Mindketten magányosak, stagnálnak. A fiatal nő az identitását keresi, az ötvenes férfi életközépi válságban van, két idegen, akik egy átmeneti helyen összefutnak, és az ismerkedésük nyomán egy tünékeny pillanatra rálelnek arra, ami hiányzik az életükből. Hogy mitől atipikus ez a románc? Hosszan homályban tartja, hogy Bob és Charlotte viszonya mi is igazából: apa-lánya kapcsolat, szerelem vagy barátság, és persze nincs szex, csak romantikus találkozások, sőt, csalódások. Főként éjszakai lokálokban, éttermekben és bulikon kezdenek el együtt lógni, közösen nézik Az édes életet egyikük hotelszobájában, szakét isznak és beszélgetnek. Bob és Charlotte végig szinte lebegnek a filmben.
Nincs Murray, nincs film
A film melankolikus alaphangulatához képest meglepő, hogy Coppola mennyi komikus jelenetet írt Murraynak. A vígjáték szépen megfér a különös szerelmi történettel, talán épp ez a bizarr kombináció az, ami miatt nehéz szabadulni az Elveszett jelentés hangulatától. Murray-t egy örökkévalóság volt meggyőzni arról, hogy vállalja el a filmet, és az utolsó pillanatig rettegtek, hogy nem fog megérkezni Tokióba, pedig nélküle szó szerint nem lett volna Elveszett jelentés. Coppola pontosan tudta, hogy ő az egyetlen, aki képes megformálni ezt a karaktert: mert vicces, érzékeny és őszinte.
Kiöregedett filmsztárt alakít, akiben egyszerre van valami időtlen sárm és komikus ügyetlenség, bölcs beletörődés és kisfiús cserfesség. Hogy ma mennyire számít politikailag korrektnek, ahogyan folytonos konfliktusba keveredik a japán kultúrával és emberekkel, abszurd paródiáját nyújtva az egész távoli kultúrának, ez persze egy kérdés. Amit ma már simán rasszizmusnak tartunk, az a húsz évvel ezelőtti werkfilmben még kedves japánsimogatás, a tokiói producer például arról nyilatkozik, szerették és eredetinek látták az ötletet, hogy Coppola a messziről jött ember szemével láttatja a japánokat.
Murray komikus kellékeivel, önironikus, esetlen dinoszauruszként jön-megy a filmben: zakója hátán rajta felejtették a reklámfilmes öltöztetők a csipeszeket, de így is magabiztosan viseli a hotel bárjában, szeme a forgatási nap miatt erősen kihúzva. Később ikonikus, kifordított narancssárga pólójára veszi rá a zakót. Hosszú lábkörmei kikandikálnak az ügyetlen szállodai papucsból. És pont ez a klasszikus férfiasságot karikírozó, játékos sutaság az, ami megfogja Charlotte-ot, aki két éve házas, és fogalma sincs, mit keres a fiatal, de sikeres fotósfiú mellett egy tokiói szállodában.
Azt ugyan sok helyen elmondta a rendező, hogy Charlotte figurája önéletrajzi ihletésű, a lány infantilis férjét – akit Giovanni Ribisi alakít – és kapcsolatukat állítólag Spike Jonze és a forgatás után rövid idővel fuccsba ment házasságuk inspirálta. Később nagy port kavart, amikor Coppola lenyilatkozta, hogy a film bemutatóján Michel Gondry mennyire ledorongolta, amiért kiteregette volt férje – Gondry barátja – szennyesét a filmben.
Gyorsan bevitt még egy utolsó ütést is, hozzátéve, hogy egyáltalán nem nézte meg Jonze 2013-as filmjét, A nőt, melyben Rooney Mara karakterét valószínűleg ő inspirálta. És ha már bulvár: a filmben feltűnő butácska híresség – aki egy rövid ideig flörtöl Charlotte férjével – pedig a korabeli Cameron Diazra hajaz, bár ezt Coppola tagadja. Ennyit a pletykákról.
Ruhagyárosként kezdte
Coppola sokat tud a jet lagről, de elsősorban nem a filmek – ekkorra már számos klipet és egy nagyjátékfilmet rendezett: az Öngyilkos szüzeket –, hanem a Milk Fed nevű ruhamárkája miatt járkált Tokióba. „A jet lagtől másképp látod a világot. Valahogy távol kerülsz a normális életed hétköznapi zaklatottságától” – nyilatkozta egyik elsőszámú inspirációjáról.
Ott volt persze Tokió, a Park Hyatt Tokio Hotel, Coppola egyik kedvenc helye a világon, ahol az Öngyilkos szüzek tokiói bemutatásakor, egy sajtóút alatt lakott. A szálloda vezetősége beengedte a stábot, azonban nem kivételezett a rendezővel, csak éjjel forgathattak a folyosókon és a közösségi terekben, hogy ne zavarják a szállóvendégeket. De amúgy sem volt könnyű dolguk, Murray ordítva énekelt a forgatás alatt, ami zavarta a többi vendéget, majd japánul kezdett el kérdéseket feltenni (egész pontosan azt a kérdést, hogy „Maga szerint ki vagyok én”) az egyiküknek, aki halálra rémülve rohant vissza a szobájába.
Ott volt a világ egyik legérdekesebb városa, mely neon fényeivel csak úgy árasztotta magából azt a hangulatot, amit a rendező keresett, ott volt a szálloda, amely emblematikus helyszíne lett a rövid ideig tartó, átmeneti állapotnak, amiről a film szól. De a legfontosabb inspiráció Bill Murray volt.
A film werkjében – amit amúgy javarészt a férj, Jonze vett fel – látható, hogy a 31 éves Coppola hogyan vedlik át szerelmes kamaszlányba, amikor Murray megérkezik a városba. A forgatás első pár napja azzal telik, hogy azon lelkendezik, megjött Bill Murray, nem hiszem el, hogy a városban van, olyan mintha ma lenne karácsony.
Ennek megvolt az előzménye. Coppola évek óta próbálta a filmhez becserkészni Murrayt, akit tünékeny csávónak nevez: soha nem volt rendes ügynöke, állítólag egy hangrögzítőt kellett hívogatni, ha akart tőle valamit az ember. Coppolának több barátja, Wes Anderson és Mitch Glazer (az Elveszett jelentés producere) segített elérni a sztárt, utóbbi már 1977 óta dolgozott Murray-vel a Saturday Night Live-ban. Coppola állítólag teljesen megszállott volt, egy idő után leszólított ismeretlen embereket, hogy megkérdezze, ismerik-e Murrayt. Miután sikerült találkozniuk, és megbeszélték a filmet, mégsem lett rendes szerződésük, úgyhogy Coppola úgy ment ki Tokióba előkészíteni a filmet – és költött el kb. 1 millió dollárt –, hogy nem tudták, a főszereplő fel fog-e bukkanni.
„Minden írónak kell egy múzsa, az enyém Bill Murray volt” – ez már Coppola köszönőbeszéde az Oscaron, a legjobb forgatókönyvírónak járó szobrot veszi át, a nézőtéren Murray mellett Coppola unokatestvére, Nicholas Cage, és persze Francis Ford Coppola ünnepel. Spike Jonze már nem szurkol, épp elváltak. Coppola kiemel néhány rendezőt, egy részüknek talán van köze az Elveszett jelentéshez, egy részük – ahogy a gyakran emlegetett Bogart-Bacall párhuzam is – kicsit hasraütésszerűnek tűnik: Antonioni, Wong Kar-Wai, Bob Fosse, Godard.
Ez volt egyébként az egyetlen film, amiért ő személyesen Oscart gyűjtött be, később jelölést sem kapott, de azért nem kell szomorkodnia: a legjobb rendező lett például Cannes-ban a Csábítással (2017), a Made in Hollywood (2010) Velencében kapott Arany Oroszlánt.
De mi van az elhíresült alsóneművel?
A film legendás nyitóképet John Kacere Jutta (1973) című fotorealista festménye inspirálta. A kép Charlotte szobájában lóg a falon.
Johansson egyáltalán nem szeretett volna átlátszó bugyiban mutatkozni a filmben, Coppolának viszont nagyon is határozott elképzelései voltak. Először is, ő az egyik leginkább menő és brandérzékeny rendező, itt is pontosan tudta, melyik márka bugyijában szeretné látni a színésznőt, aki csak akkor állt kötélnek, amikor a filigrán alkatú Coppola saját magán mutatta be neki az elhíresült darabot.
Mai szemmel talán nem oké egy alig felnőttkorú lány fenekének sejtelmesen erotikus képével indítani a mozit, pláne, hogy győzködni kellett hozzá a színésznőt, a kép ettől még ikonikus. „Örültem, hogy jól nézett ki a fenekem a felvételen. Mondtam is Lance-nek (Lance Acord, a film operatőre – a szerk.), ha nem fog jól kinézni, soha többé nem kapsz munkát senkitől! Megígérte, hogy nagyon jól fog kinézni, és én bíztam benne” – nyilatkozta a színésznő akkoriban.
Az azért nem igaz, hogy Johanssont itt ismerte meg a világ, ekkorra már mi, magyar nézők is láthattuk őt gyerekszereplőként A suttogóban, és felbukkant Gárdos Éva Amerikai rapszódiájában is, viszont Coppola filmjében kapta az első titokzatos felnőttszerepet, pedig még csak 17 volt.
Charlotte-on még ott van egy kis babaháj, hamvasságára a film rá is játszik azzal, hogy szinte végig tiniruhákban látjuk, és babakékben meg rózsaszínben, kis szürke kardigánjában és bugyiban üldögél a hotel századik emeletén lévő szobája ablakában, és a folyton nyüzsgő, mégis melankolikus várost pásztázza, vagy a taxi ablakából a soha ki nem hunyó neonfényeket.
Johansson le is nyilatkozta, hogy ugyan a forgatás nagyobbik részében fehérneműben és minimális felsőruházatban jött-ment egy maroknyi japán férfi szeme előtt, és – bár valószínűleg erre a képességére soha többé nem lesz szüksége – egy idő után már egészen magabiztosan lehozta ezt a feladatot, de az átlátszó bugyi azért még így is sok volt.
Időközben Coppola talán maga is megérezte a szükségét a folytatásnak, amely persze az eredeti filmhez méltóan atipikus lett. A rendezői alteregó, női főhős közben felnőtt, és a Felkeverve (2020) sztorijában már anyukaként látjuk viszont (Johansson helyett itt a főszerepet Rashida Jones játssza), de szerencsére nem egy idősebb férfi házastársaként. Ez a film joggal szólt jóval kisebbet, mint 2003-as elődje, de azért itt is jól szórakoztunk a diszfunkcionális, egyértelműen Francis Ford Coppolát is megidéző apa szerepében feltűnő Murray-n.
További érdekességek a filmről
35 mm-es filmre forgott.
A Suntory-reklám forgatásának jelenetében Bill Murray nem tudta, mit mond a rendező japánul, nem fordították le neki. Ez is egy önéletrajzi ihletésű epizód: Coppola tolmácsa is végtelen hosszan fordított le tőmondatokat az Öngyilkos szüzek japán promóciós körútján.
1980-ban Francis Ford Coppola otthonában, San Franciscóban Akira Kurosawával forgatott Suntory Whisky-reklámot.
Coppola Humphrey Bogart és Lauren Bacall románcát tekintette az etalonnak Howard Hawks klasszikus noirjában, A hosszú álomban. Charlotte figuráját legalábbis a fiatal Bacall inspirálta.
Bob japán melóját Harrison Ford ihlette: az ő óriásplakátjaival volt tele Tokió akkoriban.
A film 4 millió dollárba került, és több, mint 120-at hozott.
Murray sem tudott aludni a jet lagtől a forgatás alatt és végig hullámzó volt a hangulata, a stábtagok pedig mind kialvatlanok voltak.
A jelenet, ami nem ment: Bob és Charlotte az ágyban. Coppola azt nyilatkozta, másnap újra kellett kezdeniük a felvételt, mert a két színész nem jött ki egymással.
Ezek Bob első szavai a filmben: „Short and sweet – very japanese, I like that.” (Rövid és édes – nagyon japános, tetszik.)
Az utolsókat pedig ugye nem ismerhetjük, de több verzió is kering, a forgatókönyvben pedig ez állt: „I know, I’m going to miss you, too.” (Tudom, nekem is hiányozni fogsz.)
