Az összetört, lángoló roncsok közül egyedül a nő botorkál elő, majd bizonytalanul elindul lefelé a dombon Los Angeles fényei felé. Ezzel a feledhetetlen nyitójelenettel David Lynch bárki másnál többet adott hozzát a hollywoodi dombokon és a Santa Monica hegységen át húzódó, címbéli út misztikumához, pedig az álomgyár ikonikus szereplői már majdnem egy évszázada szaggatják a betonját.
Laura Harring
Az emlékezetét vesztő nő egy épp üresnek tűnő lakásba szökik be, ahol aztán a tulajdonos Kanadából érkezett unokahúga talál rá. Az amnéziás lány, Rita és a színészi álmokat kergető naiva, Betty sorsszerű találkozásából előbb délutáni krimiket idéző nyomozás, majd érzéki románc kerekedik. Mindeközben egy fiatal, ambiciózus filmrendező élete legrosszabb napját éli át, mert dacolni merészelt a Hollywoodot a háttérből kormányzó, titokzatos erők akaratával. A két szál egy furcsa, kék dobozkán keresztül olvad egybe, nézőként pedig eddigre már nem tudjuk eldönteni, hogy a keserű valóságot látjuk-e, az egyik szereplő legnagyobb rémálmát vagy éppen a másik vágyálmát.
A sötétség útja – Mulholland Drive-ot neo-noirnak, melodrámának és pszichológiai thrillernek is szokás nevezni, bennem azonban az egész filmben végighúzódó horror-szál hagyta a legmélyebb nyomot. Ez talán annak köszönhető, hogy tinédzserkoromban véletlenül, kapcsolgatás közben találtam rá egy olyan kábelcsatornán, ami nem épp a nívós filmkínálatáról volt híres. Nem a legelejénél, hanem már a büfés jelenetnél tartott, egy férfi mesélt a másiknak visszatérő rémálmáról, amiben a büfé mögött egy rettenetes arc tűnik fel.
Sosem gondoltam volna, hogy valaki ilyen pontosan képes szavakba önteni a visszatérő rémálmaim ébredéskor már távolinak és logikátlannak tűnő működését: amikor az álom közben már tisztában vagy vele, hogy valami borzalmas következik, mégis képtelen vagy elkerülni. Ott ragadtam a csatornán, amit a film előbb a világ legijesztőbb hajléktalanjával, majd a leggonoszabb nyugdíjasainak támadásával hálált meg.
David Lynch és a csavargó (Bonnie Aarons) a forgatáson
Lynch senki máshoz nem fogható természetességgel olvasztja egybe a legkülönbözőbb műfaji elemeket, kohéziót képez az esetlegesnek tűnő jelenetek között, legyen szó a világ legbalfaszabb bérgyilkosának Tarantinót idéző szerencsétlenkedéséről vagy épp szürreális, hajnali színházelőadásról. (No hay banda, kiáltja a Club Silenco hátborzongató bűvésze, rezidens Tim Curry-imitátora, majd eltűnik a füstben, de örökre befészkeli magát a tudatalattiba). Önkényesen sepri félre az addig felsorakoztatott narratív elemeket (készpénzzel megtömött táska, Ritára vadászó bérgyilkosok), majd a főszereplők identitását is megváltoztatja, a csillogó szemű Bettyből féltékeny pincérnőt, szeretőjéből jéghideg, kacérkodó filmsztárt csinál.
Ahogy a valóságban a Mulholland Drive a Sunset Boulevardra fut ki, úgy Lynch filmje is erősen kapcsolódik Billy Wilder 1950-ben bemutatott, azonos című remekművéhez. A közvetlen kikacsintásokon túl (például amikor a castingra érkező Betty a Paramount Stúdió kapuján megy be, a háttérben Norma Desmond kocsija parkol), mindkettőben felfedezhető a kritika a hollywoodi rendszer csalfa, a tehetséget kiszipolyozó, majd könnyedén félredobó, az álmokat széleskörű fogyasztásra szánt, ízetlen késztermékké silányító természetével szemben.
A rendszerbe nehezen beilleszthető, öntörvényű szerzői filmesként ezzel Lynchnek is folyamatosan meggyűlt a baja karriere során (a Dűne katasztrófáján túl például konkrétan a Mulholland Drive készítése közben is, lásd lejjebb.) A filmjére főszereplőt castingoló Adam Kesher (Justin Theroux) olyan utat jár be, amiről Lynch az sugallja, hogy a nagy stúdiókkal megalkuvó tehetségek sajátja.
Naomi Watts és Laura Harring
Kesher először elutasítja azt, hogy a finanszírozók által kiválasztott lány kapja a nagy stúdiófilmjének főszerepét, a pénzemberek viszont egy nap alatt felforgatják az életét és anyagilag ellehetetlenítik. Ezután a filmrendezőt magához hívatja egy nagyhatalmú, Cowboy nevű figura, talán a régi Hollywood szelleme, aki arra ösztökéli, hogy fogadja el az ajánlatot.
Meg is lesz a jutalma a film második, sokkal sötétebb hangulatú szakaszában, ahol már filmje bemutatóját ünnepli főszereplője és jegyese, Camila (Rita másik énje) oldalán. Különösen figyelemreméltó, ahogy Lynch a hollywoodi hierarchiát ábrázolja: a filmesek és ügynökeik felett bunkó, kávét köpködő producer-fivérek állnak, akik erőszakos végrehajtókat küldenek a renitenskedők nyakára.
A szálakat pedig külvilággal csak üvegfalon keresztül érintkező, kifürkészhetetlen szándékú férfi irányítja a háttérből (Little Mike, a Twin Peaks törpéjének műlábakkal megtámogatott cameója). Mi ez, ha nem a valósággal és a művészettel szinte semmilyen kapcsolatot nem ápoló, abszolút profitorientált filmstúdiók működésének pontos diagnózisa?
Kanyargós út a vászonra
A Mulholland Drive első ötletmorzsája a Twin Peaks első évadának készítése közben vetődött fel, Lynch és alkotótársa, Mark Frost azt fontolgatta, hogy siker esetén Audrey Horne karakterét a második évadot követően elküldik a furcsaságokkal teli kisvárosból, hogy Hollywoodban próbáljon szerencsét színésznőként. Mire azonban elértek a második évad végére, a nézettség beleállt a földbe, köszönhetően annak, hogy Lynch és Frost lényegében magára hagyták a sorozatot, miután a csatorna kényszerítette őket, hogy levágják a széria aranytojó tyúkját, azaz leleplezzék Laura Palmer gyilkosát. A Twin Peaks korai halála, majd a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! mozis bukása után semmi esélyük nem volt a spin-off sorozat elkészítésére.
David Lynch és Justin Theroux a forgatáson
Lynch további két tévés próbálkozása, az On The Air című sitcom, majd a Hotel Room című HBO-s antológia is hamar a hamvába halt, így a rendező a ‘90-es évek második felére letett a sorozatok készítéséről. Úgy tűnik azonban, hogy a kikukázott spin-off alapkoncepciója csak nem hagyta nyugodni, a Twin Peakstől időközben teljesen függetlenített ötletmorzsával pedig végül sikerült kifognia azt a bizonyos nagy halat: 1999-ben az ABC csatorna egy 90 perces pilot-epizód elkészítésével bízta meg, amely Rita, a Mulholland Drive-on balesetet szenvedő, és az emlékeit elvesztő színésznő körül bonyolódik. A sorozatterv központi rejtélyét a nő valódi kiléte jelentette, ami a Palmer-gyilkossághoz hasonlóan hajtotta volna előre az eseményeket egy-két évadon keresztül.
A főszerepekre Lynch szokásához híven nem bejáratott neveket keresett, hanem a megérzéseire hagyatkozva választotta ki a karakterhez leginkább passzoló színészeket. A rejtélyes Rita szerepét a mexikói születésű Laura Elena Harring kapta. Az egykori Miss Texas és Miss USA (valamint Otto von Bismarck ükunokájának exfelesége, így hivatalosan máig báróné) korábban összesen hat, nem túl jelentős filmben tűnt fel kisebb szerepekben. Az igazi kiugrást viszont egy teljesen ismeretlen ausztrál színésznő számára hozta meg a Mulholland Drive: Naomi Watts akkor már tíz éve próbálkozott sikertelenül betörni Hollywoodba, és már épp felhagyott volna a színészkedéssel, amikor rátalált Betty szerepe.
A film több bizarr figurája ered abból, hogy Lynch néha improvizáció-szerűen bepakolja filmjeibe az ismerőseit vagy a stáb tagjait is. Ragaszkodott hozzá, hogy Cowboy-t a Veszett a világ színészkedni és szöveget megjegyezni nem igen tudó producere, Monty Montgomery játssza. A karakter furcsa sztoikussága annak is köszönhető, hogy a ranchen való találkozáskor Monty valójában a Justin Theroux-ra ragasztott cetlikről olvasta a szövegét.
Az 1999 márciusában lezajlott forgatásra minden résztvevő kellemes élményként emlékszik vissza, a bajok viszont akkor kezdődtek, amikor Lynch az eredetileg tervezett hosszúságú helyett egy 120 perces vágatot adott le a csatorna számára. Az ABC fejesei korántsem lelkesedtek a pilotért, túl hosszúnak és lassúnak tartották, ráadásul a Disney által birtokolt csatornának számos tartalmi kifogása is volt az erőszakábrázolás és a nem elég PC-nek ítélt részletek miatt.
A csatorna egy újabb, 88 percre rövidített változatot követelt, amit a rendező fogcsikorgatva teljesített is. Az ABC végül mégsem rendelte be a sorozatot az őszi szezonra, de Lynch saját bevallása szerint eufórikus állapotba került a hír hallatán, annyira utálta a kiherélt pilotot. Az epizód sosem került adásba, de állítólag több mint 100 VHS-kópia készült belőle.
A történet itt véget is ért volna, ha az ismét teljesen kiábrándult Lynch egy korábbi munkatársa nem ajánlja a Studiocanal figyelmébe a projektet. A franciák megvásárolták a Disney-től a jogokat, azzal a céllal, hogy moziban mutassák be és ajánlatot tettek a rendezőnek, hogy alakítsa át filmmé, és forgasson hozzá további jeleneteket. Lynchnek azonban semmi ötlete nem volt arra, hogyan csináljon önmagában is megálló alkotást belőle, ráadásul időközben a díszletek megsemmisültek, a jelmezek pedig visszakerültek a filmipar keringésébe.
Több mint egy évnek kellett eltelnie, mire Lynch agyába beütött az isteni szikra, ami segített áthidalni a produkciós nehézségeket: Rita és Betty szeretővé válnak, majd megjelenik a kissé más világban létező Diane és Camilla karaktere. A főbb színészek, akik már lemondtak róla, hogy valaha is napvilágra kerül a Lynch-csel forgatott filmjük, 18 hónappal később ismét a kamerák előtt találták magukat. Az elkészült filmet a 2001-es cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol Lynch (Az ember, aki ott sem volt címú filmjükkel versenyző Coen-fivérekkel megosztva) átvehette a legjobb rendezőnek járó díjat.
A mozikban nem termelt különösebben nagy profitot a 15 millió dollárba került film, 20 millió dolláros bevételt hozott, Lynchet viszont életében harmadszor jelölték Oscarra a legjobb rendező kategóriájában. A film reputációja az eltelt évtizedekben egyre csak nőtt, ezt mutatja, hogy 2016-ban a BBC egyenesen a 21. század eddigi legjobb filmjének választotta 177 nemzektözi filmkritikus véleménye alapján.
Ez lenne a kék kulcs?
Lynch filmjei gyakran töredékesek és konokul ellenállnak a megfejtési kísérleteknek, a furcsán recézett puzzle darabkákból ritkán lehet a teljes képet összerakni. A Mulholland Drive esetében adja magát a megfejtés, hogy a film első, kicsit szappanoperai fordulatokkal operáló, szoftosan bevilágított szakasza csupán Diane vágyálma, aki utána beleőrül a féltékenységbe.
Persze ez a gyakori értelmezés figyelmen kívül hagyja Adam Kushner a Cowboy-jal kötött egyezségét – lehet, hogy valójában a kék doboz realitása a konformizmusba beleegyező rendező idealizált világa, aminek Betty issza meg a levét? Filmjei interpretációját Lynch igazi képzőművészként szereti a nézőre hagyni, így a Mulholland Drive esetében is akkor járunk a legjobban, ha a saját következtéseinket vonjuk le belőle.
Ennek ellenére Lynch szokatlan módon mégis hajlandó volt egy francia interjúban tíz kis nyommal szolgálni a film értelmezésére, ami később az amerikai DVD-kiadás mellékleteként is megjelent. A listától természetesen ne számítsunk definitív megfejtésre, de a film következő újranézésénél érdemes lehet odafigyelni a rendező javaslataira:
- Alaposan figyelj a film elejére. Legalább két nyomot fel lehet fedezni a főcím előtt.
- Figyeld meg, mikor tűnik fel a vörös lámpabúra.
- Hallod, hogy mi a címe a filmnek, amire Adam Kesher castingol?
- A balesetek borzasztó dolgok – figyeld meg, hol történik a baleset.
- Ki adja oda a kulcsot és miért?
- Figyeld meg a hálóköpenyt, a hamutartót és a kávéscsészét.
- Mit lehet érezni, mi derül ki, és mit lehet találni a Silencio Klubban?
- Camillát csak a tehetsége segíti?
- Figyelj oda arra, hogy mi zajlik a férfi mögött a Winkie’s büfében.
- Hol van Ruth néni?
A sötétség útja - Mulholland Drive március 10-től látható felújítva a mozikban.
