A 32. Szarajevói Filmfesztivál erős magyar jelenléttel indul el augusztus 14-én: öt magyar rövidfilmet hívtak meg, illetve két már leforgatott, az utómunka fázisában tartó egész estés produkció mutatkozik be a szakmai közönségnek. Kárpáti György Mór Uhu című játékfilmje a CineLink Work in Progress szekcióba került be hét másik projekttel együtt, a Kábé felnőttek alkotói pedig a Docu Rough Cut Boutique program keretében kapnak visszajelzéseket a majdnem kész filmükről, illetve találkoznak különböző fesztiválok és forgalmazók képviselőivel, abban a reményben, hogy a tervezett 2027-es bemutató valósággá váljon. A Docu Rough Cut Boutique Délkelet-Európából fogad be projekteket, idén öt dokumentumfilmet válogattak be a fejlesztési programba.
Kábé felnőttek
Miért pont hat év? Kik ezek a fiatalok, akiknek az életét követték? Miért lesz jó nekünk, ha láthatjuk az érettségi utáni útkeresésüket? Természetesen eszünkbe jutott a hasonló időkezelésű Sráckor, és azt éreztük, érdemes részletesebben is megismerkedni ezzel az izgalmas projekttel. Akar Péter és Balogh Rita rendező úton voltak Szarajevóba, amikor elértük őket a kérdéseinkkel.
Miért izgat titeket ennyire a felnőtté válás folyamata? Hat év nagy idő.
Amikor a film ötlete megszületett, Peti (Akar Péter – a szerk.) éppen az Egynyári kaland című sorozatot írta és rendezte, és sokat beszélgettünk arról, mennyire izgalmas lenne, ha fikció helyett dokumentumfilmben követhetnénk le a nagyjából 18-tól 25 éves korig tartó életszakasz rendkívül izgalmas érzelmi világát: szerelmek alakulását és felbomlását, barátságokat, identitás kérdések alakulását, lelki válságokat, szóval ezt az egész hihetetlenül intenzív és változásokkal teli időszakot. Ezzel párhuzamosan a saját gyerekeinknek akkoriban kerestünk óvodát, szóval szülőként is nagyon intenzíven foglalkoztatott minket, hogy tulajdonképpen mi a gyereknevelés célja, mennyire meghatározó a közeg, az intézmény, szóval hogy milyen felnőttkort szeretnénk a gyerekeinknek, és vajon milyen út vezet el odáig.
Talán ebből a két nagyon különböző nézőpontból találkozott bennünk ugyanaz a kérdés: mi történik valakivel abban a néhány évben, amikor gyerekből felnőtt lesz? Hogyan alakul ki az, hogy ki lesz belőle, hogyan tanul meg szeretni, dönteni, felelősséget vállalni, vagy éppen hibázni? Dokumentumfilmesként pedig ezekre a kérdésekre nem akartunk előre választ adni, hanem megfigyelni szerettünk volna, éveken keresztül ott lenni, és megnézni, mi történik valójában.
Hogyan választottátok ki a főszereplőket? Miért pont ők?
Nem szereplőkből, hanem a témából indultunk ki. Közben összeállt a fejünkben, hogy baráti társaságokon keresztül sok szállal kötődünk a Pesthidegkúti Waldorf Iskola egyik osztályához. (Többek között Ferenczi Gábor első közös filmes tanárunk lánya, Lili is ebbe az osztályba jár.) Ezért elkezdtük őket, akkor 18 éves fiatalokat, kicsit más szemmel figyelni, látogatni őket az iskolában „szakmai szemmel”: elmentünk az osztály 12. évfolyamos színdarabjára, megnéztük az éves munkáik bemutatóját (ez a Waldorf iskola egy különleges, 12 évet lezáró diplomamukáhaz hasonló komplex projekmunkája), és nagyon gyorsan világossá vált, hogy ebben a közösségben valami nagyon különlegesre leltünk.
Kábé felnőttek
Azonnal szembetűnő volt, milyen elképesztő intenzitással élik meg az érzéseiket és mindazt, ami velük történik. És közben az is nagyon meggyőző volt, milyen természetesen viselkednek a kamera jelenlétében. Ebben persze van valami generációs is – számukra a kamera és az önmagukról készített képek sokkal természetesebb részei az életnek –, de éreztük, hogy ennél többről van szó: nagyon szabadok és őszinték tudnak maradni előtte.
Ami végül igazán eldöntötte a kérdést, az az volt, hogy ők maguk is óriási élvezettel vetették bele magukat a filmezésbe. Nem egyszerűen elfogadták, hogy mi forgatjuk őket, hanem elkezdtek ők is forgatni. Vettünk nekik egy kamerát, ami onnantól náluk maradt, és ezzel tulajdonképpen megváltozott maga a film is: már nem csak mi figyeltük az életüket kívülről, hanem ők is elkezdték belülről filmezni és megmutatni nekünk a saját világukat – megdöbbentő bátorsággal és őszinteséggel.
Richard Linklater Sráckor című filmje inspirált titeket?
A Sráckor persze sokszor felmerül az ilyen típusú sorskövető dokumentumfilmeknél, főleg az idővel való viszonya miatt. Dokumentumfilmesként viszont van egy alapvető különbség, ami egyszerre csodálatos és erőt próbáló is, mi nem tudhattuk hová tart a történet, hogy kivel mi fog történni.
A hat év filmezés alatt ráadásul a szereplőinken keresztül a saját időérzékelésünk is megváltozott. A film elején még nagyon erősen a jelenben élnek: egy szerelem, egy buli, egy konfliktus, akár egyetlen délután is végtelenül kitágul, mert abban a pillanatban az jelenti számukra az egész világot. Aztán ahogy telnek az évek, az idő mintha egyre gyorsulna. Ami a forgatás pillanatában még mindent betöltő jelen volt, néhány évvel később már emlékké, sőt nosztalgiává sűrűsödik.
Kábé felnőttek
Egy ponton a vágószobában jöttünk rá, hogy miközben azt hittük, filmet készítünk a felnőtté válásról, valójában legalább ennyire az időről készítünk filmet: arról, hogyan lesz a jelenből szinte észrevétlenül emlék. És talán éppen ez az egyik legizgalmasabb lehetősége annak, hogy dokumentumfilmesként hat éven keresztül követhettük őket: egyszerre tudjuk megőrizni egy-egy pillanat teljes intenzitását, és látni azt is, milyen elképesztő sebességgel válik mindez múlttá. Arról nem is beszélve, hogy 2019-2026 között a világ is mennyi változáson ment keresztül.
Mennyire álltok közel a befejezéshez?
A forgatást befejeztük. Nem volt könnyű kimondani, hogy mostantól nem forgatunk tovább, hat év után mindig lenne még egy következő történet, amit az ember szívesen követne, de úgy éreztük, mindenkinek jobb, ha ezen a ponton lezárjuk ezt az időszakot.
Az utómunka eddigi részében Érdi Zsófival vágtunk. Magyarországon sajnos nem kaptunk támogatást a film befejezésére, ezért ezt a finanszírozást is nemzetközi partnerekkel kell megoldanunk. Német koproducerünk Kim Münster (Treibsand Film) segítségével az utómunka jelentős része reményeink szerint Németországban készül majd.
.jpg)
Akar Péter és Balogh Rita
2027-ben már nagyon szeretnénk bemutatni a filmet, és ebben sokat segíthet a Docu Rough Cut Boutique. A program egyik nagy lehetősége, hogy ebben a még formálható, de már majdnem kész állapotban nagyon fontos nemzetközi fesztiválok válogatói, forgalmazók is megnézik a filmeket, például a Sundance, a DOC NYC vagy a Tallinn Black Nights képviselői. Reméljük, hogy Szarajevóban megtaláljuk azokat a partnereket, akikkel jövőre már a közönség elé kerülhet a film.
Akar Péter forgatókönyvíróként végzett az SZFE-n, legismertebb munkája az Egynyári kaland című sorozat, amelyben íróként és rendezőként vett részt. Tavaly A nagy újrakezdés cimu dokumentumfilmmel elnyerte a Docu Rough Cut Boutique fődíját. Balogh Rita producer a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál társalapítója és a nemzetközi piacra gyárt dokumentumfilmeket (Ki kutyája vagyok én?, Vasfüggöny: Élet a szovjet megszállás alatt).
