Bár a Resident Evil minden idők egyik legsikeresebb videojáték-sorozata, amely a gaming világában meghonosította a túlélőhorror szubzsánert, az azonos cím alatt készült filmes adaptációk sokkal inkább a Mátrix hangulatvilágát sikertelenül kopírozó, ócska akciófilmek lettek, amit anyagi sikerük ellenére a kritikusok és a játék rajongói egyaránt utáltak. A műfaji trash egyik koronázatlan királya, Paul W.S. Anderson és felesége, Milla Jovovich hat Resident Evil-filmet is készített, ám távozásukat követően a Sony sikertelenül próbálta új útra terelni a sorozatot. A 2021-es Racoon City visszavár című reboot katasztrofálisan szerepelt a mozikban, a Netflix sorozatadaptációját pedig egy évad után elkaszálták.
Kép a 2002-ben készült Resident Evil című filmből
Talán még hosszú évekig parkolópályán marad a franchise, ha nem kereste volna meg a stúdió fejeseit Zach Cregger, aki elmondása szerint nagy rajongója a videójátékoknak és pontos elképzelései voltak arról, milyen filmet szeretne készíteni a témában. Aprólékosan kidolgozott tervet vázolt fel, hogyan szeretné megidézni a rajongók által imádott világot és annak fojtogatóan feszült hangulatát, amit úgy jellemzett: „Mintha lassan, reszketve csúsznánk le a pokolba.” Némi győzködés után a projekt zöld lámpát kapott, és ennél jobb dolog nem is történhetett volna a Resident Evillel.
Cregger ugyan a korábbi filmekhez hasonlóan mellőzi a videojátékok emblematikus karaktereit, ám azok történetfolyamába könnyen beilleszthető eredeti történetet mesél el, amely egyszerre képes visszaadni a játékok élményszerűségét és feszültségét, miközben következetesen hű marad saját alkotói stílusához. A Barbár, és méginkább a Fegyverek kirobbanó sikere már korábban is bizonyította, hogy Cregger kiváló érzékkel tudja fenntartani és fokozni a feszültséget, de szkeccs-komikusi múltjából eredően a humort is váratlan és merész módon képes dramaturgiai eszközként használni. A kaptárban korábbi filmjei legjobb tulajdonságait még következetesebben építi be a narratív szerkezetbe.
A kórházi futárként dolgozó Bryan (Austin Abrams) egy hosszúra nyúlt munkanap estéjén bevállal egy utolsó fuvart. Egy zöld táskát kell eljuttatnia Racoon Citybe, amiről ugyan nem tudni, mit rejt, de az biztos, hogy nagyon fontos, hogy mihamarabb sértetlenül kézbesítse. Mindeközben odahaza barátnője nemrég tudta meg, hogy terhes, így Bryanre a munka után igen fontos beszélgetés vár a jövőt illetően. A hóviharban, fagyos erdei utakon kacskaringózó férfi elé aztán váratlanul kiugrik egy megszállottan viselkedő nő, innentől pedig folyamatosan egyre félelmetesebb és veszélyesebb történések láncreakciója indul el, mígnem egyértelművé válik, hogy egy kezdődő zombiapokalipszis kellős közepén vagyunk.
Kép A kaptár című filmből
Önmagában is elismerésre méltó teljesítmény, hogy Creggerék mindössze másfél órában képesek voltak egy lekerekített, dramaturgiailag folyamatosan építkező történetet nagyfokú technikai nívón elkészíteni – különösen a film látványvilága emlékezetes, amely egyszerre köszönhető Darius Wolski operatőr (A karib-tenger kalózai, Mentőexpedíció) parádésan használt hideg fény-árnyék kontrasztjainak vagy épp vörösben úszó akciószekvenciáinak, a részletgazdag díszleteknek és az elszállt fantáziával megalkotott, gyomorforgatóan undorító zombik látványának egyaránt.
Ám ami A kaptárt az év egyik legjobb horrrorfilmjévé emeli, az a kivételes tempó. Miközben az első perctől sodró lendülettel ránt magával a cselekmény, Cregger bőven hagy időt a feszültségteremtésnek is. A baj egyfolytában ott leselkedik a sötétben, ezt mi is mindig érezzük, Cregger azonban folyamatosan kijátssza az elvárásainkat: hol szimplán azzal, hogy elnyújtja vagy épp sokkal rövidebbre faragja egy-egy horror- vagy akciójelenet fokozását, máskor pedig a filmre végig jellemző harsány humor okoz olyan hangulatváltásokat, ami után csak kapkodjuk a fejünket.
A kaptár hajszálnyira van attól, hogy horror-vígjátéknak lehessen nevezni, ami még annak fényében is meglepő húzás, hogy a rendező nem először mutat be hasonló műfaji zsonglőrmutatványt: a Fegyverek utolsó negyedórájával Cregger már tanúbizonyságát adta, hogy számára az iszonyat és a nevetés zsigeri természete egy tőről fakad, így a kettő közötti hasonlóságokat nagy élvezettel gyúrja össze és aknáz ki ezáltal dramaturgiai fordulatokat, amit ebben az esetben Austin Abrams (aki már a Fegyverek egyik legemlékezetesebb mellékszerepben is brillírozott) kiváló alakítása koronáz meg.
Az egyre veszélyesebb helyzetekbe keveredő Bryan teszetosza figurája tökéletes ellentéte a hasonló filmekben unalomig elinflált kompetens akcióhősöknek. Lassú felfogású, esetlen, a fegyverek használatát pedig csak a videojátékokból ismeri. Az életéért küzdő férfi úgy csetlik-botlik végig a cselekményen, akár egy némafilmes burleszk-hős. A Chaplint megidéző, sziporkázó fizikai humor egyik legszebb példája a filmben, amikor a segítségért kajtató férfi belopózik egy telekre, ahol ráront egy őrjöngő házőrző kutya. A férfi épphogy csak fel tud mászni a közeli sufniban egy létrára a véreb elől. Majd amikor biztonságban érzi magát, kicsinyes diadalittassággal próbálja meg a létrával megdobni az állatot, hogy aztán utólag rájöjjön, most nincs mivel lemásszon.
Kép A kaptár című filmből
Persze Bryan figurája sokmindenben különbözik a Csavargótól. Például, hogy megállás nélkül káromkodik, mint a vízfolyás. Ha valaha készülne egy magyar túlélő horror, pontosan ilyennek képzelnénk el a főszereplőjét – azért pedig külön dicséret illeti a magyar szinkronfordítót, hogy erre tudatosan rá is játszik azzal, hogy Bryan egy balul elsült mozdulatánál Mucsi Zoltán egyik legendás mondatát idézi meg. De Abrams az érzelmesebb pillanatokban is derekasan helytáll, és szerencsére az apaság gondolatától rettegő férfi pont annyi drámai mélységet kap, ami a karaktert emberivé teszi, anélkül, hogy a film kizökkenne a lendületből.
Aki attól félne, hogy A kaptár csak vicceskedésből áll, annak nincs mitől tartania. Nemcsak a bizarr szörnyek látványa okoz felkavaró élményt, de a film fokozatosan fordul át suspense-re épülő ijesztgetős horrorból féktelen vérengzéssé. A film tétjei pont úgy fokozódnak, ahogy azt a hasonló videójátékokban megszokhattuk. Kezdetben Bryan egyetlen pisztollyal és egy tölténnyel, esetlenül és bénázva tapogatózik a sötét ismeretlenben, míg a Racoon City-beli toronyházban kibontakozó finálé már valóságos hentelésbe torkollik, a kettő közötti folyamat pedig organikusan bontakozik ki, váratlan fordulatokkal és számtalan ijesztő vagy épp humoros helyzettel gazdagítva a film direkt dramaturgiai ívét.
Zach Cregger egyszerre volt képes sikeresen felfrissíteni a szebb napokat látott Resident Evil franchise-t, miközben saját alkotói útján is újabb fejlődésen ment keresztül. Ez pedig olyan bravúr, amely – ha ez még bárki számára kérdéses lett volna – végképp bizonyítja, hogy az egyik legizgalmasabb amerikai műfaji filmessel van dolgunk.
A kaptár már látható a magyar mozikban, az InterCom forgalmazásában.
