A veterán belga rendező, Johan Grimonprez kizárólag archív anyagok - híradórészletek, különböző film-és televíziófelvételek, memoárrészletek és hangfelvételek felhasználásával építi fel saját filmes narratíváját a hidegháború egyik kevéssé ismert, ám annál nagyobb jelentőségű fejezetéről, amikor a hatvanas évek elején - egy rövid ideig - valódi esély nyílik arra, hogy az afrikai országok gyarmattartóiktól független és egymással szoros szövetségi rendszerben együttműködő közösségekké váljanak, megteremtve egy új világpolitikai erőt.
Ennek az ügynek egyik élharcosa Lumumba, akinek kérlelhetetlen jelleme és elszántsága egyre kellemetlenebbé válik az ország uralásához minden áron ragaszkodó nyugati nagyhatalmak számára, hiszen a kongói medence a világ egyik legjelentősebb urániumérc lelőhelye, amely nyersanyag például az atombomba előállításához is szükséges (egyébként a mai telefonok és elektromos autók akkumulátorainak előállításához is elengedhetetlen elem).
Ez az időszak egybeesik az amerikai feketék polgárjogi küzdelmének legturbulensebb időszakával is, amikor a hatvanas évek elején a tengeren túl olyan meghatározó alakok formálják a közvéleményt, mint Martin Luther King és Malcolm X. Az afroamerikaiak harca azonban nem pusztán politikai színtéren zajlik: a jazz zene - mint a közösség identitásának és szabadságvágyának egyik legerősebb manifesztuma - egyre inkább az elégedetlenség szócsövévé válik.
A korszak legnagyobb zenészei, mint például Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Louis Armstrong vagy Nina Simone mind az egyenlő jogokért vívott harc arcaivá válnak. Ezt használja ki az amerikai kormány és az ENSZ, amikor utazó nagykövetnek kérik fel őket, hogy afrikai koncertturnékon képviseljék a gyarmati országok önállósodásának ügyét. A valódi szándék azonban egészen más: a koncertek pusztán figyelemelterelő funkcióval bírnak, hogy a titkosszolgálatok emberei feltűnésmentesen érkezhessenek az adott országokba.
Mindezt azért érdemes előre ismertetni, mert a film alapos történelmi és kulturális háttértudást követel meg a nézőjétől. Grimonprez nem szán időt az események és szereplők mélyebb bemutatására, ráadásul egészen vadul száguldó tempóban mesél. Szinte másodpercenként záporoznak ránk az újabb és újabb nevek, dátumok és események, amit tovább tetéz, hogy a film szerkesztési módjának alapját a szabálytalan és folyamatosan váltakozó lüktetésű jazz-dallamok adják. Ráadásul a történet részletei több szemszögből, az időben oda-vissza ugrálva, apránként tárulnak fel és állnak össze egy egésszé, emiatt nem túlzás azt állítani, a Háttérzene államcsínyhez igencsak kimerítő filmélmény, amelynek nézése közben könnyű elveszíteni a fonalat.
Ha azonban túltesszük magunkat azon, hogy eleinte talán nem értünk mindent, amit látunk, a film meghálálja a türelmet és fokozatosan egyre élvezetesebbé, élményszerűbbé és izgalmasabbá válik. A montázs művészetének egyik kortárs csúcsteljesítménye bontakozik ki a szemünk előtt, a film teljes joggal pályázhatott volna a legjobb vágás Oscar-díjára is. Miközben a maga 150 perces játékideje ijesztően hosszúnak tűnhet (főleg, ha figyelembe vesszük, hogy egy archívokból összerakott dokumentumfilmről van szó), a sodró lendület és a különböző formai eszközök (képek, hanganyagok, feliratok) rendkívül szuggesztív és átgondolt használata végig képes lekötni és érzelmileg is berántani a nézőt.
Lumumba tragikus története nem csupán érzékletes példája annak, hogyan semmizték ki a belgák és az amerikaiak Kongót, de az elnyomás és a nagyhatalmi logika általános lélektanáról is sokat elmond: az erőforrások feletti uralom minden elvnél és ideológiánál előbbre való. Noha nem újkeletű megfigyelés ez, mégis megrázó és fontos újra és újra szembesülni azzal, hogy a világ progresszívnek és felvilágosultnak tartott országai valójában nem mondtak le a maguk vélt felsőbbrendűségéről és az ehhez rendelt előjogokról.
Ilyen értelemben a film nem pusztán egy belga művész bátor és őszinte szembenézése saját népének történelmi bűneivel, hanem számos kortárs probléma eredetének (migráció, klímaválság, a társadalmi olló kinyílása, radikalizálódó civil jogi mozgalmak) cizellált és pontos levezetése. A rendkívül részletgazdag, ezernyi forrást felhasználó mozgóképes anyag azonban önmagában csak egy inventív és precíz videoesszé lenne, ha nem emelné egészen más művészi szférába a zene, pontosabban annak központi formaszervező ereje és narratív használata.
A film egyetlen hozzáforgatott képkocka nélkül, pusztán a rendelkezésre álló archív anyagok és a jazz kiválóan ütemezett és jól átgondolt összeszerkesztésével képes megteremteni egy politikai thriller feszültségét és egy szívszorító dráma hevességét és emocionális fűtöttségét. Amikor a gátlástalanul hazudozó opportunista politikusok beszédeit egyszer csak megtöri Nina Simone közelije, amint elénekli a Sinnermant, vagy épp a Thelonious Monk zongorájából áradó szívszorító szépség és fájdalom kíséri az afrikai népek függetlenségéért elkeseredetten küzdő államférfiak felvételeit, az ember akkor sem tud közömbös maradni, ha semmilyen személyes érintettsége vagy érdeklődése nem volt előzetesen a témában.
Grimonprez szoros összefüggésbe hoz egymástól elsőre talán távolinak tűnő jelenségeket, azonban a film szerencsére nem válik ettől kaotikussá, sőt az összefüggések láncolatának kitágítása teszi igazán nyilvánvalóvá, miért is volt releváns döntés filmet készíteni erről az esetről: Kongó függetlenségi küzdelme a gyarmattartó Belgiummal szemben, az amerikai-orosz fegyverkezési verseny, az atombomba, az afroamerikai polgárjogi mozgalmak, a jazz fejlődése és társadalmi szerepe, a Tesla és az Iphone 11 akkumulátorainak gyártása mind tematizálódnak és egy nagy terebélyes panorámaképpé összeállva mutatnak rá a keserű igazságra: ugyan papíron nem léteznek már gyarmatok és jogilag megszűnt az intézményesített faji megkülönböztetés, valójában a nagyhatalmak továbbra is folyamatosan szipolyozzák ki más országok erőforrásait - konkrét és szellemi értelemben egyaránt. Ennek egyik fraktális, ám annál pontosabb példája maga a zene.
A jazz - definíciója szerint - az Egyesült Államok déli területeiről származó, afroamerikai gyökerű zenei műfaj, amelynek eredete egészen az afrikai törzsi kultúrához vezethető vissza. Az őseik földjéről erőszakkal elhurcolt feketék százezrei identitásuk és emberségük utolsó bástyájaként őrizték énekeiket és táncaikat, ezekből nőtt ki később a blues, majd a jazz. Grimonprez pontosan érti, hogy ezek a dallamok nem pusztán kulturális értelemben kötődnek szorosan a tárgyalt témához, hanem azok maguk az elmesélendő történet. A fájdalom, megaláztatás, az őszinte harag, valamint a remény és a kiirthatatlan életösztön hangjai és ütemei.
A film legtragikusabb aspektusa éppen ezért az, hogy a szabadságát éppen csak megszerző kongóiakat pont ennek a zenének a segítségével csapják be a nyugatiak. Az utazó nagykövetként az országba koncertturnéra érkező Louis Armstrong tulajdonképpen hazahozza az erővel elhurcolt kultúrát, amelynél ünnepibb gesztust talán elképzelni sem lehet. A modern hangzás és dallam visszatér arra a földre, amelyből magot hajtott és ahonnan a nyers erőszak kitépte. Ám Armstrong repülőgépén mások is utaznak a zenészeken kívül. Egészen pontosan CIA-ügynökök, akik Armstrong fellépéseit használják elterelésként ahhoz, hogy előkészítsék a terepet a puccshoz és a demokratikusan megválasztott miniszterelnök likvidálásához.
Megrázó, elkeserítő és mélyen felháborító érzelmi utazáson visz át a film, amely természetesen elsősorban a valós és elvitathatatlan igazságtalanságok bemutatása nyomán alakul ki, ugyanakkor nem szabad eltagadni azt sem, hogy a film készítői meglehetősen sarkos és már-már radikálisan baloldali szűrőn keresztül vizsgálják az eseményeket. Ez a film értékéből persze nem vesz el feltétlenül, mégis magyarként nem tud az ember nem kínosan nevetni akkor, amikor a film Eisenhowert a patás ördögnek, az 56’-os forradalmat vérbe fojtó Nyikita Hruscsovot pedig a jellem makulátlan bajnokának mutatja be. Szerencsére a szerző markáns politikai álláspontja nem változik agitprop kiáltvánnyá és figyelme középpontjában az elnyomás és az identitás általános küzdelme marad.
A történelem alapszabálya, hogy minden mindennel összefügg. Hatások és ellenhatások sorozata határozza meg a múltat, jelent és a jövőt, így kulcsfontosságú, hogy minél nagyobb és árnyaltabb perspektívából próbáljuk megérteni, mindazt, ami körülöttünk történik. A Háttérzene államcsínyhez kiváló segédanyag és izgalmas gondolatébresztő lehet mindazok számára, akikben megvan a nyitottság arra, hogy a 20. századi világtörténelmre és ezáltal annak máig érezhető következményeire ne a megszokott, euro-centrikus szemüvegen keresztül nézzen rá. Mindezek felett egy megrázó és érzelmes története annak, hogyan képes az elnyomás az ellene irányuló ellenállást is a maga céljaira használni. Legyen hát ez emlékeztető mindannyiunk számára: az a lázadás, amelyből a lázadás kiváltója profitál a legtöbbet, nem vezet változáshoz.
