A szituáció a következő: Christopher Hampton rendezett egy filmet Imagining Argentina címmel, főszereplők Antonio Banderas és Emma Thompson. Az alapötlet és a felvázolt háttér igen erős: a hetvenes évek Argentínájában járunk, napi rendszerességgel tűnnek el az emberek az ottonukból, az utcáról vagy éppen a templomból. A koreográfia ugyanaz mindig. Jön egy jeltelen autó bőrkabátos keretlegényekkel, betuszkolják az áldozatot a kocsiba és finito: se hír se hamv, az állampolgár megszűnt létezni.

XIX. századi aktorideál
Imagining Argentina - Antonio Banderas
A desaparecidok időszaka ez (ajánlott zene: Manu Chao azonos című balladája, benne van minden), a katonai diktatúra pszichoterrorral dúsított módszere a megfélemlítésre és a permanens rettegés fenntartására. A film egyik hőse is egy ilyen desaparecida (nyomtalanul eltűnt személy), Emma Thompson alakításában. A másik hős az ő férje, aki parafenomén képességeivel megérzi (az okkult szakirodalomban ezt clairvoyance-nek/távolbalátásnak hívják) mi történt-történik az eltüntekkel. Antonio Banderas hozza a karikás szemű férj szerepét, sajnos rosszul, de ez nem rajta múlt.

A film tényleg rossz, és ami még rosszabb: hazug. A sajtótójékoztatón a legadekvátabb személy, egy argentin újságírónő küldte el az anyjába Mr Hampton-t, mondván allergiás arra, ha hülyének nézik és a szemébe hazudnak. A témáról inkább nem mondana semmit, lévén közelről érintett a dologban (Argentínában a katonai diktatúra 1990-ig tartott), de azért a filmrendező szabadságának is vannak határai, ha már ízlése nincs is.

A forgatókönyvben nem is a parafenomén szál a legirracionálisabb, hanem a konfliktusfelépítés és a cselekményvezetés. Olyan hatásmechanizmusokkal dolgozik a film, ami már húsz éve is elavult volt, ma már inkább idegesítő és még inkább szánalmas. A színészek jók lennének benne, ha játékuk nem lenne teátrális és üres - a rendező előtt valószínüleg egy XIX. századi színházi tankönyv aktorideálja lebegett. 

Az olasz közönség ott fújolt először, amikor a férj kocsija előtt egy rózsaszín flamingó szállt, mintegy vezetve őt az ígéret földje felé. És valóban: a végtelen pampákon az Esperanza(-remény) nevű haciendára lyukad ki a megviselt férj (hangosabb fújolás), ahol náci haláltábort megjárt zsidó házaspárt talál. Itt néma csönd, erre nem lehet mit reagálni. Hangos véleménnyilvánítást generált még az a snitt, amelyben Banderas eltűnt feleségét és halott lányát siratva félmeztelenül gitározik, valamint a záró képsor, ami a rózsaszín ezredesi palotát (ott székelt a főgonosz) mutatja és egy feliratot: “Soha többé.” A közönségből ez megkönnyebbülést váltott ki (vége a filmnek), és ha már Olaszország, akkor a tetszésnyílvánítás sem maradt el: kivenni csak a fütyülést tudtam, és azt a hangot, amikor az ember úgy csinál mintha hányna.