A hatvanegy perces, Az utolsó tánctanárban Balogh János (Bencze Ferenc brillírozik a szerepben) és húszas éveihez közeledő fia, Simon (Molnár István) a Hortobágyra tartanak, hogy a Hídi vásár eseményeinek részeként megtartsák tánciskolájuk záróbálját. Alig érkeznek meg a helyszínre, az egyik csikós magnóról játssza le az „Oh, mamy, blue”-t, amit Margit kislánya énekel, citera kísérettel (később ugyanez a dal, egy idős, fejkendős asszony előadásában: „Ó, mami, bú”).

Balogh János maga a stílus, az előzékenység, a kellem, a könnyedség. Így a nem várt, némiképp zavaró eseményeket (nagy nehezen szerzi csak be a tiszteletestől a harmóniumot; a nevelőtanár hazaengedte a kollégiumból a gyerekeket, így a főpróbán táncosok nélkül maradna; - okkal – féltékeny férj jelent veszélyt a bálon az erősebbik nem tagjai számára) laza lelki tartással kezeli. Megmutatja a konyhai dolgozóknak, hogyan kell szalvétát hajtogatni, teríteni és fölszolgálni – mint a foxtrottnál -; elbeszélget Dobák Sanyi (Madaras József) kikapós feleségével (Bánfalvi Ágnes), Sanyitól elkéri a bicskáját; a VB-titkárhoz fordul, hadd kapjon táncos lábú katonákat a laktanyából.
Böszörményi Géza filmjében (melynek forgatókönyvét Gyarmathy Líviával írta) a profán, a világi, a szent, a talmi, a vásári, és – a világnak ezen a részén - már-már dekadens kifinomultság keveredik, majd ütközik meg egymással; első perctől nyilvánvaló, melyik kerekedik fölül a másikon.

A Hortobágyi Nemzeti Park nyugati turistái boldogan csattogtatnak az ostorokkal, a jó erőben lévő megélhetési csikósok próbálják föltuszkolni a lovakra a „testesebb” asszonynépet, miközben Balogh János esze a charlestonon, a one-stepen, a tangón jár. Ráadást fia is egyre kevesebb érdeklődést mutat apja hivatása iránt – ellenben kikezd a bálon Dobák feleségével.

Az országnak ezen a felén a tiszteletes helyi állásajánlatokat sorol föl a Pestre készülő ingázóknak a prédikáción – a nagyobb meggyőző erő kedvéért elmondja a Tékozló fiú esetét. A bálon az Előre! Üzem fejőnőinek kívánság-dalát („Minden ember életében van egy pillanat…”) politikailag ellenőriznék. Ez az a hely, ahol nincs változás: harminc éve – Balogh János apjának instrukciói alapján - egyházi zenére charlestonozott a tiszteletes a templomkertben a növendékekkel, mert hogy a tánc enyhíti a testi gerjedelmeket, és így jól rokonítható Bach, Händel és gróf Esterházy Pál muzsikájával. (A flashback a film egyik legkitűnőbb epizódja.)

Az egy beat-zenekar érkeztével csődbe fulladt, közösségi házas táncbemutató után Balogh János és fia Pestre mennek – továbbképzésre. Simonnal a lélektelen lakótelepet járja az apja, munkásszálló után kutatva, mert a fiú már nem akar tánctanár lenni, se táncparketten szívrohamban „hősi halált” halni – mint a nagyapja, sem vidéken maradni. Balogh János a Hortobágyi Nemzeti Park-táblára, az országút mentén kirakja a hirdetést. beat-táncot tanít.

A Müller Péter forgatókönyve alapján készült, több mint egy órás Hungarian Drakula kevésbé játszik a – Böszörményi-Gyarmathy - alkotópáros védjegyévé váló - groteszk, szatirikus műfaji elemeivel olyan könnyedén, mint a ZDF számára készített kis Magyarország-tabló, sokkal inkább a hétköznapi iszonyatra hatja át.

Az 1953-ban játszódó filmben Kovács Lajos (Djoko Rosic), egykor világhírű profi bokszoló, a Zuglói Alumínium gyárban (ZALU) tengeti dolgos mindennapjait, és készséggel válaszol a munkás-cimborák ízléstelen kérdéseire: járt-e annak idején kupiban abban a városban, ahol kirakatban vannak a kurvák (Amszterdam), volt-e „néger” nővel,  meg „sárgával”. Már éppen fiatal feleségével, a gyár konyháján dolgozó Rózsikával (Bánsági Ildikó) akarja „húzni” az egyik melós, mikor megszólal a hangosbemondó, és az igazgatónőhöz rendelik a férfit. Hamarosan kocsiba tuszkolják és meg sem állnak vele az ÁVH épületéig, ahol egy tiszt (Bálint András) külföldi kémtevékenységéről faggatja.
Kisvártatva előkerül jó néhány, külföldről írt képeslap, amelyet hajdani ellenfelei írtak a magyar öklözőnek, egy hangfelvétel „Billy”-től, aki bendzsón kíséri önmagát, miközben „négerül” énekel, és a kihallgatott Big Billynek címzett levele – melyet szótárból írt, és fonetikusan olvas föl.

Gyanús a tisztnek, miért pont’ Kovácsot hívta profinak a nagyvilágba majdani osztrák menedzsere (aki Mauthausenben halt meg, tudta meg Drakula Popeye-től, a ma perec-árus, egykori légsúlyú öklözőtől) mikor magyar bajnok sem volt. A vádak között szerepel továbbá egy 1942. júniusában ellopott bicikli – melyet valójában a bokszolótól tulajdonítottak el, és ő tett rendőrségi feljelentést.
Böszörményi Géza filmjében egyik pillanatról a másikra törik szét egy férfi múltját és emlékeit, akit majd felesége szabadít ki a verőemberek (kik közül az egyik egy súlyban bokszolt Drakulával Berlinben) és az ÁVH fogságából – tudjuk, mivel fizet a nő a gyárban dolgozó, jó ÁVÓ-s kapcsolatokat ápoló Róznernek.

Kovácsot kitiltják a gyár területéről; nappal szenet lapátol, este-éjszaka egy bárban, Rökknél lesz „artista”. Az egyik remekbe szabott jelenetben, a bárban mulató – látszat-fölháborodó - ÁVH-soknak azt mondják, az inkriminált sláger, amelyet épp’ a zenekar játszik („Add ide a didit, a didit nem adom, én a didit oda nem adom”) valójában brnói haditánc. És milyen kiváló az a végtelenül alpári „kabaré”-betét, melyet Drakula ad elő egy nő-imitátorral!

A Hungarian Drakulában Kovácsot visszahívja a ZALU-ba Rózner, lévén a gyárból él-üzem lett, ám nincs olyan ökölvívó-csapatuk, amely méltó módon kiállhatna az üzemi bálon a Postás S.E.  ifjú bajnokai ellen. Kivált nehézsúlyban.
Kovács „két kilóért” – amit kizárólag győzelem esetén kap meg; legalábbis ezt ígérik neki - beáll a ringbe a nagy fiatal „reménység”, az olimpiára készülő öklöző ellen – és az alibi-meccs helyett valódi-véres szpartakiádra kerül sor.
Böszörményi Géza mindkét alkotása kitűnő munka.

A Hungarian Drakulának nagy erőssége a remek forgatókönyv, és a szerepében rendkívüli alakítást nyújtó Djoko Rosic. Egyébiránt: a színészi játék mindkét film esetében egészen kivételes. Az utolsó tánctanárban elsőrendű epizód-alakítások sorát mutatják be az aktorok, így Madaras József, Bánfalvi Ágnes, Blaskó Péter, - és a másik filmben is pompás - Pécsi Ildikó; a Drakulában Dörner György, Reviczky Gábor, Incze József, Helyei László – a fölsorolás korántsem teljes.

Böszörményi Géza filmjeiben a „kisember” – rajta kívül álló okok miatt, amelyek ellen teljességgel tehetetlen - elbukik, de megpróbál életben maradni. Azonban: sosem dicsőül meg.

A veszteség, a megaláztatás egyszerre jelentkezik a munkájában (a tánctanár esetében: egykoron apáról fiúra szálló hivatásában, Drakulánál egykori, jól megfizetett, szenvedélyénél) és a privát életében, így szüntelen ott a lehetősége annak, hogy egyik pillanatról a másikra mindent kiragadnak a kezéből.
Az utolsó tánctanár és a Hungarian Drakula számomra katasztrófa-filmek: váratlanul-hirtelen kerülnek Böszörményi hősei (sic!) életveszélybe, és ugyanannyira tehetetlenek, mint ha fölkapná házukat egy gyilkos szélvihar.
Valójában tehát: túlélők.