A megrögzött igazságkeresésről. A no exit állapotról. Azokról a fedőtevékenységekről, amiket azért folytatunk, hogy ne kelljen szembenézni önmagunkkal. Még tömörebben arról, hogy az emberek általában nem selejtesek, nem rosszak, csak problémájuk van az élettel. Maga a cselekmény a fentebb említett témák hordozó közege. A történet középpontjában egy fiatal balatoni vízimentő, Zalán áll. Súlyos trauma gyötri, nincs békében a világgal, sem magával. Aztán egy nap találnak a strandján egy hullát a vízben, és ő magánnyomozásba kezd. Megszállott kutakodása során nem csak a rejtély megoldásához jut egyre közelebb, de a lelkét mardosó fájdalom eredetéhez és a feloldozáshoz is. A narratívában két idősíkon keresztül jelenik meg ez a párhuzam, és állnak össze a mozaikdarabkák. Mondhatjuk, hogy filmtervünk egy abszurd detektívtörténetbe bujtatott karakterdráma.
Mióta és miért foglalkoztat ez a téma?
Talán 2-3 éve. Azóta, mióta elkezdtem a saját pszichémmel is foglalkozni. Zalán egy krízist él át, és, ha nem néz vele szembe, akkor elsodorja őt, talán örökre. Ez a film tétje. Én is szembesültem már a magam nagy krízisével, ez a no exit állapot tehát Zalánnal közös élményem. Emellett persze van más is. A mi generációnk már egy individualista társadalomba született, és ettől többnyire fájdalmasan magányossá váltunk. Érdekel ez az élmény, hisz benne vagyunk, szeretnénk analizálni, hogy mesélhessünk róla, és szeretnénk mesélni róla, hogy jobban megértsük.
Tóth Gergely
Milyen műfajban gondolkodsz és milyen vizuális világot képzelsz el a filmhez?
A neo-noir expresszivitás és a vegyes hangnemű filmek számomra meghatározók. Előbbi legfőképp a belső nyugtalanságot kifejező vizuális fogalmazókéssége okán. Utóbbi esetében a különböző műfaji elemek keverése és a meglepő hangnemváltások kizökkentenek a komfortosnak hitt nézői pozícióból, felcsigáznak, többrétegűséget eredményeznek. Ez a célunk a Riviérával is. Északi part és déli part, a modernitás és a gazdagok villái szemben a népstrandok, a lelakottság hangulatával. Közte pedig egy tó, a Balaton. Nem túl mély, de a miénk. Vagy már egyre kevésbé a miénk. Ez persze stilizáció. A hangulat, akár a táj, és akár Zalán lelke, kettős. Skizofrén állapot ez, ami térben és időben is megmutatkozik. Zalán, mint a nagyember fia, alászáll a kisemberek világába. Az új épületek nyomasztóan távoliak, a régiek kiüresedettek és elnyűttek, mindkét esetben elidegenítők. Zalán a két összekeveredő világ egy jellegzetesen kelet-közép-európai esztétikájában létezik, ahol a MÁV másodosztály és a harmincmilliós terepjáró között nincs átmenet, csak éles váltás. Más értelmezésben is megfigyelhető a kettőség. A tragédiát hordozó múlt télen, a jelen idősík nyáron játszódik. Az eleinte nappali eseményeket felváltják az éjszakaiak, ahogy Zalán és mellé csapódó társa egyre mélyebben kutatnak nyomok után. És a nagy lezárás helyszíne, a titokzatos hajó a vízen, nem véletlen a két világ találkozása, egy semleges zóna. Itt ér össze múlt és jelen, a kérdések és a válaszok, itt kell szembenéznie hősünknek feldolgozatlan traumájával is. Ebből a szempontból a film egy kicsit felnövéstörténet is.
Mennyire látod magad előtt a kész anyagot, és mekkora szabadságot hagysz a változtatásnak?
Látom, ahogy most elképzelem, de az sosem lehet a végeredmény. Az anyag mindig formálódik, kicsit átalakul, pontosabb lesz, amikor egy-egy alkotótárssal épp kiegészül a stáb. Az én felfogásom szerint a filmkészítés organikusan fejlődő dolog, gyarapszik és gazdagodik azáltal, hogy egyre többen gondolkodnak rajta. Tehát én a változtatásoknak mindig teret engedek, sőt, híve vagyok, persze csak józan határokig, mert a célt nem veszíthetjük szem elől. A forgatókönyv egy dolog, de nagyon sok réteg azon túl kerül rá az anyagra a színészek, a főkreatívok, az útközben felmerülő kérdések, és még ki tudja, mi minden által.
Az elmúlt egy-másfél év eseményei hatással voltak bármennyire a filmtervedre vagy az írás folyamatára?
Amennyiben a koronavírusra gondolsz, úgy igen. Én egyelőre a járvány nagy nyertese vagyok. Kénytelen voltam többet és jobban foglalkozni a saját lelkemmel, amit enélkül nem valószínű, hogy egykönnyen megléptem volna. És mivel a filmterv egy alapvetően pszichologizáló történet, ez így segített pontosabban fogalmazni. Az is biztos, hogy könnyebb volt a klaviatúrához kapcsolni magunkat, híján a szociális életnek.
Kapcsolódik a tervhez valamelyik korábbi munkád?
Nem mondhatnám. Az biztos, hogy vonzanak a társadalom szélére sodródott, bármilyen értelemben vett periférikus elemek, egyének. És izgat a noir is, mint stílus, maga az expresszivitás. A korábbi vizsga- és diplomafilmjeimen ez az érdeklődés talán látszik.
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztél az Inkubátorba?
Az alapötlettel egykori osztálytársam, Csala Norbi keresett meg, ő a Riviéra írója. Kettőnknek tavaly már volt egy sikeres együttműködése ugyanebben a felállásban, még az SZFE keretein belül. Ez a kisjátékfilm a Csönded, ami a Friss Húson fog debütálni. Ennek a filmnek a csapata remek volt, szinte mind iskolatársak. Például az operatőr ezúttal is Polgár Csaba, a vágó Balogh Máté, akárcsak ott. A látványtervező Hegedűs Dóra, akivel több közös videóklipet is készítettünk korábban, a pitch grafikai- és dizájnelemeiben pedig Váradi Szilveszter működik közre, ők mindketten a MOME-n tanultak. A többi résztvevő kiléte még várat magára. A producerünk Mécs Mónika (Inforg - M&M Film), a casting directorunk Ascher Irma. Megnyugtató, ha ilyen remek alkotótársak veszik körül az embert.
Tóth Gergely 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem Mozgókép - Dramaturg osztályában, amit Esztergályos Krisztina és Divinyi Réka vezetett. Csönded című rövidfilmje a 9. Friss Hús magyar versenyében látható, a filmről itt írtunk részletesebben.
Az Inkubátoros rendezőket bemutató sorozatunk folytatódik, a korábbi interjúk itt olvashatóak:
Breier Ádám: Lefkovicsék gyászolnak
Nagy Borbála: Nincs itt semmi látnivaló
Hevér Dániel: Valami madarak
Holtai Gábor: Itt érzem magam otthon
Podhradská Lea: Apám lánya
Szabó Szonja: Flóra
