Miről szól a filmterved?
A történelmi traumák jelenkori hatásáról, és a modern társadalmi paranoiákról a dezinformációs érában. Sok humorral fűszerezve. A film alaphelyzete, hogy egy deepfake álhír miatt bezárkózik egy turistacsoport egy bunkertúrán, mert azt hiszik, hogy felrobbant a Nukleáris Intézet és sugárzás terjed Magyarországon. A vélt vészhelyzetben pedig megpróbálnak túlélni, de a karakterek összekülönböznek és az együttműködés kudarcba fullad.
Mióta és miért foglalkoztat ez a téma?
Régóta, de meg kellett érnem rá. Nagyszüleim sokat meséltek a II. világháborúról és a Rákosi és Kádár korszakról, amiket kicsiként „esti meseként” hallgattam. Köztük nagymamám óvóhelyi bujkálását is, ami az 1944-es csepeli szőnyegbombázás ideje alatt történt. Ezek a történetek mind nagyon megérintettek, és filmszerűen élnek bennem azóta. Olyan, mintha én is átéltem volna őket — mondhatni a csontjaimban érzem őket. Pláne most, a 21. században, ahol egy ketyegő bombán ül az emberiség: háborúk, terrortámadások, konteók, természeti csapások, pandémia és klímaváltozás közepette. Ezt a katasztrófahullámot szorongva követem, és úgy látom, hogy a mesterséges intelligencia pedig csak fokozza az őrületet, ezért erős késztetést éreztem, hogy beszélhessek az infoapokalipszis koráról, a megörökölt háborús szorongás nézőpontjából. Emléket állítva azoknak, akik elszenvedték a XX. századot.
De konkrétan 2021 áprilisa óta dolgozom a filmötleten, ami egy moszkvai bunkertúrán állt össze bennem. Először rövidfilmnek indult: tavaly júniusban a X. Friss Hús Pitchfórumán elnyertem a Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének Különdíját a filmtervvel, ami aztán a csehországi 8. Elbedock International Film Festival író workshopjára kapott meghívást, majd a lengyelországi 16. Zubroffka International Film Festival produceri workshopján szerepelt. Időközben elkezdtem írni a forgatókönyvet, és annyira megszerettem a karakterekkel a bunkerben ragadni, hogy rövidfilmből nagyra nőtt az ötlet.
Milyen műfajban gondolkodsz és milyen vizuális világot képzelsz el a filmhez?
Ez egy posztmodern szerzői film. A vizuális világát allegóriák, metaforák használata jellemzi. Például, a bunker is egy olyan tér, ami szimbolikusan az al-világot, és a tudat-alattit jelenti számomra. Azt a “lelki teret”, ahol a félelmek irracionálisan, és ösztönösen irányítanak minket. A filmre jellemző lesz az intertextualitás és a múlt jelenvalóvá tétele is, pl. archív felvételekkel és hiteles II. világháborús túlélői történetekkel — amit korabeli zenék erősítenek — kontrasztba állítva a jelenkort. Továbbá a műfajok komikus kiforgatása is feltűnik, így a katasztrófa film, a horror és a vígjáték műfaji gegjeinek groteszk idézete. De a drámai helyzeteket megtartva, történelmi hitelességre törekedve — ha épp azt kívánja egy jelenet.
Ezek a stílusjegyek végül a tetőponton, a negyedik fal áttörésében érnek össze: amikor kiderül a karakterek számára, hogy egy filmben vannak. Ez a gesztus, nemcsak interaktív filmélményt ad a nézőknek, hanem azt állítja, hogy ez már több, mint film: Te is része vagy a történetnek!
Mennyire látod magad előtt a kész anyagot, és mekkora szabadságot hagysz a változásnak?
Mivel már 2021 óta formálódik bennem a film, nagyon konkrétan látom. Persze hagyok szabadságot a változásnak, mert a filmezésben rugalmasnak kell lenni, de örülök, hogy már “él bennem a film”. Még álmomban is bunkerekben járok!
Kapcsolódik a tervhez valamelyik korábbi munkád?
Talán leginkább a Beutaló nélkül sehová-hoz, mert egy társadalmilag érzékeny, és összetett rendszerszintű jelenségről beszél, drámai hangvétellel, ugyanakkor abszurd és sötét humorral. A többi filmemből inkább csak az “egyedi világ” köszön majd vissza, jelentsen ez bármit is. De szívem szerint nem vonnék párhuzamot egyik filmemmel sem, mert nekem mindig a témából fakad, hogy milyen elbeszélői eszközöket, vagy a stílust használok. Élvezem, ha új témákban és új stílusokban vagy új műfajokban alkothatok.
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztél az Inkubátorba?
A szereposztásban lesznek visszatérő alkotó társak, például Tóth Zsófi, Hegedűs Barbara vagy Kiss Erika színművészek, de a csapat nagyobb részével most fogok először dolgozni, amit nagyon várok, mert kiváló színészek. Hogy egy pár nevet említsek: Hegedűs D. Géza, Rajkay Zoltán, Pálmai Anna, Fekete Ernő, Mészáros Béla, és Márfi Márk.
A filmes stáb részéről is vannak visszatérő alkotótársak, például Füzesi Tamás operatőr, vagy Pap Levente vágó, és Máté Tímea első asszisztens, de itt is lesznek új csapattagok. A producer Szy Marcell, vele a Friss Hús Pitchfórum után ismerkedtünk meg, és azóta együtt dolgozunk ezen a projekten, a hangmester Garay Anna Elza, a zeneszerző pedig Faragó Béla, aki a Beutaló nélkül sehova című filmem végefőcím zenéjét jegyzi.
Dolgozol jelenleg bármi máson, vagy csak a pitchre koncentrálsz?
Idén elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia három éves Ösztöndíjprogramját, amiben folytatom a linómetszet animációs kisfilmemet, A gyász sárga is lehet-et. Ezen dolgozom épp, és nagyon jó, hogy „egyik alkotásból a másikba” tudok megpihenni. Tavasszal pedig előkészítjük a következő élőszereplős kisjátékfilmemet a FlowProductions csapatával, szintén ennek a programnak a keretében. Szóval folyamatos alkotásban vagyok, ami egy csodálatos dolog.
Schnabel Annabella
Schnabel Annabella 2020-ban szerzett Filmrendező Mesterszakos diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol korábban, 2018-ban, Gyártásszervezői alapképzésen végzett. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet megelőzően, 2015-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen diplomázott Filmelmélet és Filmtudomány szakon. Az elmúlt tíz évben díjnyertes rövidfilmeket, reklámokat, zenés videókat és oktatófilmeket készített. Diplomafilmje, az Anya macskája a fesztiválkörútja során elérte a Diák Oscar-kvalifikálást, több A-kategóriás és Oscar-kvalifikáló fesztiválon is bemutatásra került. Több, mint 40 nemzetközi filmfesztiválon vett részt, és számos hazai és nemzetközi díjat nyert. 2024 óta Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjasa.
