Azt, hogy mekkora bajok vannak a magyar társadalomban, jól jelzik a lassan mindennapossá váló aláírás-gyűjtések és nyilatkozatok, legyen szó egy állami pénzből készült és már bemutatott játékfilm minden indok nélküli, utólagos megnyirbálása, vagy egy politikai napilap penetráns módszerekkel történő bezárása elleni tiltakozásról. A fentiekhez hasonló események sűrűsödéséből következik, hogy egyre többünk számára válik lehetetlenné a helyzet objektív megítélése. Egy ilyen klímában különösen jól jön, ha olyasvalakinek a véleményére támaszkodhatunk, aki kellő távolságból tud rátekinteni a részletekből összeálló nagyképre.

Ezt a szerepet tölti most be a Mérges Buddha rendezője, Stefan Ludwig, aki a borsodi Sajókazán indított, jelenleg Miskolcon működő Dr. Ámbedkár gimnázium és annak alapítói történetén, kálváriáján keresztül beszél a hazai oktatási rendszer és a cigányság sajnos kuriózumnak számító találkozásáról. Sajókaza még az országos viszonyokhoz képest is mérhetetlenül szegény, többségében romák lakta település, ahol az érettségizettek arányát még mérni sem lehet. Ezen szeretett volna változtatni Orsós János, roma származású tanár, amikor Derdák Tiborral vállvetve megalapította a buddhista szellemiségű Dr. Ámbedkár gimnáziumot.

A film az elmúlt néhány év eseményeit dokumentálja, a reménnyel teli indulástól kezdve a kevés, de annál jólesőbb sikert hozó mindennapokon át az iskola ellehetetlenítésére irányuló akciók bemutatásáig. Ahogy az a filmből is kiderül: a népszerűségét növelő Jobbik képviselőinek folyamatos támadásai nyomán a gimnázium egyre elkeseredettebb harcot kénytelen vívni a fennmaradásért, amiben a kormányzó hatalom ugyanolyan vastagon benne van, mint a nyíltan rasszista, szélsőjobboldali párt.

Ludwig filmje azonban nem attól marad emlékezetes, hogy milyen pontosan ábrázolja az országot eluraló, több mint aggasztó politikai miliőt. Legnagyobb erénye abban a módszerben rejlik, ahogy az objektív megközelítést fenntartva közelít meg néhány egyéni sorsot, így az iskola tanulóit vagy a történet egy pontján súlyos belső válságot átélő, majd az erejét mégis visszaszerző Orsós Jánosét. Az ő életükön keresztül válik tapinthatóvá a küzdeni akarásnak vagy a kilátástalanságba való beletörődésnek az az éles kontrasztja, amely egyszerre hozza össze és különíti el az egyes szereplőket. A rendező képeinek tükrében csak csodálni tudjuk, aki ilyen körülmények között sem adja fel az álmát, de tökéletesen megértjük azt is, aki lemond róluk.

Hogy a Mérges Buddha mégsem fordul reménytelenségbe, az elsősorban Orsós János karakterének köszönhető: az iskola megálmodója még akkor is egészséges optimizmust sugároz, amikor a kérdésre, mely szerint mennyi idő kell a romák sikeres integrációjához, csípőből rávágja a kétszáz évet. Orsós ezzel is jól bizonyítja, hogy a helyükön kezeli az elért eredményeket, és az egyébként bizakodó természetétől függetlenül reálisan is tud gondolkodni. Követendő példa.