 |
| Tölgyesi Ágnes: „Az álmot meg nem álmodni úgysem tudod…” |
A rendező egy, „színtiszta” cigány lakosságú falu, a horvát határ menti Alsószentmárton több mint három évének küzdelmes mindennapjait rögzítette. Az előző polgármester tizenkét évi „uralkodását” követően új ember, Tábori Mihály, veszi át a kormányrudat abban a faluban, ahol a rendszerváltozás után senki sincs állandó alkalmazásban, ahol (életkor alapján) hatszáz emberből kétszáz aktív, és ahol karitatív tevékenységgel küzdenek az éhezés ellen.
Tábori Mihály „dinamikus” férfi: az új jegyzővel karöltve kiválik a három községet magába foglaló körjegyzőségből, önálló hivatalt verbuvál. A korábban öt falu által fönntartott központi iskolában kitűzi célul az óvoda és a napközi rendszerű tag-iskola integrációját (az oktatási intézménynek természetszerűleg több mint nyolcmilliós tartozása, és számtalan kifizetetlen számlája van); leváltja a vezetőt és egy idős pedagógust; jön helyükre a fiatal Lia „néni” (ő gyorsan megtiltja a forgatást az iskolában, majd titokzatos okokból hamarosan rendőrségi autó viszi el, s hozza vissza a faluba). Mindemellett: föltűnően szaporodik az értekezletek, gyűlések, ünneplések száma.
A rendező a vállalkozó szellemű és habitusú polgármester mellett bemutatja a csendes, parasztszármazású plébánost, az egykor az esztergomi ferenceseknél végzett Lankó Józsefet, és a közösségi ház vezetőjét, a lelkes Dobozi Ibolyát.
Lankó József – miként hajdanán az apja - a tudásban hisz: több szentmártoni gyereknek ő fizeti a taníttatását a falutól messze lévő, siklósi katolikus iskolában. Dobozi Ibolya fáradhatatlanul szervezi többed magával a falu aktív felnőtt lakosságát megcélzó képzéseket (szőlészet-borászat, etc.), de az oklevél átvétele után munkához már nem jutnak az emberek. A fiatal nő – maradék hitét – az uniós pályázatokba veti.
Alsószentmártonon egyébiránt, ahol (Dobozi Ibolya szavaival) „… már nincs az embereknek fantáziájuk” sorsuk jobbra fordulásához, két önkormányzat „működik”: a cigány önkormányzat és a több milliós Phare-pénzekhez és egyéb támogatásokhoz jutó, tevékenységét tekintve homályos elképzelésekkel bíró, cigány kisebbségi önkormányzat. (Ez utóbbi egy tisztán cigány lakosságú faluban több mint komikus.)
Tölgyesi Ágnes filmjében – ahogyan telnek-múlnak az évek – egyre kaotikusabb, átláthatatlanabb a (helyzet)kép; ebben a faluban legföljebb pillanatfelvételeket lehet készíteni. Úgy tűnik, itt nincs folytonosság, nincs kezdet – legfeljebb: vég. A rendező finoman mutat rá a „panamázásokra”, a különös érdekszövetségekre, a „kaparj kurta” szellemre – ám annál erőteljesebben a teljes reménytelenségre, amelyet legföljebb percekre csendesít el Lankó József prédikációja a templomban.
 |
| Xantus Gábor: Népesség Istentől, népesség embertől |
Korántsem különös tehát, ha a Sánc Rádió bemondja, hány gyermek születik – például Magyarvistában.
Xantus filmje – noha keresi az okokat – egyedi műfajánál – requiem! – fogva nem ad választ az egyetlen föltett kérdésre. Munkájában pontos dramaturgiával „keveri”, váltogatja a hetvenes, a kilencvenes és az utóbbi években készített interjúkat, a sokszor lírai fölvételeket. Filmje narrációja különösen költői.
A rendező alkotása – műfajából adódóan – erősen spirituális-vallásos. Az egyik legmegrendítőbb interjú az idős Lőrincz Miklóssal készült Ormánban, ahol mára ő a református gyülekezet egyetlen, utolsó tagja. Ebben a faluban az omladozó templom harangja mindörökre elnémult: itt már nem esketnek, nem keresztelnek, nem is temetnek.
A csökkenő lélekszám, a népesség kihalása és a templomok pusztulása – mint következmény és egyben analógia – kifejezetten egyedi megközelítése egy, általában számadatokkal igazolt, aggasztó sorskérdésnek. Ugyanennyire fontos a hajdani „tömbterületeken”, mai szórványban működő, Kallós Zoltán által alapított Válaszút Kallós Alapítvány szórvány-iskola bemutatása, amely – szó szerint - a gyerekek „megmentésére” hivatott, kivált, mikor egy magyar anya és apa gyermekét itt kell megtanítani magyarul.
A rendező filmjében – mintegy ellenpontként – jelenik meg a Szilágyság példája, ahol egyetlen faluban sincs „egykézés”, számos családban születik három, négy gyerek is, és a hagyományőrző falvakban általában több a születés, mint a halálozás. Itt az utcasorok új házakból állnak, a templomokat renoválják, és újakat építenek.
Xantus Gábor alkotása, számtalan erénye mellett azonban, számomra némiképp adós marad a kérdéskör árnyaltabb földolgozásával, ugyanakkor érteni vélem a rendezői szándékot, amely elsősorban az érzelmekre kíván hatni.
 |
| Moharos Attila: Székelyföldi szolgasorsok |
A szolgaság intézményének régi hagyományai vannak Erdély-szerte, így a Székelyföldön is. A rendező egy idős férfit és asszony is megszólaltat (Erzsébet kilenc évesen került el Temesvárra szolgálni „kicsi ruháért”, és ma azt mondja, szeretne újból gyerek lenni és tanulni, hogy ne maradjon abban az „ókorban”) mielőtt bemutatná a Fülöp-testvérek: Fülöp Levente és Csaba sorsát.
A 2004-ben húsz éves Levente története 1999-ben kezdődik, akkor ment el Atyhára szolgának. Leventének kilenc testvére van; valójában alkoholista-szadista apja „verte” ki a „családi” házból – ahogyan bátyját, Csabát is, aki öt évesen ment el szolgálni, és majd a fizetéségéből új fogat csináltat – mert a „régit” az apja kiverte.
A Fülöp-gyerekek évek óta nem látták testvéreiket, akik közül van, aki árvaházba, van, aki külföldre és van, aki nevelőszülőkhöz került.
Moharos Attila gyönyörűen fényképezett filmjében (operatőr: Körtési Béla) egy idő után párhuzamosan követhetjük Levente és Csaba életét (megszólalnak „gazdáik” is, megmutatja a helyeket, ahol szolgálnak), és látjuk hogyan törnek darabokra a régi álmok (volt idő, mikor a két testvér az összegyűjtött pénzből közös házat, lovat, „tinócskát” majorságot, kasza-gépet szeretett volna).
Noha időközben a fiúk megkeresik két testvérüket, a nevelőszülőknél, gyönyörű házban és szeretetben nevelkedő Ágnest és Lászlót, „szüleiket” elveszítik. És bár céljaik azonosnak tűnnek – esti iskola, szakma, így Csaba esetében az asztalosság vagy kőművesség kitanulása – Levente sok pénzt költ szivarra, italra, megtakarítása csupán három millió lej. Csaba időközben vett tinót, pecsétgyűrűt, nyulat, kilenc millió lejt rakott félre (8 millió lej egy tehén ára…). És 2004. július 18-án, egy vasárnap, konfirmált. Mert hogy Csaba Istentől sokat vár – már lesz, akihez fordulhat, aki megsegíti.
„Komplett megváltoztam, mikor az Úrvacsorát ettem… fenntartott fejjel, bátran megyek előre” – mondja. Csak egy valami keseríti el: anyja és apja nem mentek el a neki olyannyira fontos eseményre.
Levente nem tudni, miben hisz. Három testvérével ül az egyetlen gyertyával díszített, születésnapi torta mellett. Anyjuk (akit, ha találkozna vele, gondolkodás nélkül leszajházna) „eltűnt”, nincs otthona, nincs, akivel este az asztalhoz üljön, és meséljen neki. A hiányt senki, semmi nem szüntetheti meg. Reggel, mielőtt kimenne dolgozni (természetesen mindkét fiú mezőgazdasági munkát végez) kávéja mellé megissza a két pálinkáját; reméli, ez az adag nem fog emelkedni. Családalapításon – Csabával ellentétben – nem jár az esze.
Moharos Attila munkája kivételesen nagyvonalú, igen invenciózus produkció - egyelőre boldog vég nélküli - „népmese” az otthonról elűzött fiúkról, gyermekekről, a kegyetlen apáról, anyáról; végtelenül emberi, pompás portré egy testvér-párról; fölkavaró tabló az árvaságról, és az elszakadni vágyás kínzó kísérletéről.
