A megtörtént eseményeken alapuló film 1954-ben játszódik, amikor az Aranycsapat a németekkel vív világbajnoki döntőt Svájcban. A mérkőzést megelőző napokban az egész ország a válogatott győzelméért szurkol: vajon bajnok lesz-e a magyar csapat, és vele együtt a magyar nép, illetve a kommunista rezsim? Felsőbb utasításra az állami nyomdában dolgozók azt a parancsot kapják, hogy a döntőt követő reggelre hárommillió „győzelmi” bélyeget kell legyártaniuk a magyar csapat diadalának tiszteletére. A munkafolyamatot az sem zavarja meg, hogy a parancs kiadásának pillanatában a sorsdöntő mérkőzés még el sem kezdődött.
Ez az 50-es évek hazai valósága, ahol a hatalom irigylésre méltó jól értesültsége és kivételes előrelátási képessége, úgy látszik, újra meg újra felütötte a fejét. „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!” - hangzik el például Bacsó Péter A tanú című filmjében a koncepciós perek abszurditását sűrítő mondat. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, ha kikotyogjuk: a magyar válogatott végül 3:2-re elveszítette azt a bizonyos finálét. Keserű kudarc a verhetetlennek hitt Aranycsapattól, és ennél is kínosabb öngól a pártvezetéstől.
A film jelen idejében azonban erről természetesen még semmit sem tud a két jó barát, a feladat elvégzésére kijelölt nyomdászok, Jenő (Váradi Gergely) és Miki (Rohonyi Barnabás). Kettejük közül az előbbi az ambiciózusabb, és jóval hajlamosabb a megalkuvásra. Fiatalos naivitása miatt ugyanakkor mindvégig azonosulható karakter marad. Mikit ezzel szemben elsősorban a szerelem mozgatja, nem a saját előrejutásának vágya. A film egyik központi kérdése természetesen az, hogy Jenő mikor szembesül a rendszer valódi természetével, és elérkezik-e az a pont, ahol végleg elveszíti a hitét.
A film egyik legfontosabb szereplője mindvégig láthatatlan marad, mégis meghatározó dramaturgiai funkciót tölt be, és már a nyitányban berobban: a nyitott ablakokon keresztül indul útjára Szepesi György hangja, amely a bérházak közös belső udvaraiban egy nemzetegyesítő egésszé olvad össze, visszhangozva a lélegzet-visszafojtott várakozást. A kor legendás sportriporterének orgánuma - a vb mérkőzéseinek képeit helyettesítve - afféle vissza-visszatérő „vágóhangként” működik, kizökkentve bennünket és a szereplőket a jelenetek megszokott ritmusából: ahogy egyre emelkedik a hangja, mindenki más elcsendesedik, a megkezdett párbeszédek félbeszakadnak, a feszültség pedig tovább hömpölyög. Ezek a pillanatok remekül érzékeltetik, miként szivárog be a labdarúgó-világbajnokság a hétköznapokba, egyúttal arra is rámutatnak, hogy a Bélyegben a vb és az azt övező hajcihő végig háttérelem marad. Csupán eszközként szolgál ahhoz, hogy az alkotók a Rákosi-korszak bűneiről mesélhessenek.
A pártvezetés egyre értelmetlenebb parancsai egy szigorúan hierarchikus rendszer láncolatává fonódnak össze, és egy újabb, mindvégig láthatatlan, mégis esszenciális szereplő jelentőségére irányítják a figyelmet: Rákosi Mátyáséra. Már a falakra kihelyezett portréja is elegendő ahhoz, hogy minden elvtárs - legyen titkár, tábornagy vagy hadnagy - a nála alacsonyabb pozícióban lévőkkel lekezelően, szinte szolgaként bánjon, majd a következő pillanatban egy felettes előtt fülét-farkát behúzva meghunyászkodjon. Ezekben a figurákban a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság tragédiája ölt testet.
Amikor egy meggondolatlan elvtárstól felmerül annak lehetősége, hogy hazánk esetleg vereséget szenved, a felettes a következőkkel folytja belé a szót: „…legyártjuk azokat a bélyegeket, hogy az emberek velük együtt ünnepelhessenek, ha törik, ha szakad.” Csőre Gábor ellentmondást nem tűrő hanghordozása mögül a teljes Rákosi-korszak atmoszférája sejlik fel. Emellett az olyan korszerűbb és párhuzamot mutató eseteket is megfoghatóbbá teszi, mint ami például a 46 évvel később, a 2010-es világbajnokságon történt Észak-Koreában: a válogatott 7:0-ra kikapott Portugáliától, odahaza pedig válaszul egyszerűen megszakították az állami adást, és elhallgatták a további részleteket. Mert ugye: „ha törik, ha szakad”.
Ami ugyanakkor fájó, hogy a rutinosabb szereplőgárda (Cserna Antal, Bozsó Péter, Takács Zalán, Elek Ferenc, Vizi Dávid, Seress Zoltán) nincs igazán komoly kihívás elé állítva: a színészek gyakorlatilag kisujjból hozzák az egyszerűbb karaktereket és a hozzájuk rendelt sémaszerű jeleneteket. A Bélyeg erősebb, fizikai és lelki erőszakot ábrázoló jelenetei viszont - sok tévéfilmes társával ellentétben - nem válnak nevetségessé. Sőt, a főszereplők partnereit alakító Mészöly Anna és Trill Beatrix játékának köszönhetően ezek a megrázó események valóban hitelesen hatnak.
Amint megkezdődik a hétvége, és vele együtt a nyomdászok “fogvatartása”, a helyszínek is fokozatosan leszűkülnek. A Bélyeg viszont ebben a zártabb, kamaradrámaszerű közegben találja meg igazán a hangját, és ügyesen vált magasabb fokozatba, miközben a feszültséget remekül építi a különböző helyiségek közötti párhuzamos vágásokkal. A tábornagy elvtárs ekkorra Jenőt műszakfelelőssé nevezi ki, így rá is hasonló nyomás nehezedik, mint az első helyért küzdő Aranycsapatra. Az, ahogyan az előléptetett Jenő a felelősség és a rászakadó feladatok súlya alatt szinte összeroppanni látszik, megrázó hatást kelt. Ezzel egyidejűleg, ahogyan ugyanez a zöldfülű, magát rendkívül komolyan vevő Jenő tanácstalanul sürög-forog és idegeskedik a rutinosabb kollégák között, finom humort is kölcsönöz a filmnek.
A nyomdászok és a labdarúgók között megteremtett párhuzam a film origója, és egyben egyik legnagyobb erénye. Az abszolút csúcspontot pedig az jelenti, amikor ez az analógia vizuálisan is megjelenik: a döntő alatt Szepesi szenvedélyes közvetítését a gépek zakatolása egészíti ki, mintha azok maguk is játékosok lennének, és támadásba lendülnének.
A forgatókönyvírók a film egészét átszövő kérdéseket - elkészülnek-e a bélyegek egyáltalán a kijelölt határidőre, és ha igen, mi lesz velük utána, a vereség tudatában - néhány jól kibontott karakter drámájával is megtámogatják, így a legnagyobb érdeklődésre számot tartó válaszokig vezető úton is van miért izgulni. A Bélyeg egy kifejezetten korrekt ujjgyakorlat, amely valamelyest képes túlteljesíteni saját tévéfilmes kategóriáját: dicsérendő, hogy sem képi világban, sem játékidőben (76 perc) nem próbál többnek mutatkozni, mint ami, így feszesre húzott dramaturgiájának köszönhetően mindvégig élvezetes marad.
A film tévépremierje július 3-án volt, ősztől az RTL streaming platformjain lehet majd megtekinteni.
