Johannes Silberschneider, a Diagonale idei életműdíjas színésze
Persze az egészben még mindig szinte nevetséges, hogy Magyarországon csak tényleg alapos kutatómunkával - vagy egy három órás utazással - lehet mélyebben megismerkedni az osztrák filmkészítéssel. A legjobb példa erre az volt, amikor a Diagonale nyitórendezvényén kapásból átadtak egy életműdíjat egy színésznek. A színész nem volt más, mint Johannes Silberschneider, aki hiába szerepelt egyszer egy Oscar-díjra jelölt rövidfilmben (Copy Shop), a magyar közönségnek az egyetlen támponja vele kapcsolatban a Rex felügyelő vagy a Tetthely lehet. És ezekkel a hívószavakkal máris egy nemzet művészetét söpörtük be a szőnyeg alá.
De mindenek előtt egy kicsit a fesztiválról. 1998 óta rendezik meg Grazban, rengeteg nemzetközi vendéget hívnak, csak osztrák filmeket mutatnak be, de nem feltétlenül csak újakat, hanem felnyitják a nemzeti filmarchívumot és abból is szemezgetnek. Ja igen, és horribilis pénzösszegű, összesen 100.000 eurónyi díjat osztogatnak el a végén. A Diagonale honlapja Grazot az osztrák film fővárosának hívja, ezt már az alapján is megérdemli, hogy három hatalmas méretű mozi található a területén. A meglepő pedig az, hogy szinte nincsen teltház nélküli vetítés, végigültem egy kísérleti rövidfilmes blokkot úgy, hogy egy üres hely nem volt. Ez még jobban meglepő, amikor megtudtam, hogy egy jegy 7-8 euró körül van. És akkor itt jöhetne egy hosszabb bekezdés arról, hogy Ausztria még mindig a Gorenje földje, de ez igazából tök lényegtelen. Egy nem egészen háromszázezres városban van közönség egy maroknyi artmozira és ezek szerint rengeteg osztrák filmre is. És mivel annyi film volt terítéken, hogy lehetetlen volt mindet megnézni, csak néhányat emelnék ki belőlük és természetesen ezekből tennék nagy kijelentéseket.
EGY ÚJ TRAUMA
Michael Fuith a Michael című filmben
Sajnos akkora pechem volt, hogy a záró díjátadó ünnepségen a két legtöbb díjat kapó filmből egyiket sem láttam. Az egyik, a Cinefesten nálunk is bemutatott Michael éppen mostanában kezdte meg nemzetközi körútját, pár héttel ezelőtt észak-amerikai premiert is kapott, ami szinte érthető: a film nem más, mint Josef Fritzl és Wolfgang Prikopil történetének dramatizálása, válasz egy újonnan felbukkant országos traumára. Michael, egy személyiség nélküli, jelentéktelen férfi egy kisfiút tart a pincéjében, akire egyszerre tekint szexuális rabszolgaként és közeli társként. A részletek és képek amiket láttam belőle, már jól körülírják azt, amit osztrák filmnek lehet nevezni mostanában: hideg, precíz képek, kevés dialógus, felszín alatt húzúdó szörnyű dráma és tragédia. Nem egy május elseje. A játékfilmek közül fődíjat kapó Stillleben pedig a családon belüli erőszakkal, vérfertőzéssel és pedofíliával foglalkozik. Úgy tűnik Ausztria már legyártotta az összes filmjét, amivel megpróbált a múlttal megbirkózni és most a szörnyű jelenét próbálja meg feldolgozni a játékfilmeken keresztül - a problematikus család és a pedofília más filmekben, más formákban is felmerül, ráadásul a Stilleben rendezőjétől is.
Belégzés
Az előbbi például a nálunk ugyancsak a Cinefesten bemutatott Belégzésben. A tényleg orvosi precizitással beállított filmben a fiatalkorúak börtönében tengődő, azon kívül munkát kereső fiatal srác áll a középpontban, aki aközött senyved, hogy ottmaradjon a biztonságot adó intézményben, vagy tegye meg a lépést a külvilág felé. A lépést aztán megteszi, de nem éppen a jobb élet felé: egyrészt munkát talál egy temetkezési vállalatnál, ahol hullákat kell cipelnie, másrészt pedig a szabadságon felbátorodik és felkeresi anyját, aki annyi évvel azelőtt elhagyta. Az egyébként színészként dolgozó Karl Markovics (lásd Rex felügyelő, najó illetve Pénzhamisító) első filmje iskolapéldája a gyeplővel visszafogott érzelmeknek és a minél kevesebbet közlő, de annál többet mondó képeknek - valahogy úgy, ahogy a Revans volt. De míg a Revans szinte falusi noirba fordította át a megváltás-történetét, addig a Belégzés inkább hagyja, hogy a melodráma hajtsa. Amikor a főszereplő Roman először kezd el a halottak közelében dolgozni, egyszerűen kibírhatatlan a drámája, azonban amikor megtalálja vér szerint anyját, átveszi az uralmat a dialógus a történések felett. Mondanám, hogy ettől leül, ha az egész film addig nem feküdt volna. De még így is elég erős munka a Belégzés, ráadásul a sok apró osztrák részlet ellenére egy univerzális történet, nem csoda hogy ezt terjesztették fel Oscar-díjra Ausztriában.
Spanien
A Belégzésnek ráadásul hatalmas erőssége, hogy mindvégig egy személyre, egy szemszögre koncentrál. Itt bukik be a fesztivál nyitásakor levetített Spanien, amiben feltűnik egy Ausztriában ragadt bevándorló, egy érzelmileg elhidegült asszony, aki furcsa embereket invitál a lakásába, a bevándolókat lefülelő, de néha szó szerint kutyaként viselkedő férje és egy családos megszállott szerencsejátékos. Mindegyik szerep olyan, mintha valami elcsépelt európai művészfilmes skatulyából húzták volna elő, és mire a végére mindegyiknek megismerjük a múltját, jelenét és egymással való viszonyát, az egész csak egy baromi unalmas kirakós lesz, ahol a dráma diktálja a személyiségeket és nem fordítva. És mivel az egész történetnek egy autóbaleset lesz a vége és eleje is (meg van azért kronológiailag kavarva a Spanien), különösebben eredeti sem. Ez az a film, aminek részleteit bőven lehet dícsérni, a színészei tök jók, csak az egész esik hasra a rajtnál.
Peter Kern a róla szóló Kern című dokumentumfilmben
Hasra esni is egy dolog, de egyszerre féllábon ugrálva, tigrisbukfencezve, féltávnál visszafele elindulva versenybe szállni, Ausztria túlsúlyos Jancsó Miklósa, Peter Kern pedig pont ezt csinálta. Kern már 1980 óta készít filmeket, inkább nem akarom megítélni a karrierjét a 2012-es Glaube, Liebe, Tod alapján, mert ennyire gonoszan én sem akarom lehúzni a vécén senkinek sem az életművét. A filmben Kern egy meleg, elkényeztetett gazdag embert játszik, akit nyolcvan körüli édesanyja kivesz a szanatóriumból és elviszi hajókázni. De a hajóra felszökik egy bevándorló is, aztán kezdődik a kalamajka. Összesen három szereplővel és egy olcsó digitális kamerával dolgozik a Glaube, Liebe, Tod, ami olyan, az egész világot érintő témákról akar véleményt mondani, mint az illegális bevándorlók, a terrorizmus, a homoszexualitás elfogadása, a kamuvallások és az osztályharc. Igen, ezt mind egyszerre, 72 percben. Első felében még tényleg vicces, ahogy Kern mint valami punk ámokot fut kamerájával a témák és a tabuk között (egyik jelenetben az anyjával csókolózik, a másikban a néni bevallja, hogy Hitler azért vonzó volt), aztán az egész sehova sem fut ki. Pontosabban a filmnek egy csomó, youtube-ról lopott felvétellel fejeződik be, amiken a terrorizmus és a terrorizmussal szembeni harc áldozatait látjuk, közben a rendező/főszereplő képe beúszik néha ahogy a hajó tetején pózol egy mellénybombával a kezében. Kern egyébként ott volt a vetítés előtt és nagyon kedves úriember benyomását keltette ("Kíváncsi vagyok a közönségemre. A végén mindenki mondja el, hogy tetszett a film. Azzal az úrral kezdjük ott fönt a sarokban!"), de a polgárpukkasztásnak szánt mondanivalóját nagyon bénán tudja csak elmondani, és ráadásul nem elégszik meg egy témával, hanem csak pakolta és pakolta egymásra őket. Mondjuk örülnék, ha valaki megcsinálná a magyar Hit, szeretet, halált mondjuk a következő filmszemlére.
ÉLET, HALÁL, SZOCIOGRÁFIA
Whores' Glory
A játékfilmek tekintetében volt elképzelésem, hogy mire számíthatok, de az osztrák dokumentumfilmek totálisan megleptek. És nem csak azért, mert jók, hanem mert pár kivétellel (a legnagyobb országos kórházról szóló Donauspital, illetve az Outing, lásd később) mind valami távoli ország obskúrus dolgával foglalkozik behatóan, maximális technikai tudással és érzékkel. Ott van például Michael Glawogger globalizmus-trilógiáját (Megacities, Munkáshalál) záró Whores' Glory, amiben három ország különböző, egyre borzalmasabb körülmények között található bordélyházait járja be. Thaiföldön az Akváriumban egy üveg mögött lehet kiválasztani a lányokat, Bangladeshben egy szörnyű, lerobbant és elhanyagolt, sötét és mocskos ház folyosóin lehet sétálni a gyerekprostik között, Mexikóban pedig crack-szívó örömlányok menekültek farostlemezből eszkábált bodegákba a törvény elől az olcsó, személytelen szex karjaiba. Glawogger filmje egyszerűen annyira jó, hogy végig nem tudtam eldönteni, játékfilm vagy dokumentumfilm, a nyitójelenete, ahol thaiföldi lányok lézermutatókkal próbálják minden férfi szemét kilőni egy emelet magasból egy üvegkalitkában annyira tökéletes és annyira jól néz ki, hogy végig azt hittem, hogy ilyet csak rendezni lehet. Aztán a film felétől egyértelmű, hogy ilyet rendezni sem. A Whores' Glory egy beszélőfejes Koyaanisqatsi az emberi húsiparról, tényleg megdöbbentő, megrázó és nagyon-nagyon tanulságos.
Way of Passion
Érdekes, hogy a Whores' Glory szándékosan próbál nagyokat mondani az életről és a világról, és végeredményben sikerül is neki, de még érdekesebb, hogy egy kisebb, intimebb dokumentumfilm, a Way of Passion egyáltalán nem próbálja meg, mégis sikerül neki. Joerg Burger filmje egy négyszázéves szicíliai szokást filmez le, ahogy Trapani városában a férfiak Nagypénteken megfogják a passió stációit ábrázoló húsz, baromi nehéz szobrot, a vállukra csapják őket és kiviszik a főtérre. Amint kiért az összes, viszik is vissza. Az egész általában 16-24 órán át tart, mert a szokás és a zenekari kíséret csigalassúságú tempót diktál. Burger rövid bevezetés után, ami megteremti Trapani alaphangulatát, rögtön belecsap a lényegbe és nem ereszti: két kamerával veszi, ahogy ezek a férfiak (majd később nők is) minden energiáikat megfesztíve, egymásnak szorosan dőlve cipelik Krisztus szenvedését. Előszőr még nagy a büszkeség, de amikor vissza kell hordani a szobrokat, torzulnak az arcok, átizzadnak a zakók, megfeszülnek a végtagok és az egész egy olyan heroikus tett lesz, amit én nem tudok sehogy máshogy felfogni, mint magának az emberi létnek a szimbólumát. Burger teljesen véletlenül, puszta szociográfiai kíváncsiságból egy filmet forgatott az életről.
Evolution der Gewalt
Fritz Ofner pedig a halálról. Az Evolution der Gewalt betekintést nyújt a guatemalai mindennapokba, amik a film szerint csak és kizárólag gyilkosságok körül forognak. Átlagosan 10-14 haláleset történik a fővárosban és környékén, a helyi tévéállomás híradója szinte kizárólag ilyen jelentésekből áll. Gyakorlatilag a polgárháború szörnyűségei után ugyanúgy folytatódott az öldöklés az országban. Ofner követ mentősöket, tévéseket, kikérdez egy megtért, megtört ex-katonát aki a háborúban borzalmakat tett parancsra, azóta pedig egy temetőt üzemeltet a vidéken, beleláthatunk egy gyilkossági ügy tárgyalásába, ahol a sztereotipikusan kövér bíró majdnem elalszik az unalomtól, amikor egy családtag éppen azt ecseteli, hogyan ölte meg az ott ülő férfi a húgát, és így tovább. De az Evolution der Gewalt nem igazán segít levonni a konzekvenciát - azon kívül persze hogy Guatemala lehet a Pokol a Földön -, széttart, a hangulata néha súlyosan melodrámai, néha ironikus. A filmnek úgy van vége, hogy a történet elején látott tévések a kocsiban vigyorogva éneklik a Funkytownt. Ezt azért én sem tudtam hova tenni.
Outing
A díjazott Stillleben rendezője, Sebastien Meise egy dokumentumfilmmel is versenyben volt a Diagonálén, raádásul egy olyannal, amit mintha lábjegyzetnek szánt volna a vérfertőzéses játékfilmjéhez: az Outing ugyanis egy éveken át készülő portré Svenről, egy önmegtartóztató pedofilról, aki mindenféle takarás és torzítás nélkül, nyíltan beszél az érzelmeiről, de főleg azokról a határokról, amiket szabott magának. És amiket, ahogy telik az idő, egyre flexibilisebben kezel. Sven eljár pszichológushoz, beszél a szüleivel erről, ráadásként pedig meghallgathatjuk azokat a történeteket, amiket ő maga írt. Baromi kényelmetlen érzés belelátni egy pedofil lelkébe ennyire mélyen és szerencsére Meise nem ítélkezik, hanem csak mutat: a konzekvenciákat mindenki levonhatja magának az Outingból, bár nem hiszem, hogy annyira különbözőeket lehet.
Egyébként a fesztivál fődíját a Richtung: Nowa Huta című, a lengyelországi iparvárosról szóló doksi kapta, amit sajnos nem láttam.
SLUSSZ
Szóval mi is az osztrák film? Minden említett részlet egésze. Jó képkomponálás, egészen elképesztő szociográfiai érzék, visszafogott színészi játék. És akkor még a kísérleti filmek elképesztő sikeréről nem is írtam semmit - az experimentális rövidfilmeket rendszeresen teltház előtt vetítették, a fesztivál díszvendége külön kiállítást kapó Avi Mograbi és a viccesen Pirx kapitányos nevű Ferry Radax volt. Radax egyik vetítésére beültem, a hatvanas évekbeli reklámjaiból volt válogatás, olyan filmeket forgatott növényölő szereknek és világító lapos óráknak, mintha élőszereplős Gene Deitch-féle Tom és Jerry epizódok lennének. Ezeken is tömegek voltak, akárcsak a kisjátékfilmeken. Sőt, hirtelen nem tudok olyan vetítést mondani, ami nem lett volna legalább félig tele. Lehet, hogy nem is az osztrák filmről, hanem az osztrák közönségről kellene a következő cikket írni.
(A képeket a Diagonale Facebook-oldaláról vettem.)
