Winnifred Jacqueline Fraser-Bisset nem ma kezdte az ipart. 1969-ben jelölték először Golden Globe-ra (The Sweet Ride), amit három másik nomináció követett (Ki ölte meg Európa nagy konyhafőnökeit?, A  vulkán alatt, Jeanne D’ Arc). Az utóbbi években életműdíjakat gyűjtöget (München, Avignon, Fort Lauderdale, Karlovy Vary). Ez utóbbi helyen Bissetova(!) az összes partira beugrott. A tévéfilmekből leeső morzsákon, és a hollywoodi filmek cameo-szerepein éldegél (A velencei kurtizán), nagy ritkán ő a hősnő (Vad orchideák). De valahányszor inkognitóban látjuk osonni az utcákon, a 2001-es Berlinale zsűritagjaként vagy a 2005-ös velencei fesztivál vendégeként (ahol a A szerelem művészete című Zweig-adaptációval volt jelen), sötét szemüvege mögött felismerik csodaszép arcát. Ma is ragadnak rá a férfi-tekintetek.



Egykor a legnagyobbakkal dolgozott: a fiatal Polanski (Zsákutca), Yates (Bullitt – San Franciscó-i zsaru, A mélység), Donen (Ketten az úton), Donner (Casino Royal), Lumet (Gyilkosság az Orient expresszen), Huston (Judge Roy Bean élete, A vulkán alatt), vagy Európában Maximilian Schell (A bíró és a hóhér), és Chabrol (A szertartás). Rémüldözött az első Airport-filmben (1970), remekelt George Cukor hattyúdalában (Gazdag és híres, 1981), játszott magyar arisztokratát (Andrényi grófnő Agatha Christie után szabadon), többször forgatott Magyarországon (Anna Karenina, A teremtés), kedvenc jelenetében pedig Anthony Quinn-nel verekedett (A görög mágnás, 1978). Bár sosem ment férjhez, Francois Truffaut egyik múzsája (Amerikai éjszaka, 1973), a balett-sztár Alexander Godunov partnere, s a nála jóval fiatalabb Vincent Perez barátnője. Régimódi értékek szerint él, de nem a maradiság szól belőle, hanem becsület és méltóság.

Szépség – Nem minden

filmhu: Angliában nőtt fel, gyerekként balettozni tanult, de először modellként lépett a nyilvánosság elé. Külseje segítette a színészi pályán is?

Jacqueline Bisset: Őszintén szólva, nem tudom. De azért vagyunk itt, hogy a kinézetemről beszéljünk?

filmhu: Nem kifejezetten. De tény, hogy messze földön híres szépsége, mint a mesében, népszerűvé tette. Ha nem lett volna ilyen dekoratív jelenség a vásznon, talán komolyabb, több kihívást tartogató szerepeket is eljátszhatott volna.

J.B: Úgy látszik, ön már meg is hozta az ítéletet rólam, mint színésznőről…!

filmhu: Ó, félre ne értsen. Csak az érdekelne, hogyan tudta megőrizni a szépségét az évtizedek múlásával?

J.B: Nos, először is apám és anyám az oka, hogy ilyennek születtem. Másrészt ügyelek magamra, egészséges életet élek, megfelelően táplálkozom. Persze néha elég szörnyen viselkedem e téren is. Erények és vétkek furcsa együttese jellemez. Néha nagyon jó kislány vagyok, másnap meg mint egy huligán. Az arc regényeket tud mesélni a gazdájáról, szárnyalásairól és zuhanásairól, ezért mindig próbálom fejleszteni magam, és nem egy helyben ülni. Jó iskoláztatásban részesültem, és ez olyan morális alapelveket adott számomra, amelyeket egész életemben követtem.

filmhu: Ezek alapján választotta ki a szerepeit?

J.B: Nem. Azt választom, ami tetszik. Gyűlölöm például a horrorfilmeket. (Mint néző, ki nem állhatom, ha megijesztenek. Ezért nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez a műfajhoz (pedig szerepelt ilyen filmekben is: A Mefisztó keringő, 1971, Csigalépcső, 1975). El sem tudom képzelni, hogyan lehet az emberek élete olyan unalmas, hogy rémisztgetni kelljen őket. A fantasy műfajt sem szeretem. A való életről szóló filmek a kedvenceim. Ilyen például a Kései találkozás (1945), a Ragyogás a fűben (1961), vagy újabban a Szörnyek keringője (2001). Legjobb szerepem is egy ilyen moziban játszottam el, a The Sleepy Time Gal (2001) című amerikai független filmben.

Döcögős úton Truffaut-hoz

filmhu: Világhírű férfisztárokkal dolgozott. Sinatra, McQueen, Mastroianni, Trintignant, Noiret, Olivier, O’Neal, Rourke, Assante, Nolte, George C. Scott, Anthony Quinn, Jon Voight. Maximilian Schell háromszor, Paul Newman kétszer, Albert Finney és Michael York úgyszintén. Impozáns lista. Kiről őrzi a legszebb emlékeket?

J.B: Mint ön is mondja, rengeteg nagyszerű kollégával dolgoztam együtt, de mind közül Belmondo a legjobban összpontosító színész. Egyszerre több dologra képes, elmondani a szövegét, megfésülni a haját, elsütni a pisztolyt, és átugrani egyik szikláról a másikra. Olyan kecsességgel, mint egy párduc. Igazi sportos alkat. Ugyanakkor nagyon vicces figura, tele van élettel, akár egy kisfiú. Élveztem a munkát vele A káprázatosban (1973), habár nem sokat tudtam meg róla. Minél lazábban viselkedett az ő James Bond-típusú szerepében, én annál kényelmetlenebbül éreztem magam. Úgy emlékszem, elég mereven viselkedtem. Eleve az sem könnyítette a munkám, hogy franciául kellett játszanom, ami nem az anyanyelvem. Azon a forgatáson nem maradt túl sok energiám barátkozni.
 
filmhu: Ki volt az, akivel egyáltalán nem tudott jól kijönni?

J.B: Valószínűleg Peter Sellers. Nagyon fiatal és tapasztalatlan lány voltam, és ő finoman szólva nem viszonyult valami toleránsan hozzám. Piszkosul rossz emlékeim vannak a közös munkánkról (a Casino Royal című filmben – K.L.). Mit értékelek a partnereimben? Az intellgenciát, a charme-ot, a szexepilt. Az intelligencia nagyon fontos, de ha egy színész híján van a szexepilnek, akkor nagyon elszomorodom mellette. Ez az igazság. A vonzás két színész között nagyon fontos.

filmhu: Francois Truffaut-val dolgozni viszont pályája (és élete) egyik fénypontja lehetett, nemde?

J.B: Hát, ez egy hosszú történet… Mindig is akartam vele forgatni. Akkoriban Amerikában éltem, ahol főleg kommersz filmekben foglalkoztattak. Éppen Párizsban tartózkodtam, egy aprócska hotelban, amikor a portás felfutott hozzám az első emeletre azzal, hogy telefonon hívnak. A vonal végén Truffaut ügynöke. Azt hittem, valaki ugrat. Három hónappal később elmentem a Cinematheque-be, hogy találkozzam Truffaut-val. „Nem nagy szerepről van szó, ez a film ensemble piece, csapatjáték”, szabadkozott. Teljesen odavoltam attól, hogy felkért egy szerepre. Szóltam az ügynökömnek: „Akarom ezt a szerepet. Ne rontsd el azzal, hogy lehetetlen dolgokat kérsz tőlük!”

Amikor megérkeztem a forgatásra, Truffaut kijött elém a reptérre egy hatalmas virágcsokorral. Nagyon hivatalosan viselkedett. Abba a luxushotelba helyeztek el, amelyről mindig is álmodoztam. Tudtam, hogy az ügynököm csikarta ki belőlük. De a forgatási helyszín olyan messze volt, és annyira szörnyű utakon kellett oda eljutni, hogy mire egy órás zötykölődés után megérkeztem, teljesen kikészültem. Egy órába telt, mire annyira összeszedtem magam, hogy ismét meg tudjak szólalni. Fel kellett hát adnom a gyönyörű hotelt, és a legközelebbi szállócskába költözni. Nathalie Baye-jel osztottam meg a szobát, aki akkor dolgozott először filmben. Francia nyelvtudásom nem volt valami fényes, de Francois eloszlatta a kétségeimet: „Jacqueline, nem francia nőt játszol, tehát bármit hibázol nyelvileg, nem számít”. Ettől aztán megnyugodtam, és elkezdtem élvezni a munkát.
 
filmhu: Egyetért azzal, hogy Truffaut filmjeiben Jean-Pierre Leaud tulajdonképpen magát Truffaut-t formálja meg?

J.B: Truffaut maga is szerepelt az Amerikai éjszakában, mint rendező, de alig volt szövege, csak annyit mondott néha, hogy „felvétel” meg „ennyi”. Szerintem minden Truffaut-film alapjában véve önéletrajzi jellegű. Mindig azt mondogatta: „Ha meg akarod tudni, ki vagyok, nézd meg a filmjeimet”. Mindig a moziban találkozott az emberekkel. Nem szeretett éttermekbe járni. Egyet leszámítva, ami a Cinematheque közelében volt, oda rohant át két vetítés között, hogy egyen néhány falatot. Jean-Pierre ugyanígy türelmetlenkedik az egyik éttermi jelenetben (nevet). A filmek körül mozgott az élete. A dialógjaiban sok olyan mondat található, amely az ő szájából hangzottak el az életben.

„Jacqueline, go home!”

filmhu: Mi volt a legjobb tanács, amit valaha adtak önnek?

J.B: Amikor először jöttem Los Angelesbe, egy nagyon fontos ügynök azt mondta: „Kedves Jacqueline, menjen haza!” (nevet) Azt hiszem, ez volt a legjobb tanács. Gordon Douglas, aki a Frank Sinatrával készült filmben (A detektív, 1968) rendezett engem, azt mondta: „Nem akarom, hogy Hollywood fölfaljon téged. Ez a város kiválóan tudja kifacsarni az embert, akár egy narancsot, és aztán elhajítani. Mindig legyen két életed. Egy másik, amivel egyensúlyban tarthatod a dolgokat.”

filmhu: És bekövetkezett az, hogy úgy érezte, kifacsarják, mint egy narancsot?

J.B: Egy időben erősen éreztem magamon a kommersz filmkészítés nyomását. Olyan területre nyomtak, ami nem az én utam. Egy ideig nagyon kellemetlenül éreztem magam emiatt. Aztán megtanultam humorral kezelni a dolgot, és túllépni rajta. Mégis volt egy periódus, amikor nagyon megijedtem, mert úgy éreztem, félreértenek, s ez roppant módon zavart.

filmhu: Mikor volt ez?

J.B: A mélység (1977) készítése idején. A filmhez kerekített reklámkampánynak semmi köze nem volt a filmhez. Az eredmény azért nem maradt el, a film rengeteg pénzt hozott a konyhára. De én úgy éreztem, kihasználtak. (Bisset víz alatti jelenetei inspirálták a vizes T-shirt-ök divatját. A film alkotói nem hozták a tudomására, hogy ezeket a képsorokat erotikus, provokáló céllal készítik, s a kampány központi elemévé teszik - K.L.). Mindegy, túléltem. De idő kellett hozzá, mire túltettem magam rajta.

filmhu: A 80-as évektől főként a tévéképernyőn láthattuk viszont…

J.B: Sokféle filmben dolgoztam, Amerikában, Európában, kis stábbal, nagy stábbal. De ami közös bennük, az a lelkesedés. Persze minden filmben vannak olyan alakok, akik csak ácsorognak, és várják a nap végét, vagy az ebédszünetet, de az emberek többségét valóban érdekli az, amit csinál. Sosem dolgoztam olyan filmben, ahol az alkotók arra szánták volna el magukat, hogy valami közepest hozzanak létre. Az más kérdés, hogy az igyekezetükből időnként mindössze középszerű film születik! De hát már-már csodaszámba megy, ha a végeredmény kiemelkedő.

Hasonlóképp, senki sem forgat úgy filmet, hogy most „csak” a tévének dolgozik. Fontos, hogy még a forgatás előtt megtudjuk, mit vár tőlünk a rendező. Utána úgysem lesz ránk ideje. De kinek van? Manapság minden olyan szedett-vedett módon készül. A tévéfilmeknél gyakorlatilag nem-létező dolog a próbafolyamat. Mindig úgy láttam, a rendező olyan, mint egy kukta, aki a hozzávalókat adagolja. Annyi részlegvezető nyaggatja a forgatáson, hogy nekem a feladatom, hogy megkönnyítsem, a magam módján játsszam, ahogy érzem, ahelyett, hogy folyton kérdésekkel ostromolnám. Ha valami nem tetszik neki a játékomban, úgyis szólni fog.

A makulátlan erkölcs meg a napilapok

filmhu: Mivel foglalkozik a szabadidejében?

J.B: Rendszeresen olvasom a napilapokat. Nem mondom, hogy ez nagyon üdítő időtöltés (nevet), de egyik olyan rítusa életemnek, amihez ragaszkodom. Amikor hazaérkezem egy forgatásról, ott vár az asztalomon a felgyülemlett újsághegy. És én mindig végigböngészem. Egyedül a sportrovatot dobom félre olvasatlanul. A szokás az apámtól ered. Azt mondta: „Nem bánom, lányom, ha színésznőnek állsz, mindaddig, amíg olvasod az újságokat!”

filmhu: Úgy hírlik, lejegyzi élményeit. Tervezi, hogy ezekből önéletrajzot jelentet meg?
 
J.B: A hatvanas években kezdtem naplót vezetni. Úgy éreztem, nem vagyok képes kellő érzékletességgel kifejezni magam. Pályám első tizenöt éve azzal telt, hogy csupa sületlenséget hordtam össze. Amikor újraolvasom a régi nyilatkozataimat, elképedek: „Ki ez az ember? És miről beszél?” Kár. Szóval azért kezdtem irogatni hogy sokkal aprólékosabban és pontosabban tudjam használni a nyelvet. A magam száraz brit angoljával írok. De nem szándékozom könyvet írni belőlük.

filmhu: Miért?

J.B: Mert meg akarom tartani a barátaimat! (nevet)

filmhu: Ha már említettük a tanácsokat, amiket életében kapott – ön milyen útravalót adna egy ma kezdő színészpalántának?

J.B: Nem alkudj meg. Nem érdemes elapróznod magad. Ne vesztegesd a szabadidődet, használd ki, menj kiállításokra, olvass sokat, hallgass jó zenét és rossz zenét, nézz jó filmeket és rossz filmeket, kövesd a híreket, tudd mi zajlik a világban. Más szóval, éld az életed! Tartózkodj az alkoholtól és a drogoktól, olyasmiktől, amik divatos dolgoknak számítanak a modern társadalomban.

Azt hiszem, mindenki tud példákat mondani gyönyörűséges színésznőkre, akik egy szempillantás alatt tűntek el a süllyesztőben. Használd a saját nyelvezeted, ne élj olyan kifejezésekkel, amik vagánynak hangzanak, de nem belőled jönnek. A fegyelem rettentő fontos.

A nő sorsa a régi korokban szenvedést jelentett, s ez ma is így van. (Amikor anyját szklerózis multiplex-szel diagnosztizálták, apja elhagyta őket. Bisset modellkedésből tartotta el kettejüket. Máig úgy tartja, ez az élmény edzette meg igazán – K.L.). És ne legyünk hálátlanok. Vannak rossz filmek is, mégsem szeretem, amikor színészek ócsárolják a saját munkájukat, és azokat a rendezőket, akik szerepet adtak nekik. Természetesen olykor nekem is pénzt kell keresnem, hogy megéljek, máskor megengedhetem, hogy valódi művészettel foglalkozzak. Úgy érzem, arra kell koncentrálnunk, amit a lelkünk sugall. És persze dolgozni kell, lankadatlanul.